Az Oscar-díj a közvélemény számára a legrangosabb filmes elismerés, és mint ilyen, súlya van. Akkor is, ha az utóbbi időben megszokhattuk, hogy a végső győztes nem feltétlenül az esztendő legjobbja volt. Akkor is, ha évtizedekkel ezelőtt is előfordult, hogy korszakos remekművek elől happolták el olyan alkotások a díjat, amelyekre ma nem is emlékszünk. Az Oscar-díj még így is hordoz némi jelentőséget. Ha valakit egyáltalán jelölnek rá, azt már feltüntetik a jövőbeli filmjeinek előzetesében, a friss nyertesek pedig hetekig körül vannak rajongva. És mégis, úgy tűnik, elég egyetlen film, hogy ezt a pátoszt eloszlassa. Elég egyetlen alkotás, amely után nem magasztaljuk fel többet az aranyszobrocskát. Elég egy hős, aki lejön a hegyről, mint Mózes, és eltöri a kőtáblákat. Többet már nem érdemes áldozatokat bemutatni az aranyszobornak, mert hitelét vesztette. És ki ez a hős? Úgy hívják, Emilia Pérez.
Az Emilia Pérez diadalmenete persze nem az Akadémiánál kezdődött. Cannes-ben elnyerte a zsűri díját, és a Golden Globe-gálán is bezsákolt négy golyóbist. Ilyen szempontból nem kellene óriási meglepetésnek lennie, hogy kap jó pár jelölést az Oscar-bizottságtól is, még akkor sem, ha a tizenhárom egy kicsit erősnek tűnik elsőre is. Csak viszonyításképpen, a rekord pontosan eggyel több, és kategóriából is tizenhét van összesen. A filmet megnézve azonban nemcsak a jelölések száma, hanem egyáltalán azok létezése is érthetetlen. Az Emilia Pérez ugyanis egy kifejezetten gyenge film, amelyet az meszel el végképp, hogy saját küldetését szabotálja. A benne szereplő reprezentáció ugyanis olyan rosszul sikerült, hogy egyfajta anti-karácsonyként összehozta az embereket, politikai irányultságtól függetlenül, hogy egy kicsit utálkozzanak.
Kanyarodás a kartellből
A történetünk szerint Rita (Zoe Saldana) egy sikeres ügyvédnő, aki nem riad vissza az alvilág szereplőinek képviselésétől sem. Miután megnyeri az egyik nehéz ügyét, egy hírhedt kartell-vezér, Juan „Manitas” Del Monte (Karla Sofía Gascón) veszi fel vele a kapcsolatot. A gengszter azt kéri tőle, hogy segítsen neki új identitást szerezni, hogy eltűnhessen korábbi bűnös, veszélyes életéből. Ehhez azonban nem csak egy új személyazonosságot szeretne, de egy új külsőt is. Manitas ugyanis egész életében nő szeretett volna lenni, és az alvilágból való felszívódása is inkább csak mellékterméke a nemváltásának. Rita mindent megtesz azért, hogy munkaadója kérését teljesítse, aki végül sikerrel jár, és már Emilia Pérez-ként éli jómódú, és már tisztességes életét.
Az egykori bűnöző azonban újra Ritához fordul segítségért. Először a családját költözteti a közelébe, magát egy eltitkolt nagynéninek beállítva, majd egy civil szervezetet is indít. Ez utóbbival a Mexikóban elharapódzó eltűnéseket akarja megfékezni, hogy ezáltal is jóvá tegye azt, amit még Manitasként tett. Eközben Rita lesz a jobb keze, akinek nehéz dolga lesz, ha egyben akarja tartani főnöke életét. Régi ellenségei ugyanis nem alszanak, és Emilia magánéleti kihívásai sem látszanak csillapodni. És ahogy gyűlnek a bonyodalmak, úgy gyűlnek a kérdések is a nézőben.
