Kéne ide valami sablonos frázis, mint mondjuk a “még egy év elszelelt”, de 2021 inkább elszellentett mellettünk, és még most is szagoljuk a kellemetlen bélgázt, amit hátrahagyott maga után. Bizony, ez az év nem volt egy 2019, vagy 2020 minőségű év, sőt! Teli volt botránnyal, csalódással, be nem tartott ígéretekkel, és olyan folyamatok indultak meg a játékiparban, amik sokunkban csak növelik a pesszimizmust – azonban ezekről nem akarok hosszasan értekezni, tekintve, hogy Gabe írt már egy évértékelő cikket, amiben nagyjából minden benne volt, aminek benne kellett lennie.
A tény azonban, hogy ez az év kicsit szerényebbre sikerült, mint az elődei, nem jelenti azt, hogy ne lettek volna kiváló játékok, így hagyomány szerint – és mert mi sem tudunk úgy elbúcsúzni az óévtől, hogy számot ne adnánk a legmeghatározóbb élményeinkről – összegyűjtöttük, hogy mik voltak számunkra az év legjobb és legrosszabb játékai. Idén újdonság, hogy közös megegyezés alapján csak az év legjobb és legrosszabb játékát fogjuk kijelölni, a mögöttük kocogó négy díjazott különösebb sorrendiség nélkül jelenik majd meg. Talán itt esedékes egy kis mentegetőzés azzal kapcsolatban, hogy miért nem láttok sehol a listán PS5 exkluzív címeket: nos azért, mert a Sony unikornis-konzolát négyünk közül még mindig senkinek sem sikerült megszereznie.
[h]Gabe évértékelő[/h]
Retrospektív minden emlék megszépül. 2019 és 2020 kapcsán is bőven elégedetlenkedtem már, de 2021 után az elmúlt két esztendőt is visszasírom. A rengeteg botrány és egyéb szarság mögül alig lehetett elővakarni egy-egy emlékezetes címet, így az év java részét komfortjátékokkal töltöttem, és a kurrens megjelenések közül szégyenteljesen kevéssel foglalkoztam. Számomra már 2021 elején eldőlt, hogy mik voltak a legmeghatározóbbak és az ipar nem cáfolt rám az év maradékában sem. A Monster Hunter Rise volt az abszolút kedvencem, és a Super Mario 3D Worldhöz csapott Bowser’s Fury miatt csak jobban várom az Odyssey folytatását újfajta játékmenettel.
Beszereztem egy Xbox Series S-t, ami hamar belopta magát a szívembe. Tartom, hogy a Game Pass az egyik legjobb dolog, ami a játékosokkal történhet, és igyekszem a lehető legjobb ki is használni ezt. Ha már Xbox: nagy meglepetésemre kifejezetten sokat játszottam a Forza Horizon 5-tel, és valamiféle Stockholm-szindróma miatt a Halo Infinite is tovább benntartott, mint illett volna. A legkellemesebb csalódást pedig a Guardians Of The Galaxy okozta, hiszen az Eidos-Montréáltól az Avengers után nem számítottam egy kompetens játékra.
2022, készülj fel, mert sokat várok tőled! Egy csomó megjelenést idénre csúsztattak, és a bennem élő örök optimista azt mondatja velem, hogy a next gen most fog csak igazán beindulni. Csak a pénztárcám ne üvöltene fájdalmában!
[h]Tyrion évértékelő[/h]
Amikor ezeket a sorokat írom, éppen három beadandó és két vizsga kényelmetelnül közeli határidejét is nyögöm, de még így sem tudok elnézőbb lenni az eltelt esztendővel kapcsolatban. 2021-ben messze kevesebb játékot teszteltem, mint egy évvel korábban, és erről nem csak az egyetem és a saját lustaságom tehet, de a Genshin Impact is, amely egyféle második műszakként telepedett rá a hétköznapjaimra. Ezáltal nem csak azt az illúziót keltette, hogy “ma már játszottam valamit”, de az időmet is ellopta, helyette lehetett volna mondjuk Shadow Tactics-cikk idén, vagy fél tucat antológia-áttekintés. Nem baj, amíg a Stardew Valley nevű mesterművel töltöm az elvonóm napjait, lesz időm visszarázódni abba az állapotba, ahol a játékok alapvetően szórakoztatóak.
