A valós történeten alapuló filmeknek mindig van egy plusz rétege, amelyik a hatása alatt tarthat. A tudat, hogy amit látunk, csak részben fikció, le tudja rombolni azt a falat, amit magunkban építünk. Így jóval nehezebb elbástyázni magunkat a tragikus, érzelmileg megterhelő pillanatoktól, és az alkotás mondanivalója, üzenete is erősebben ér célba. Ehhez persze kell az, hogy az eseményeket ne színezzék ki túlságosan: nem lenne nehéz találni kifejezetten szirupos próbálkozásokat, vagy olyat, ahol utólag estek ki a csontvázak a szekrényből.
Az Én még itt vagyok mindenesetre kifejezetten hitelesnek tekinthető, hiszen azt az emlékiratot veszi alapul, amit a főszereplő család egyik tagja vetett papírra. Walter Salles rendező munkája a 70-es évek Brazíliájába, a katonai diktatúra korába kalauzol vissza, ahol a Paiva család viszontagságait követhetjük végig. Amilyen hatásosan és megérintően teszi mindezt, egyáltalán nem csodálom, hogy megkapta a legjobb nemzetközi játékfilmnek járó Oscar-díjat. A tudat pedig, hogy mindez valóban megtörtént, csak erősít rajta, különösen, hogy maga a film is finoman emlékeztet a saját eredetére.
Nyom nélkül
A 70-es évek elején, Rio de Janeiróban járunk. Az ötgyermekes, aránylag jómódú Paiva család látszólagos idillben él a katonai diktatúra alatt is. Ugyan a rendszer árnyéka rávetül a mindennapokra, mégis szeretetben és békében élnek. A gyerekek önfeledten játszanak a strandon, a házukban pedig számtalan barát és ismerős megfordul. A családfő, Rubens (Selton Mello) korábban képviselő volt, most építészként dolgozik. Feleségével, Eunice-szal (Fernanda Torres) együtt határozottan, de gyengéden nevelik a gyermekeiket, odafigyelve arra is, hogy a diktatúrának se lépjenek a tyúkszemére. Így legidősebb lányukat, a szociálisan érzékeny Verát is szívesen engedik el a barátaikkal Londonba, mondván, hogy addig sem húzza ki a gyufát a hatalomnál.
Úgy tűnik azonban, hogy minden elővigyázatosság kevés volt. Rubensért eljön a fekete autó, a családhoz pedig több napra beköltözik jó pár civil ruhás katona. A családfőről semmit sem tudnak, sőt, idővel Eunice-ot és második legidősebb lányát, Elianát is kihallgatják. Amikor több nap után kiengedik, Eunice eltökéli, hogy igazságot szolgáltat férjének. Egyre kevésbé hisz benne, hogy valaha viszont látja, de küzd azért, hogy a kormány felelősséget vállaljon a tetteiért. A hatalom ugyanis tagadja, hogy valaha fogva tartotta volna Rubenst, sőt, álhíreket is terjeszt a külföldi sajtó megtévesztésére. Eunice tehát vasakarattal szembeszáll a diktatúrával, miközben a házukat folyamatosan ügynökök figyelik, állandóak az anyagi nehézségek, és valahogy a gyermekeit is meg szeretné óvni a traumáktól.
Egy szétszakított család
Az Én még itt vagyok azért tud annyira szívbe markoló lenni, mert annyira szerethetően mutatja be a Paiva családot. Látszik rajtuk, hogy szinte idilli a kapcsolatuk, de mindez mégsem hat hiteltelenül. Pont annyi civódás, kisebb veszekedés, féltés és konfliktus van, hogy valóban elhiggyük: egy hús-vár família áll előttünk. Egy éjszakai csocsózás Marcelóval, az egyetlen fiúgyerekkel, Vera hazaküldött levele és videótekercse Londonból, egy nagy családi ünnepély, mind-mind olyan pillanatok, amelyet nem lehet közönnyel figyelni. Fél óra sem kell hozzá, hogy a Paivák teljesen organikusan a szívünkhez nőjenek, hogy aztán ez az érzés csak erősödjön, ahogy lecsap rájuk a sors keze.
Persze már a kezdeti boldogságba is férkőzik egy adag feszültség. Gyakori, tömeges igazoltatások, ismerősök, akiknek már nincs maradásuk az országban. Terrorcselekmények, túszejtések a hírekben. Érezni, hogy bármennyire is védik ezektől az impulzusoktól a kicsiket, a diktatúra jelenléte megkerülhetetlen a mindennapokban. És ahogy Rubens egyre több titkos telefonhívást intéz, majd egy névtelen tárcsázó is keresi őket, már tapintható a feszültség. Tudni lehet, hogy közeleg a tragédia, és mégis igazán fájó, amikor betoppan, és szétszakítja a családot.
