“A nyugalom megzavarására alkalmas regény.” Ez szerepel a Vadidegen című könyv borítóján. Nos, valóban alkalmas rá, mert olvasása közben erősen kúszott fel a vérnyomásom.
Bevallom, még sosem hallottam Farkas Tiborc munkásságáról. Amikor ködös területen barangolok, igyekszem minél több infót magamba gyűjteni, hogy a legigazságosabban járjak el bármilyen alkotás (könyv, film, játék, stb) megítélésekor. Farkas Tiborcnak hiába néztem utána, infót nem igen találtam róla, és a Vadidegen az egyetlen regénye. Meg is értem, miért.
A Vadidegen sok minden szeretett volna lenni. Azonban iskolapéldaként lehetne mutogatni a “sokat markolt, keveset fogott” kifejezés mellé. Bár az is erősen megkérdőjelezhető, hogy mibe is akart az író oly elszántan belenyúlni. Szűk 350 oldalon keresztül nem derül ki. A regény első harmadáig úgy éreztem magam, mintha én lennék túl műveletlen ahhoz, hogy megértsem a szubkontextust, a lényeget, a mű kvintesszenciáját. Aztán rájöttem, hogy talán mégsem én vagyok a hülye. Olvastam már hard-SF-et, weird-fantasyt, elvont thrillert, és filozófiai elemzéseket is, és azok könnyebben jutottak el az agyamig, mint a Vadidegen. Sokszor egymás után szinte teljesen random mondatok kerültek, végtelen hosszú leírásokkal megfejelve az egyébként is elég érdektelen cselekményt.
És, hogy mi a cselekmény? Vesszek meg, fogalmam sincs. A mű főszereplője, Tom, a hullaház igazgatója kezdetben akár szimpatikusnak is mondható. Hogy őrült, az teljesen biztos. Mi, olvasók nem tudjuk, hogy pontosan mi a baja, azt sem, hogy adott pillanatban hallucinál, vagy sem. A későbbiekben pedig egyszerűen lehetetlen megmondani, mi valóság, és mi a képzelet. Sok regénynél, filmnél ez nem probléma, sőt kedvelem, ha a nézőre bízzák a “megfejtést”, de itt csak szimplán idegesít. Az egész struktúra kusza, ide-oda ugrál a történet, a főszereplő gondolatai, a borzasztó hosszú leírások, és az ostobán egyszerű dialógok. Minden teljesen úgy hat, mintha egy vázlat lenne, amiből később készül el a kiforrott regény. A karakterek is csak vázlatosak, fogalmunk sincs hol játszódik a mű (metropolisz), meg igazából bármi is történik, teljesen súlytalannak hat. Hiányoznak belőle kulcsmomentumok, amik nélkül értelmezhetetlenné válik ez az allegorikus katyvasz.
Ehhez az sem tesz hozzá, hogy amikor izgalmasnak kéne lenni, akkor sem tudjuk komolyan venni a leírtakat. Néhol megpróbál az író direktben, öncélúan mocskos, vagy kontroverz lenni, de érződik rajta, hogy pontosan csak azért írta bele azokat a mondatokat, hogy ráírhassák a borítóra, mennyire megzavarja a nyugalmat. Most kijelenthetem, hogy nem, egyáltalán nem zavar meg semmiféle nyugalmat – már, ami a regény tartalmát illeti. Irvine Welsh regényeire sincs ráírva semmiféle óva intő szöveg, de a Mocsok olvasása közben azért néztem nagyokat.
Elképesztő a szembenállás a rövid, céltalan párbeszédek és a már-már költőieskedésbe átcsapó túlrészletezett leírások között. Valahol tényleg vég nélkülinek tűnő elbeszélést kapunk totál érdektelen és fölösleges dolgokról, amiknek aztán semmi köze nincs a történethez, aztán pedig jönne egy félig-meddig érdekes karakter, és kábé három klisé-mondattal elintézik egymást a főszereplővel. Nem csak a párbeszédek, de a szereplők és a köztük lévő kémia is roppant életszerűtlen. Az emberek egész egyszerűen nem így működnek, gyanítom, hogy még az őrültek sem.
Összegezve tehát a Vadidegen nem feszeget semmilyen határokat, legfeljebb az olvasó türelmét, vagy tűrőképességét teszi próbára. Abszolút egy összecsapott regényről van szó, túl művészieskedő hangvétellel, miközben nem tud semmiről szólni. Megpróbál világra levetített örök igazságokat és görbe tükröt állítani társadalmunk elé, de ezren mások megtették mindezt sokkal közérthetőbb formában, mégis úgy, hogy napokig a tanulságon agyaljunk. A Vadidegen maradjon is vadidegen annak, aki még nem olvasta. Kerüljétek.
Ha tetszett a cikk, és szeretnél még többet olvasni tőlünk, akkor lájkolj minket Facebookon, vagy kövess Twitteren. Ha pedig szeretnél támogatni, a lenti gombra kattintva “meghívhatsz egy kávéra”! 🙂