Ugyanis ebben az évben is én voltam az udvari mazochista, aki az ipar iszapjában kotorászott, cserébe a nálam megforduló nagyobb vagy ígéretesebb címek kevés kivétellel űrt hagytak maguk után. Persze a kisebb, meglepetésszerűen berobbanó címek között volt pár gyöngyszem, mint a Lost Words, a Paradise Lost, a The Forgotten City vagy még Early Accessben a Splitgate, így teljesen elégedetlen sem lehetek. Az ipar persze közben a gyehenna tüzén ég, de ezen a ponton már csak szomorú vagyok, nem dühös. A Blizzard már tavaly is szégyenben maradt, de akkor még csak a játékai miatt, a Take-Two vagy a Square Enix szarságai sem lepnek meg, de ettől még fennáll az, hogy ennél nagyobb válságban az utóbbi években még nem volt a AAA-szcéna.
Szeretnék bizakodóan tekinteni 2022-re, de egyelőre a kiutat inkább a már régebben megjelent játékok jelenthetik az apátiámból. Nem látom magam előtt, hogy az egyre dráguló, de emellett is egyre pénzsóvárabb, ötlettelenebb és összecsapottabb nagy címek meg tudnának újulni, vagy hogy az indie-alkotások többsége abbahagyná a kaptafásodást más műfajok mentén (tisztelet a kivételnek). De az ilyen gondolatokat majd inkább az egyéni évösszefoglalómban kifejtem, addig is a remény haljon meg utoljára.
[h]Tanár úr évértékelő[/h]
Na, mivel a többiek úgyis egy csomót fognak írni a AAA iparról, és mert úgy esett, hogy én vagyok a szerkesztőség ügyeletes indie-felelőse, valamint, hogy ellentmondhassak Tyrionnak, inkább hozzá se érek a mainstream iparhoz. Helyette elmesélem, milyen folyamatok zajlanak épp a indie-piacon azoknak, akik talán nem követik ekkora nagyítóval ezt a szegmenst.
2021-ben sem kaptunk semmilyen információt a Silksongról. A Team Cherry legendás művének folytatása mára hasonló hírnévvel rendelkezik, mint bő fél éve az Elden Ring a AAA iparban. Nem csoda, hiszen hasonló életutat járt be a két projekt. Mindkettő olyan fejlesztőktől érkezik, akik a saját mikrokozmoszukban köztiszteletben állnak, az előző munkáik – illetve a Team Cherry esetében csak munkájuk – mai napig referenciapontnak számítanak, mindkettőt bejelentették még 2019-ben, majd a készítők elvonultak, és gyanús némaságba burkolóztak. Az Elden Ring körüli csend azonban a tavalyi E3-on megtört, idén februárban meg is fog jelenni, a Silksong azonban pontosan ugyanolyan távolinak tűnik, mint egy éve ilyenkor.
Az indie ipar többi része ellenben köszöni szépen jól van – legalábbis nem sokkal rosszabbul, mint előtte. A videojátékiparnak ezt a szegmensét sokkal kevésbé érintette rosszul a COVID-korlátozások miatti munkamenet-átrendezés, főként azért, mert ebben a szektorban egyébként is kisebb csapatok vannak, akik rugalmasabbak, és sokuk eddig is otthonról dolgozott. Ennek ellenére 2021 az indie-szcénában is kicsit gyengébb eresztés volt, mint az előfutárai. Bár idén is megtaláltam azokat a játékokat, amiknek sikerült lenyűgöznie – főként az Inscryption és a Loop Hero -, de nem volt ebben az évben egy Hades, Spiritfarer, vagy Disco Elysium, amiket kéretlen hittérítőként házról házra vittem volna, hogy mindenki most azonnal próbálja ki.