A legvéresebb, legkegyetlenebb részletektől egyébként megóvja nézőjét az Én még itt vagyok. Szinte mindent Eunice szemszögéből tapasztalunk, aki nem lát rá férje sorsára. De talán pont ez benne a legijesztőbb. Egy apa nyom nélkül eltűnt, és fogva tartói el sem ismerik, hogy elvitték volna. Mindeközben pedig Eunice átéli a koncepciós pert előkészítő kihallgatásokat, aztán a kétségbeesést, hogy szinte mindenki fél segíteni neki. Az Én még itt vagyok explicit erőszak nélkül is képes érzékletesen tolmácsolni az elnyomás súlyát, és apránként őrli fel nézője lelkét.
Meg nem hajol, meg nem rogy, meg nem törik
Ami mégis erőt ad a moziteremben ülve, az Eunice karaktere. Egy erős nőé, aki hatalmas túlerővel harcol az igazáért és a családja nyugalmáért. Aki szinte bármit feláldoz azért, hogy békére találjanak. Aki a legrosszabb hírek tudatában is mosolyog, hogy a legkisebb gyerekei ne essenek kétségbe. Láthatjuk a belső konfliktusait, a gyengeségeit is, de azt a hihetetlen őserőt is, amellyel a családjáért küzd. Kifejezetten inspiráló személyiség, akivel a legnehezebb pillanatokban is csak együtt érezni lehet.
De az is végtelenül szimpatikus, hogy a gyerekek karakterei sem lettek háttérelemekké degradálva. Mind az öten teljesen másként élik meg az eseményeket, más-más érdeklődési körük és elfoglaltságaik vannak. Valakiből értetlenséget, valakiből lázadást hoz elő a titkolózás, miközben egyértelműen tapasztalják, hogy a korábbi életük teljesen megváltozott. Külön pluszpont, hogy a kezdetben semmit sem értő „kicsik” nézőpontját is megkapjuk, ahogy évekkel később emlékeznek vissza az eseményekre. Az Én még itt vagyok egy kifejezetten komplex dráma, és azért olyan megragadó és életszerű, mert mindenki tapasztalatát leköveti.
És éppen emiatt érzem sokkal inkább egy életrajzi drámának, semmint egy thrillernek. Ugyan végig tapintható a feszültség, és az is izgalmas, ahogy szépen lassan fény derül rá, Rubenset miért vitte el a katonaság. Azonban a film végére egyértelmű lesz, hogy egyáltalán nem ezen van a fókusz. Sőt, az Én még itt vagyok nem szolgál egy nagy, hatásvadász katarzissal sem. Kis adagokban, apránként engedi ki a feszültséget, és inkább a nagy egészet nézi. Bár több ponton is simán lezárhatta volna a filmet, mégis inkább finoman átvezeti a történetet a valós események irányába. Az a folyamat, ahogy egyre nagyobb szerepet kap a családi album, majd a stáblista előtt tényleg felbukkannak az eredeti képek, egyszerűen zseniális. Itt, a valósággal összeérve válik teljessé ez a filmélmény, és itt érint meg a leginkább. Ha valaki valós eseményeken alapuló mozit készít, hát itt az etalon.
Komplex kompetencia
A képi világ sincs túldíszítve, de hibátlanul működik. A viszonylag konzervatív operatőri munka egészen sok fix beállítással dolgozik, de mindig kifejező, vagy legalább érdekes szögből láthatunk mindent. Ezzel éles kontrasztban állnak Vera kézi kamerás, csaknem pszichedelikus felvételei, amelyek egyedi esztétikát adnak a jeleneteiknek. De nincsenek öncélú, túltechnikázott megoldások, helyette formanyelv mindent alárendel annak, hogy a lehető leghatásosabban működjön a cselekmény és a dráma. De azért időről időre feltűnik egy-egy képkocka, amelyik emlékezetes tud maradni a maga kreativitásával vagy hatásosságával. És ilyen a zene is, amely a bakelitlemezekről szóló 60-as, 70-es évekbeli számokkal teremti meg a hangulatot, de a megfelelő pillanatokban mer teljes csendet teremteni.
A filmet pedig Fernanda Torres elragadó játéka koronázza meg. Az ő Oscar-jelölése is több, mint érthető, ahogy ilyen közel hozott hozzánk egy komplex, erős karaktert. Az ő teljesítménye nélkül fele ennyire sem működne az Én még itt vagyok, de ő képes volt a dráma lelkét megadni. De ugyancsak dicséret illeti a gyerekszínészeket is, akik szokatlanul hitelesek és kifejezőek. Ez különösen nagy teljesítmény, hiszen szinte végig a vásznon vannak, mégis elhisszük, hogy ők végig egy család.
Verdikt
Az Én még itt vagyok egy elképesztően hatásos, a nézőjét lassan felőrlő dráma. Inkább feszültségben tart, mint sokkol, és az egy nagy katarzis helyett is sok kicsit választ, de példaértékű, ahogy a leghatásosabb pontja az, amikor összeér a film és a valós történelem. Egy komplex, az egész családot végigkövető alkotás ez, amelyet a fantasztikus színészi alakítások betonoznak be egy egészen kiváló filmnek. Teljes mértékben rászolgált az Oscar-díjára. És jó látni egy Latin-Amerikában játszódó alkotást, amelyiket tényleg a hazájában forgattak, hazai stábbal, és tud úgy beszélni az ország problémáiról, hogy közben nem skatulyázza be azt.