Felszínes listavezetés
Kezdjünk a kisebb súlyú problémákkal. Az Emilia Pérez drámaként elképesztően csapongó. Mindenről szólni akar, és ebből egyiket sem képes kellően elmélyíteni. Társadalmi problémákba kap bele, mint korrupció, szervezett bűnözés és családon belüli erőszak, de egyikről sem képes összeszedetten és hitelesen beszélni. (Ez utóbbira még visszatérünk.) Van itt magánéleti dráma is, amely ugyan a maga sztereotípiái között működhetne is, azonban ehhez mind az előadásmódban, mind az események láncolatában többet kellene mutatnia a filmnek. A főbb konfliktus az utóbbi évtized egyik legrosszabb montázsában van felvezetve, a feloldás őszintétlen és súlytalan, a befejezés pedig a lehető legrosszabbkor érkezik. Szinte komikus időzítéssel ér véget a történet, és ezzel együtt a szenvedéseink is.
Mivel pedig a hanyagul vezetett, egymásra hajigált szálakat képtelenség komolyan venni, az Emilia Pérez rendkívül unalmas. A film nagy részét kifejezetten álmosító élményként lehet leírni. Történnek dolgok, csak éppenséggel nincs súlyuk, mert minden öncélú. Egy jelenetet azért látunk, mert információkat akar átadni, de közben elvétve képes érzelmek közvetítésére is. Újabb és újabb narratív elemeket vagy társadalmi üzeneteket láthatunk, de mindent éppen csak mutatóba. Mintha egy nagy bevásárlólistán haladnánk végig, amelyen különböző progresszív állásfoglalások és drámai kellékek foglalnak helyet. Ez pedig elképesztően mesterkéltté teszi ezt az élményt, még akkor is, ha általában nem lesz az egész nézhetetlen.
Két szék közül a pad alá
Azért a képi világgal kapcsolatban is vannak fenntartásaim. Szó se róla, ha csupán a technikai tudást nézzük, az nem hiányzik a filmből. Vannak kifejezetten szépen felvett, hatásosan megkomponált jelenetek, mutatós beállítások. Az összhatás viszont így is egy káosz. Néhol stúdiószagúak a felvételek, máshol pedig olyan tónus- és stílusváltósok állnak be, mintha a teljes stábot lecserélték volna két jelenet között. És nem is feltétlenül jól elkülöníthető dramaturgiai pontokon történik ez, csupán változik a film arculata. A hangzás pedig ugyanilyen felemás. Egyik pillanatban kifejezetten indokoltnak tűnik az Oscar-jelölés, máskor meg egy rommá auto-tuneolt rikoltást hallgathatunk két jelenet között.
És ez a kettősség, meghasonlottság az egész alkotásra jellemző. Nem tiszta, hogy ki a főszereplő, a címszereplő Emilia, vagy Rita, akinek gyakrabban látjuk a perspektíváját. De ugyancsak nem tiszta az sem, hogy pontosan miről akar szólni az Emilia Pérez. A főszereplő különleges életéről? Ehhez nem merülünk el eléggé benne, és a befejezés is nevetséges. A tranzíciójáról? Ez az első fél órában lezajlik, onnantól pedig maximum narratív katalizátorként szolgál. A jó útra térésről? Ehhez egyik hősnőtől sem kapunk elég vívódást és lélekrajzot. Esetleg a társadalmi problémákról? Ezekkel pedig úgy dobálózik a film bármiféle utánajárás nélkül, hogy már nekem volt kínos.
„Anyám szájából édes volt az étel” /József Attila/
Ennek a csapongó, fókuszát vesztett történetnek ráadásul jó karakterei sincsenek. Emilia egy kifejezetten szörnyű példakép, hiába lobogtatja előttünk a film, mint egyfajta szentet. Egy egykori bűnözőfejedelemről beszélünk, aki szinte egész múltját a korábbi férfi énjének rója fel, és teljesen sosem vállal felelősséget a tetteiért. Egykori feleségével kifejezetten undorító módon viselkedik, és végül a maffia-üzelmekbe is visszacsúszik. Persze ezzel nem lenne baj, vannak morálisan megkérdőjelezhető, de remek protagonisták, csak akkor nem kellene úgy parádézni vele, mintha legalább három Nobel-békedíjat érdemelne.