Hogy mik még a fejlemények? Nos, egyrészt az indie-piac egyértelműen diverzifikálódik. Persze most is teli van kóklerek által összetákolt fércmunkákkal a Steam turkáló részlege, amiket el kell takarítani, mielőtt ráakadnánk az igazán emlékezetes gyöngyszemekre, de talán a AAA ipar gyengélkedése, talán a közönség növekvő érdeklődése miatt, idén változatosabb címek kerültek a felszínre indie fronton, mint az elmúlt években. 2021 előtt szinte minden évnek volt valamilyen tematikája indie fronton. Valami trend, amit épp felkaptak – 2018-ben a metroidvaniáktól kaptam túladagolást, 2019-ben a retro jellegű lövöldék mentek nagyon, 2020 a roguelike-ok éve volt. De ha meg kéne határoznom, hogy 2021-ben milyen zsáner uralta az indie-ipart, nem nagyon tudnék egyet kihozni definitív győztesnek. Ugyanúgy jöttek ki 2021-ben kitűnő soulslike játékok, mint körökre osztott alkotások, akció-platformerek, kártyajátékok és metroidvaniák, és még sorolhatnám. Mindeközben az indie-ipar legalján reneszánszát élik a kamerás horror játékok, de arról a helyről nem beszélünk, mert oda még én is csak késsel, elemlámpával, meg egy terapeutával merek lemenni.
[h]Rirald évértékelő[/h]
Hogy őszinte legyek (első sorban magamhoz), talán 2021 volt az az év amiben a legtávolabb kerültem kommersz játékpiactól. Ez persze több összetevős folyamat, aminek csupán egyik eleme volt, hogy az utóbbi évek botrányai, tragikus megjelenései és a játékosok felől érkező polarizált véleménycsere talán idén merült igazán 6 lábbal a föld alá. Mégis a legfőbb oka, ahogy a korábbi években is, hogy szinte már lehetetlen lépést tartani a játék-iparral. Amin az általános hardver hiány, az össze-vissza tologatott játékok és az ennek ellenére tucatjával érkező, ígéretes, ámbár erős fölözést igénylő megjelenések sem segítettek. Ennek és a tagadhatatlan mélypontjai ellenére folyamatában mégis kifejezetten jól éltem meg az évet.
Először a hagyományos Switchemet cseréltem egy Lite modellre, ami kifejezetten jót tett a kapcsolatunknak. (Éljen a D-Pad és a kompakt kivitel.) Majd miután Gabenek ilyen jól betalált, ~20 év rendíthetetlen barátságnak búcsút intve váltottam Playstationről szintén egy Series S-re. És pár hét leforgása alatt úgy szippantott magába a GamePass és szoktatott hozzá a megbánás nélküli bindzseléshez, válogatáshoz, hogy szinte már létezni se tudnék heti egy random játék nélkül. Mindeközben pedig szökőévente tapasztalt termékenység volt a saját ízlésbuborékomon belül is. Hogy csak a legfontosabbakat említsem: Monster Hunter: Rise, Persona 5 Strikers, Shin Megami Tensei 3 remaster és év végén az 5. rész, Neo: The World Ends With You és a Metroid Dread. Ezek mellé társult be a Forza Horizon 5, amivel indokolatlanul sokat (és jól) szórakoztam. Illetve az év legnagyobb meglepetése számomra, a Guardians of the Galaxy lett. Amit jó eséllyel Gabe ajánlása és támogatása nélkül sose próbáltam volna ki és amiért a leghálásabb vagyok idén.
Persze utólag visszanézve (mégha ezen a szűrőn keresztül is), inkább tűnik az év egy csini almának, ami a kérge alatt itt-ott elég csúnyán rohad. Az év közbeni apróbb marhaságok mellett Bobby Kotick hivatalosan is a sátán ánuszrózsája lett, az ActiBlizz pedig a pokol 4. bugyra, ami okozott pár ökölbe rándult gyomros pillanatot. Ahogy így év végére az iparba indokolatlanul gyorsan utat találó NFT láz is levert. És a rengeteg elcsúsztatott játékért sem győzök elég könnyet hullajtani. Viszont ezek ellenére (vagy épp ezek miatt) is pozitívan próbálok tekinteni 2022-re, so come at me bruh.
