Ottó története, mint megannyi más hollywoodi sztori eredetileg más címmel, sőt más országban látta meg a napvilágot. A zsémbes öregember története egy svéd író, Fredrik Backman fejéből pattant ki (saját tapasztalatok alapján), nagysikerű könyvét pedig hamar meg is filmesítették hazájában. Az ember, akit Ovénak hívnak a jellegzetes skandináv fekete humort és drámaiságot ötvözve nemzetközi szinten is nagy sikert aratott (2016-ban be is zsebelte a legjobb idegennyelvű filmért járó Oscar-szobrocskát – a szerk.). Ha hinni lehet a beszámolóknak, Tom Hanks és producer felesége, Rita Wilson éppen azon tanakodtak, hogyan lehetne Hanks mindig szuperkedves, jófiú szerepein kicsit cizellálni, pont ezt a filmet nézték, és már ott eldöntötték, hogy megcsinálják saját, angol nyelvű változatukat, melynek Az ember, akit Ottónak hívnak (A Man Called Otto) címet adták.
[h]Karácsonyi ének kicsit másképp[/h]
Ottó (Tom Hanks) egy igazi zsémbes öreg, aki csak szokásainak él, hiszen másnak már nem tud. Felesége halála óta munkáját is elvesztette és mindent elkövet azért, hogy az őt amúgy valamiért kedvelő szomszédok iránta táplált szeretetüket is ellenszenvre cserélje. Kicsit olyan szituáció ez, mintha Scrooge a Karácsonyi énekből De Niro helyére csöppent volna a Kezdő című filmbe. Ottó nem látja életének értelmét, így nem is akarja azt tovább folytatni. Öngyilkossági kísérlete azonban kudarcba fullad, közben pedig még új szomszédok is érkeznek, akik bénázásukkal – már ha ez lehetséges – csak még jobban feldühítik őt.
A Latin-Amerikából érkezett család, ahogy a film legtöbb szereplője egyetlen célt szolgál: homlokegyenest szembe menni azokkal az értékrendekkel, melyeket Ottó képvisel. Ottó csendes figura, aki mindent meg tud javítani és felnőtt ember létére mindenre képes, amire szerinte egy felnőttnek képesnek kell lennie. Viszont egyszerűen elhaladt mellette a világ, ő azonban ezt nem képes feldolgozni, ahogy azt sem, hogy egy harmincéves embernek miért nincs jogosítványa, vagy éppen hogy egy férfi miért nem tud megszerelni egy ablakot.
[h]Az élet nem mindig szép[/h]
Bár ritkán játszik Tom Hanks nem kívánatos személyeket, jól áll neki az szerep. Nem kell azonban végig zsörtölődnie és kemény monológokkal melegebb éghajlatra zavarni jóakaróit, hiszen Ottó nem egy vele született rohadék. Érzelmi intelligenciája viszonylag magas, de az élet úgy elbánt vele, hogy másképpen már nem tud, vagy éppen nem akar viselkedni. Fiatalabb korát több visszaemlékezős jelenetből ismerhetjük meg jobban, akárcsak feleségét és azt az utat, ami idáig vezette. Mindezt olyan drámaian próbálták tálalni, hogy a legkeményebb szívű emberek szemébe is könnyeket csaljon. Ez legtöbbször tényleg jól működik, néha azonban oda a varázs, amikor az igazi dráma helyett inkább csak valami szomorú dal bömböl maximum hangerőn. A film végére azonban, ahogy egyre több csontváz bukik ki a szekrényből, megértjük, hogy Ottó miért vált olyan emberré, amilyennek a film elején megismertük, és hogy miért válhatott olyan emberré, amilyen a film végére lett.
A film legnagyobb erőssége, hogy sikerült megtartania azokat a skandináv elemeket, melyek miatt a dráma és a humor jól keveredik. Abszurd szituációkból így nincs hiány, ám ahelyett, hogy szekunder szégyent éreznénk egy-egy ilyen jelenet után, képesek vagyunk egy jót nevetni a végén. Ez betudható a korrekt forgatókönyvírói munkának és persze a jó színészi játéknak.
[h]Egyszerű, de nagyszerű[/h]
Tom Hanks alakítását nem szükséges magyarázni, ő tipikusan az a fajta színész, aki félgőzzel is képes lejátszani mindenkit a képernyőről. Mellette a legtöbben inkább csak becsületesen hozzák a kötelezőt, Hanksen kívül talán még a Mariana Trevino által játszott Marisol és a meglehetősen keveset szereplő Mauel Garcia-Rulfo, vagyis Tommy voltak kiemelkedők. Külön pirospontot érdemel, hogy a hasonló filmekben idegesítőnek szánt figurák itt könnyen emészthetők, sőt egyenesen kedvelhetők voltak. Valamint a gyerekek sem mentek az embert agyára, pont a szükséges időt töltötték a vásznon és segítették a történet előrehaladását is. A film néhány mellékszereplővel megpróbál a modern társadalom elé görbe tükröt állítani, ám teszi mindezt annyira lesarkított és szélsőséges módon, hogy szimplán érdemes inkább nem foglalkozni vele, minthogy fennakadjunk rajtuk.
[h]Verdikt[/h]
Az ember, akit Ottónak hívnak egyszerű film, mely nem akar újat mutatni, üzenetét azonban a lehető legérzelmesebb módon tálalja egy csipetnyi fekete humorral fűszerezve. A karakterek egytől-egyig szerethetők, a színészi játék rendben van, a történetvezetés a múltbéli visszatekintésekkel is jól működik és könnyen követhető. Ha valaki egy tipikus vasárnap délutáni könnyed és aranyos, de mégis megható filmet akar látni, annak bátran ajánlom a morcos, ám melegszívű Ottó kalandját. Azonban, aki egy kicsit komolyabb érzelmi sokkra, vagy erősebb, valódi érzelmeket kiváltó alkotásra és komolyabb társadalomkritikára vadászik, nézze meg mellé az eredeti, svéd változatot is, vagy olvassa el a könyveredetit.
Az ember, akit Ottónak hívnak január 12-étől kerül a hazai mozik kínálatába.