Rita pedig hiába lehetne egy magával meghasonlott ügyvéd-karakter, aki szépen lassan tér vissza a becsületes élethez, ilyen lehetőséget nem kapott. Egy csapásra Emilia mindenese lesz, és onnantól ő lesz a nagy üzenetek büszke hordozója. Ha van egy tételmondat, akkor Rita már ott is terem, hogy jó alaposan a szánkba rágja. És nem kell félni, ilyen üzenet lesz bőven. Ezeket tartalomtól függetlenül olyan lekezelően és a nézőt tökéletesen ostobának nézve adja elő, hogy az rendesen zavarba ejtő. Ez az elképesztő magabiztosság pedig már csak azért is érdekes, mert amint látni fogjuk, nem feltétlenül van alapja.
Még egy pár sort érdemes áldozni Jessinek (Selena Gomez) is, aki Emilia volt feleségeként kifejezetten egysíkú jellemet kapott. Bár rendesen kitolt vele az élet, és neki besegítve Emilia is, mégis elvétve kapjuk meg az ő nézőpontját, és olyankor is olyan mély jeleneteknek lehetünk tanúi, mint hogy karaokézik az új párjával. Elképesztő perspektíva. És szegénynek még a megformálója sem igazán ér fel az egyébként kifejezetten korrekten játszó Zoe Saldanához és Karla Sofía Gascónhoz.
A zene az kell, mert körülölel
De nem akarok igazságtalan lenni, vannak pillanatai az Emilia Pérez-nek. Előfordul, hogy mielőtt egy tragikus szál végképp arccal a földbe áll, előtte láthatunk benne pár hatásos jelenetet. Van benne néhány helyét tévesztett, de kreatív vizuális megoldás, és egy-két valóban profi húzás. És mint már említettem, többnyire inkább unalmas, mint kifejezetten dühítő élmény végignézni a filmet, és a legtöbb probléma csak akkor üti fel a fejét, amikor elindul a stáblista, és tudatosul, hogy ez bizony ennyi volt.
Viszont meg kell hagyni, hogy a musical-betétek voltak olyan szörnyűek, hogy ebből az elviselhető fásultságból újra és újra kirángattak. Kezdjünk ott, hogy totálisan semmi értelme nem volt ezt a filmet musicalként megálmodni. A jelenetekbe nem illenek a zenei betétek, sőt, képesek sokat rontani a drámai, érzelmes pillanatokon. Rossz helyen, szükségtelenül csendül fel a zene, és teszi totálisan értékelhetetlenné az egyébként tolerálható jeleneteket is. És ráadásul milyen számokról van szó! Nincs az a 80-as évekbeli falunapon kazettás magnóra felvett, recsegő és sistergő techno-mulatós hibrid, amelyik alulmúlja ezt a förtelmet. Szinte dallamtalan suttogások, amelyek nemcsak az időzítésükkel, de kínos hangzásukkal is elidegenítenek a kulcspillanatokban. Vagy éppen nulla előadói érzékkel prezentált, ötlettelen zenés párbeszédek.
Az összes költő forog a sírjában
És azok a dialógusok, anyám borogass! A dalszövegekről persze többnyire csak a feliratokon keresztül tudok nyilatkozni, de spanyol ajkúak tanúsága szerint is borzasztóak. Sokszor egyszerűen elmondják a párbeszédet, bármiféle irodalmi érzék nélkül, sőt, kifejezetten erőltetetten. Az angol számok pedig ha lehet, még rosszabbak, egy hároméveseknek szánt mondóka finomságával, sokszor rímek és ritmus nélkül folynak le. Az egyértelműen legnevetségesebb a La Vaginoplastia című remekmű, amelynek muszáj prezentálnom egy részletét: „Hello, very nice to meet you / I’d like to know about sex change operation / I see, I see, I see /Man to woman or woman to man?/ Man to woman / From penis to vagina / Is it for you? /For me? No.” Gyönyörű. Szinte érezni, ahogy az író tolla alatt lángol a papír.