2021 öt legrosszabb játéka
Kezdjük a játékipar poharának aljára ragadt, beszáradt üledékkel, ha másért nem, akkor azért, hogy utána optimistábban tudjunk nekiindulni az új évnek. Természetesen idén sem volt hiány a szégyenletes fércmunkákban, amikből talán nagyobb kihívás volt válogatni, mint a spektrum másik végén trónoló játékokból.
[h]1. Grand Theft Auto: The Trilogy – The Definitive Edition[/h]
Gabe: Azt hiszem a GTA “felújítás” során eleget ranteltem már, de az évértékelő apropójából itt az ideje újra belerúgni. Nem tudom mi történik éppen a AAA-ipar bugyraiban, de ahogy a gigakiadók egyre másra licitálnak, ki tud nagyobb balfaszságot csinálni, az már művészet. Egy ikonikus trilógiát sikerült technikailag rosszabbra megcsinálni, mint amilyen eredetileg volt. Ezzel az a baj, hogy egy remaster kiadásnak szó szerint az lenne az egyetlen dolga, hogy szebben és jobban fusson, és hogy modern eszközökön is játszható legyen. Legalább NFT nincs benne.
Rirald: Kétszer harminc perc. Ennyi elég volt ahhoz, hogy a Rockstar bebizonyítsa, hogy hűek lettek a nevükhöz. Hajdanán nagy bulikat csaptak, kiadtak pár feledhetetlen korongra égetett szórakozást. De ma már többet fürdenek kokainban mint Tony Montana egész életében. Meg akartam nézni, át akartam élni és ha már ott vagyok kicsit élvezni, hogy milyen volt (vagy lehetett) annak idején amikor leültettek, majd később magamtól is leültem egy-egy GTA elé. És mivel egyébként semmilyen mélyebb kötődésem nincs a sorozathoz, már az is elég lett volna ha a fejemben élő idea egy tizedét visszaadta volna a “definitív” kiadás. Ehelyett kaptam egy laza tökönrúgást San Andreasban a Mike Tysonra bucizott CJ-től, majd egy kis heveny tarkón fosást a vicevárosi Tommy neon hasmenésétől. De mivel a negatív csúcsteljesítmény is süvegelendő, így emelem kalapom, hogy összességében szarabb élményt sikerült kihozni a felújításból újrázásból mint a tizen-, huszonéves eredetikből.
[h]The Good Life[/h]
Tyrion: Swery 10 évet dolgozott kisebb-nagyobb intenzitással a The Good Life-on, amelynek alapötletét a legendás(an rossz) Deadly Premonition Londonba költöző producere adta. A probléma nem is az, hogy az egész egy különc japán művészlélek elképzelése a brit vidéki életről, hanem az, hogy a képtelen jeleneteket és az abszurd szálakat egy alapjaiban romlott koncepció fogja össze. A The Good Life ugyanis egyszerre minden szeretne lenni, és emiatt semminek sem jó, cserébe vannak igazán kriminális részei is, elég csak a túlerőltetett túlélési rendszerre, a szégyenteljes harcokra, vagy az öncélú idő-mechanikákra gondolni. A The Good Life-ot játszani kellemetlen, fárasztó, az pedig már igazán szóra sem érdemes, hogy a hagyománynak megfelelően ránézésre már nem kérnének tőle személyit, amikor megveszi a sarki boltban a Mátyás Keserűt.
[h]Gal*Gun Returns[/h]
Tyrion: Vannak rossz játékok, vannak szégyenteljes játékok, vannak hitvány, csapnivaló és alja alkotások. És van a Gal*Gun Returns. Ez a remekmű a legpocsékabb műfajt házasítja a legalávalóbb japán mozgóképes sablonnal, és így egyszerre rail shooter és hárem-anime. Egyet fizetsz, két hányingert kapsz. A játék ronda, a füleim véreztek a csilingelő effektektől és a rettenetes zenétől, a mechanikák pofonegyszerűek és még így is alapjaiban hibások, az egész repetitív és dögunalmas. Ja, és mellé morálisan erősen megkérdőjelezhető, és az alulöltözött iskoláslányok feromonokkal lövöldözését nem az “irónia” kulcsszó fogja megmenteni. Simán az év legrosszabbjáról lenne szó, egyedül azért nem kardoskodtam jobban mellette, mert már egy felújításról beszélhetünk, és a lényegi problémák már az eredeti verzióban is jelen voltak.
