Mindig jó érzéssel tölt el, ha belegondolok a könyvkiadás romantikájába. Sokfelől lehet mindenféle illúzióromboló dolgokat olvasni a hazai kiadókról és úgy általában a szakmáról, azonban abban mindig egyet tudok érteni: a minőség mindennél fontosabb. Most ebben a cikkben nem a magyar könyvkiadókról fogok írni, csupán eszembe jutott jelen alanyunk kapcsán, hogy mekkora bátorság kell ahhoz egy amatőr írónak, hogy meg merje mutatni első kötetét. És, hogy mennyi munka lehet az utolsó legépelt írásjeltől a nyomdakész állapoton át a kiadott alkotásig bezárólag. Főleg, ha mindezt egyetlen személy végzi. Stian Skald Az elveszett aranyváros keresése című első regénye az Underground kiadó magánkiadásában jelent meg, és remélem hamarosan szélesebb körben is megismerhetik az írót.
[h]Epikus történet, kicsiben[/h]
Ha a regény ismertetése előtt szeretnétek megismerkedni az íróval, akkor olvassátok el a Stian Skalddal készült interjúnkat!
Annak ellenére, hogy a regény nagyon rövid (168 oldal), nagyon érzékletesen szól az olvasóhoz. Epikus fantasy-kötetet így nem kapunk, amit egy kicsit bántam, de talán nem is biztos, hogy indokolt lett volna egy 600 oldalas megaregény, főleg ha ekkora terjedelemben látta értelmét a szerző elmesélni történetét. Habár egy kicsit faramuci a helyzet, mert így is kerek volt a történet, én simán olvastam volna még tovább. Ami viszont szakértelemről árulkodik, hogy sikerült egy kisregény terjedelmébe következetesen belepréselni a történéseket, sőt; az Aranyvárosnak van eleje, közepe, vége, és egy feszes tempójú cselekménye. Nem csapong, és minden részlet jól van adagolva, tehát nincs mondjuk két oldalban lerendezve valami, amihez nem volt kedve az írónak, és nem írt végtelennek tűnő oldalakat lényegtelen dolgokról.
A mérlegen kiszámolt részletek ellenére érdekeltek volna kicsit mélyebben a karakterek, a múltjuk, a varázslat, a fantasy-lények és maga a világ is. Világépítést és kidolgozott mágiarendszert a könyv rövidsége miatt szintén nem várjon az olvasó, de nekem még így sem volt hiányérzetem. Ha készül majd ehhez a regényhez folytatás (remélem fog!), akkor bizonyára többet megtudunk a világról is.
A történet főszereplője egy mágustanonc, aki egy félreértést követően szinte máris a rejtélyes és titokzatos, elveszett Aranyváros után kutat néhány fura kalandor társaságában. A cselekményről és a történetről igazából nincs túl sok értelme beszélni, hiszen egy teljesen sematikus fantasy-sztori tárul az olvasó elé. A kalandorok különböző motivációkkal vágnak neki a kereséshez, közben többféle mitikus lény állja útjukat, harcolnak, majd a végén egy kellemes csavarral lezárul a kötet. A könyv és maga az író is vállalja, hogy nem szeretne túlgondolt megfejtéseken filozofálni. Az Aranyváros egy kellemes nosztalgia-vasút, ami visszavisz minket azokba az időkbe, amikor szerepjáték könyveket lapozgattunk.
A könyv rövidsége miatt nem lesz időnk a karaktereket teljes mértékben megkedvelni, vagy megutálni (bár utóbbira azért akad jelentkező), de mégis működik a szereplők között a kémia, és a párbeszédek nem merülnek ki a sablonos időhúzásokban. Aminek külön nagyon örültem.
[h]Egy kis retro sosem árt[/h]
Az elveszett aranyváros keresése nagyon olvasmányos, alig egy fél délután alatt végig is értem rajta, úgy hogy fel sem tűnt sem az idő, sem az, hogy olvasok. Aki most ismerkedne a műfajjal, annak egy kellemes iránymutatás lehet, hiszen minden benne van, amitől fantasy a fantasy. Egy-két kivételtől eltekintve nincsenek kifejezetten véres, vagy explicit jelenetek, tehát az olvasni vágyó tizenévesek már bőven fogyaszthatják. De persze nem csak nekik lehet remek kikapcsolódás, mert ugyanúgy a felnőttek és a zsáner rajongói is találhatnak benne maguknak, kedvükre jó részeket.
Noha nem vagyok még veterán motoros, de lassan 20 éve már, hogy elkezdtem könyveket fogyasztani, azon belül gyerekként, tiniként főleg fantasyt. Nem beszélve arról, hogy akkoriban kedvenc videojátékaim (Heroes Of Might & Magic 2-3, Warcraft 2, Diablo) hatása alatt álltam. És persze a Gyűrűk ura-láz is ekkortájt kelt reneszánszára. Stian Skald kisregénye pontosan ezeket az időket idézte fel nekem/bennem, ezért képtelen lennék egy percig is haragudni erre az alkotásra. De nincs is szükség ilyemire, nincsenek ellenérzéseim, hiszen teljes mértékben kiérződik, hogy szívvel, lélekkel lett megalkotva az Aranyváros. A maga nemében ez egy remek kisregény, ami jó kiindulás a folytatáshoz, és arra, hogy az írót szélesebb körben megismerhessék a fantasy műfaj hazai kedvelői.
Összességében tehát Az elveszett aranyváros keresése egy magánkiadásban megjelent gyöngyszem. Rövidsége ellenére egy nagyon olvasmányos fantasy kisregény, ami ugyan bevett klisékből táplálkozik, mégsem érződik egy fölöslegesen elmesélt történetnek. Szívesen olvasnék egy “rendezői változatot” a könyvből, ami kicsit hosszabban bemutatná a világot, a lényeket és a szereplőket, de kiegyeznék egy folytatással is. Fantasy-és szerepjáték kedvelőknek erősen ajánlott az elolvasása, van néhány egyedi és jó ötlet, illetve az akciójelenetek is szuperül működnek.