És nem elég, hogy van egy-két kifejezetten kellemetlen dal benne, az Emilia Pérez egyetlen jól hangzó betéttel sem rendelkezik. Az utolsó kórusmű még úgy-ahogy elment, de mindegyik másik vagy egy értelmezhetetlen suttogáskoncert, vagy egy ízléstelen koreográfiával ellátott, gyenge hip-hop szám. Semmi olyasmi, ami miatt egy musical valóban emlékezetes lehetne, semmi fülbe mászó melódia. És látva a film témáját, a dalok minőségét, és hogy mennyire nem tudnak velük mit kezdeni, felmerül a kérdés, hogy miért. Miért volt szükség arra, hogy az Emilia Pérez musical legyen? Miért kellett egy egyébként is gyenge lábakon álló alkotást belevinni egy olyan műfajba, amihez látványosan nem értenek?
A visszafelé elsült pisztoly esete
És ha már dolgok, amihez nem értenek, beszéljünk egy kicsit a reprezentációról. Mivel nem vagyok sem transznemű, sem mexikói, ezért nem is szeretnék úgy csinálni, mintha magamtól értenék a témához, ezért is fordultam különböző, nálam hitelesebb forráshoz. A transznemű közösségből rengetegen szólaltak fel az ellen, ahogy a film a témát feldolgozza. Felrótták neki, hogy sztereotípiákat táplál, hogy tárgyi tévedéseket tartalmaz, és hogy valójában egy visszalépést jelent a reprezentációban. És el tudom képzelni, hogy van, aki úgy gondolja, ez is több mint a semmi, és ezt tiszteletben is tartom. Ugyanakkor ennek tükrében van valami sötét irónia abban a tévedhetetlen magabiztosságban, ahogy az Emilia Pérez az üzenetét kommunikálja.
Aztán Mexikó is szinte egy emberként utálja a filmet. Bár a történet szinte végig Mexikóban játszódik, de a főszereplői nem mexikóiak, és a forgatás is párizsi stúdiókban történt. Ez magában még nem lenne akkora probléma, de egészen bicskanyitogató, hogy a helyi színészek hiányát a tehetségtelenségükkel indokolta a casting-rendező. Emellett a film itt is hemzseg a sztereotípiáktól, amely leginkább egy teljes ország bekategorizálását jelentette, mint a kartellek és a szervezett bűnözés birodalma. Lehet az is probléma, hogy a rendező nem kívánt különösebben elmélyedni mexikói kultúrában. De hát minek is, nem igaz? És az a legszebb az egészben, hogy mind Audiard, mind a Netflix milyen eminensen határolódik el a közösségi médiás kommentjeiért támadott Gascóntól, miközben egy hasonlóan offenzív alkotás került ki a kezük közül.
Verdikt
Az Emilia Pérez simán lehetne egy közepes film is, ha megmaradt volna prózában, és egy fokkal több kutatómunkát tesz a feldolgozott témáiba. Nem lett volna ettől sokkal mélyebb, nem lett volna nagyszerű dráma, és stílusában sem lett volna egységesebb. De ezek csak a kisebb bűnei, amelyek egyáltalán nem teszik nézhetetlenné, csak alkalmatlanná az Oscar-jelöléseire. Azonban az Emilia Pérez egy musical, és annak pedig egészen borzasztó. Otromba dalok lettek ütvefúróval beleerőltetve mind a jelenetekbe, mind a dobhártyánkba. Ennél pedig csak az lenyűgözőbb, hogy ez a film milyen magabiztossággal és milyen lekezelően téved, és lesz belőle a társadalmi kérdések zászlóshajójából azok meglékelője. Az Emilia Pérez mégis tucatnyi aranyszoborért áll versenyben, a legjobb dal kategóriájában két jelölttel is. Ha ez nem ássa alá az Oscar hitelességét, akkor semmi sem fogja.
Az Emilia Pérez február 27-től látható a magyar mozikban. A cikkben található vélemények nem feltétlenül tükrözik az egész szerkesztőség álláspontját.