[h]Bro Falls: Ultimate Showdown[/h]
Gabe: Vannak a szar játékok, és vannak a szégyentelen rip-offok, amik ráadásul szarok is. A Fall Guys 2020-ban a karanténhelyzet egyik nyertese volt, így nem meglepő, ha ezen siker miatt valaki megpróbálja befogni a szelet a saját vitorlájába. A Bro Falls, ez a magyar fejlesztésű “csoda” egy az egyben akart átvenni mindent a Fall Guysból. Ha ezt valaki egyetemi beadandóra csinálta volna, akkor azt mondom okés, adnék rá egy hármast, és felejtsük el egymást. De nagyon úgy tűnik, hogy a fejlesztők ezt totál komolyan gondolják, és még monetizáció is van battle pass képében, amit kifejezetten ízléstelennek tartok. Majdnem annyira, mint magát a játékot.
[h]Dungeons and Dragons: Dark Alliance[/h]
Tanár úr: Töredelmesen bevallom, nem sikerült befejeznem a DnD: Dark Alliance kampányát – ezért is nem készült róla cikk. A szándék megvolt, de csaknem 20 óra játék után valami félrement az egyik főellenfél skálázásánál, és egymagam egyszerűen képtelen voltam leverni. Szívesen behívtam volna ismerősöket, de nem akartam őket kitenni ennek a szörnyűségnek, a beépített matchmaking meg már akkor sem működött rendesen, amikor még játszottak páran ezzel a játékkal.
A Dark Alliance telis-tele volt hibákkal – rosszul balanszolt harcok, vizuális bugok, animációs bugok, teljesen idióta mesterséges intelligencia, és még sorolhatnám azokat a problémákat, amik ezt a játékot csak lefelé húzták az értékelési skálán. Aki olvassa az írásaimat, az tudja, hogy ezért önmagában még nem temetek el játékokat, azonban ez a fércmunka akkor is a Dungeons and Dragons név megcsúfolása lenne, ha nem jelent volna meg vállalhatatlan technikai állapotban.
2021 öt legjobb játéka
Lépjünk ki a játékipar büdös mocsarából, és lélegezzünk fel, mert most következik az év öt legjobb játéka – az első után különösebb sorrend nélkül.
[h]1. It Takes Two[/h]
Tyrion: Ha valaki azt mondja, hogy az a fazon, aki négy éve, a Game Awards alatt látszólag merev részegen küldte el az Oscar-gálát az anyjába, miközben még a meglehetősen erős gyomrú Geoff Keighley-t is zavarba hozta, most az év játékát teszi le az asztalra, elég furcsán néztem volna rá. Pláne, ha hozzátesszük, hogy egy Pixar-féle családterápia formájában teszi mindezt. Márpedig az It Takes Two túlzás nélkül kiváló lett. Egy kreatív, 3D-s voltát meghazudtolóan gördülékeny platformer, amely szinte soha nem ismételte önmagát. A sokféle feladvány és minijáték ráadásul nem csak névleg támogatta a kooperációt, valódi együttműködésre (vagy éppen versengésre) sarkallt, ahol a szerepek aszimmetriája volt mindennek a kulcsa. Bár ebben a tekintetben én voltam a leglelkesebb a szerkesztőségben, úgy érzem, jogosan kapta meg a maximális pontszámot, mert egy etalon, egy hivatkozási alap lehet az elkövetkező években, ha co-op játékokról esik szó.
[h]Inscryption[/h]
Tanár úr: Az Inscryption nem egyszer állítja a feje tetejére azt, amit a játékokról gondolsz, de sokszor még a saját maga által felállított szabályrendszeren hatalmasakat csavar. Daniel Mullins olyan multimédiás alkotást rakott le az asztalra, ami nem csak különböző játékműfajokat kotyvaszt össze a boszorkányüstjében, de behúz elemeket a kamerás horrorokból, vagy az amatőr, internetes videógyártásból is. Ebből lehetett volna valami fura, visszataszító katyvasz is, de szerencsére az Inscryption a puszta kreativitásával – meg persze azzal, hogy egy ténylegesen kompetens kártyajátékot összerakni – sikerül ezt a koktélt egyben tartania. Bár azt mondtam, hogy idén nem volt olyan játék, amivel mindenkinek az agyára mentem volna, ez volt az egyik, amelyik a legközelebb került hozzá.
[h]Loop Hero[/h]
Tanár úr: A másik pedig a Loop Hero, ami hasonlóan sok zsánert olvaszt magába mint az előző nyertes, és majdnem ugyanilyen konzisztenciával tartja egyben az összhatást. Kicsit talán nehezebben emészthető játék, már ha csak a chiptune aláfestő zenére, vagy a CRT-kijelzőket idéző pixelgrafikára gondolunk – amelyek közül egyébként mindkettő kiváló. Mindezt megtoldja a játék egy kitűnő sztorival és jól megírt dialógussal. Kalandosabbnak kell lenni az átlag gémernek, hogy belevesse magát ebbe a címbe, de higgyetek nekem, amikor azt mondom: nem fogjátok megbánni.
[h]Monster Hunter Rise[/h]
Gabe: A Monster Hunter az elmúlt néhány évben nagyon elkapott, mert azt tudja nyújtani, ami miatt imádom a videojátékokat. A Rise hozott néhány remek újítást, melyeknek hála egyrészt szélesebb körben is befogadhatóbbá vált a franchise, másrészt a komolyabb játékosok is megtalálhatják a számításaikat. Rendszeres frissítéseket és kisebb-nagyobb kontent update-eket kap, amik miatt mindig jó érzés egy kicsit visszatérni. Kétségtelenül nem egy szabvány rpg-ről beszélünk, de minden különcségével együtt jelenleg az egyik legjobb darab a piacon. Idén jön a PC-s port és egy kiegészítő is, szóval aki még nem próbálta, itt lesz a remek alkalom.
Rirald: A megjelenés után eleinte hatalmas visszalépésnek éltem meg a Rise-t. Amolyan kötelező körnek, ha már a több évnyi exklúzivitás után a Worldből mindenki kapott épp csak a Nintendo nem, akkor dobnak az ottani rajongóknak is egy csontot. És így pár száz óra távlatából nem is tévedhettem volna nagyobbat. Ugyan technikai fronton (főleg a látvány terén) egyértelmű a lemaradás az elődhöz. De ha elfogadjuk, hogy ez csak a teljes élmény kicsinyke szelete, amit feláldozunk azért, hogy cserébe az ágyon hanyatt vágódva vagy menet közben is játszhassunk, igazából egy minden ízében teljes monstra huntát kapunk. Az újítások/változtatások egy része előnyére, egy másik része pedig legalább nem hátrányára vált, de összességében egy tökéletes fejezete lett a szériának.
[h]Marvel’s Guardians of the Galaxy[/h]
Gabe: Örülök, hogy végül a Guardians Of The Galaxy befért erre a listára. Lehet, hogy egy erősebb évben lecsúszott volna, bár az erényeit így is nehéz lenne elvitatni. Igen, egy lineáris, rém egyszerű játékról van szó, de a narratívát fantasztikusan kezelte, és technikai oldalról is abszolút toppon van.
Rirald: Nem szeretném túl becsülni az Őrzők kalandját, hisz Gabe remekül rávilágított, hogy egy erősebb évben jó eséllyel radar alatt repültek volna (és talán oda is koccolják a Milano-t). Azonban nem tudok elmenni szó nélkül amellett, hogy az Uncharted 4 óta nem vibráltam egy hullámhosszon ennyire egy akció-kaland játékkal. Ami nekem remekül megmutatta, hogy bőven van hely az ilyen lineáris, könnyebben befogadható, de gondosan, becsületesen elkészített mainstream játékoknak az iparban. Hosszabb volt a kelleténél? Igen. Vannak hibái? Naná. De tudatosan kezeli az alapanyagát, a humor ült, a történet korrekt, a karaktereket rendesen fel építi, a látvány és a dizájn több mint elégséges és a hangulata végig beton stabilan az elvárt szint felett teljesít.
Különdíjak
Na de vannak nekünk különdíjaink is. Egyrészt minden szerkesztőségi tag rendelkezik egy-egy szabadkártyával, amelyet úgy oszt ki, ahogy csak szeretne, anélkül, hogy bárki más beleszólna, másrészt pedig vannak fura nevű díjaink olyan játékoknak, amelyek valami különlegeset alkottak az évben – még akkor is, ha nem fértek be feltétlenül egyik listába sem.
[h]Gabe különdíja: Bowser’s Fury[/h]
Pár éve annyira elegem lett a játékiparból, hogy rendesen becsömörlöttem és majdnem otthagytam az egészet a francba (pedig az még közel sem volt a 2021-es fosviharhoz). Aztán egy random ötlettől vezérelve vettem egy Switchet, és a Mario Odyssey visszaadta a reményt és a videojátékok varázsát. 2021 év elején hasonlóan éreztem a nagyjából demó-szintű Bowser’s Fury esetében is. A Super Mario 3D World remake mellé lett becsúsztatva és annyira elvarázsolt, hogy azóta is gigantikus űr tátong a lelkemben, mert még többet szeretnék belőle.
A Bowser’s Fury úgy csempészett friss mechanikákat egy 3D Mario játékba, hogy közben megtartotta annak örökzöld egzisztenciáját és esszenciáját. A játékmenet nagyon fluid, a kihívás folyamatosan skálázható, eszétikailag pedig lenyűgöző. Ebből mindenképpen kell egy teljes játék, de ha az Odyssey kap egy folytatást, ott is el tudom képzelni az új játékmenetbeli mechanizmusokat.
[h]Tyrion különdíja: The Forgotten City[/h]
Gyakran dobálunk ilyen kifejezéseket, hogy XY játék mennyire beszippantott, meg hogy milyen erős az immerzió, de azt nehéz máshogy magyarázni, hogy 8 óra játék után, hajnali 5-kor merül fel, hogy egyébként aludni is lehetett volna az éjszaka. A The Forgotten City ugyan nem zseniális vagy kivételes, viszont amit bevállal, azt tökéletesen hozza is. Egy minden ízében kidolgozott és lebilincselő időhurkos történetet ad egy seregnyi szerethető és izgalmas karakterrel, érdekes nyomozással és egy hívogató környezettel. Ezzel pedig máris órákig odaszögez a képernyő elé. Lehet, hogy csak addig tart a varázs, amíg az összes befejezést elérjük, de addig egy olyan élményt ad, amely nagyon ritkán fordul elő a történetalapú kalandjátékok műfajában.
És muszáj említést tegyek még néhány remek címről, amelyek nem fértek el a listán. A Resident Evil Village várakozásokon felül remek lett, és bár számomra túlélőhorrorként alulmúlta a hetedik részt, egy meggyőző, minőségi élmény volt. A The Medium bár nem kapott olyan magas pontszámot, néhány briliáns jelenetével, beteg hangulatával és felejthetetlen főcímdalával belopta magát a szívembe, a Lost Words: Beyond The Page pedig érzelmileg tudott teljesen kikészíteni, de a jó értelemben.
[h]Tanár úr különdíja: Psychonauts 2[/h]
Tavaly azt mondtam, hogy ezt a díjat annak a játéknak szándékozom adni, amelyik, bár nem annyira ismert, és talán nem is annyira eszméletlenül jó, de úgy érzem, hogy nagyobb közönséget érdemelne, ezért megemlítem. Nos, idén felrúgom ezt a logikát, és sokkal önzőbb szempontok mentén választom ki a különdíjam nyertesét. A Psychonauts 2 nem valami eldugott gyöngyszem, szerintem aki fél füllel követi a videojátékos híreket és megjelenéseket, az hallott arról, hogy megjelent, és hogy az előző résznek mekkora kult-státusza van. Ennek ellenére a játék nagyon jól sikerült, pár hete meg is írtam, hogy mennyire tetszett, de sajnos a GeekVilág összesített top 5-ös listájáról lemaradt, úgyhogy önhatalmúlag idebiggyesztem, hogy mindenki lássa: a Double Fine megint megcsinálta.
[h]Rirald különdíja: Neo: The World Ends With You [/h]
A lehetőség okán hatalmas fantáziálásba kezdtem idén mi kaphatna egy kis plusz figyelmet tőlem különdíjasként. A Persona 5 Strikers-t minden imádatom ellenére félretoltam, mert a széria mostanság önnön jogán is kellő elismerést zsebel be. A Shin Megami Tensei V-ért pedig meg szakad a szívem, de ezen sorok írása előtt és után is aktívan gyűrőm. Habár egyelőre kifejezetten megérdemelné és feltétlen bizalmamat élvezi, hogy ez a végéig így lesz, a választásom a TWEWY folytatására esett.
A bejelentéskor szinte semmi bizalmam nem volt benne. Hisz az eredeti The World Ends With You egy összetett élmény volt, aminek egyik sarkalatos narratív és játékmeneti pillérét képezte a Nintendo DS szolgáltatta dupla kijelző. Ehhez a bizalmatlansághoz pedig hozzájárult, hogy a TWEWY a nyilvánvaló történeti hiányosságai ellenére is számomra egy kerek egész volt. Amit rakétavetővel bontottak meg, hogy a Final Remix kiadás végére legyen egy nyitott ajtó, amin beléphetnek egy új fejezettel. Új szereplő gárdával és egy modernebb interpretációval. És milyen jól tették. Az elődhöz hasonló erények mellett kapott egy kiváló folytatást a Neo képében az eredeti játék. A japán urbánus dizájn ezúttal is fantasztikus és ha lehet még stílusosabb, amit végre 3D-s grafika kísér. A zenék ismét kicsit különckék. De az ezúttal buttrockkal/numetallal feldúsított pop és ambient a korábbi dalok újra keverésével együtt ütnek. A történet és annak mondanivalója pedig nem csak a korszellemhez igazodik, de épp úgy a toppon van ahogy egyébként a játék egésze.
Kicsit arcpirító összehasonlítás, mert fundamentálisan két külömböző játék, de az NTWEWY az 2021-nek, ami 2017-nek volt a Persona 5. Az év egyik legstílusosabb játéka, ami nem való mindenkinek. De akit elkap és hagyja, hogy behúzza annak tartósan maradandó élményt nyújthat.
[h]Egyéb különdíjak[/h]
Jól néz ki az ultrahangon – A legjobb Early access játék
Győztes: Death Trash
Tanár úr: Ebbe a kategóriában a Valheim lett volna az egyértelmű, kiszámítható választás, azonban azzal a játékkal több millióan játszottak, az év elején hatalmas volt körülötte a hype, engem ráadásul nem is kapott el annyira, mint amennyire illett volna. Szóval inkább odaítélem a legjobb Eary Access játék díját egy olyan játéknak, amit talán kevesebben ismertek, pedig sokkal több emberhez el kellene juttatni. A Death Trash a régi CRPG-k szellemét idézi meg úgy, hogy ledobja magáról a körökre osztott harc kényelmetlen béklyóit. Bár a játékmenet nem szörnyen mély, de jól összerakott, ahol azonban igazán nagyot üt ez a cím, az az atmoszféra. Egyszerre sci-fi, punk, poszt-apokaliptikus, és lovecrafti, a légkör megfelelően nyomasztó, ugyanakkor van a játéknak egy tagadhatatlan, talán a nihilizmusból eredő könnyedsége.
Ugyanebben a kategóriában futottak még: Potion Craft, Dyson Sphere Program, Orbital Bullet, Despot’s Game
Kéretlen kétszersült – A legrosszabb újrakiadás
Győztes: Grand Theft Auto: The Trilogy – Definitive Edition
A játékról szinte már mindent elmondtak előttem, úgyhogy itt inkább a játék körüli balhéról, meg a Take-Two szemét húzásairól írnék pár sort. A GTA Remaster nem csak azon a jogon került az év legrosszabb játékait felvonultató listánk csúcsára, hogy egy hibáktól hemzsegő, szinte játszhatatlan, csúnya, az eredetit megcsúfoló fércmunka volt. Ez mind igaz, de ettől még nem váltana ki belőlem ilyen fortyogó dühöt ez a játék.
Ami igazán kihúzta a gyufát, az a Take-Two hozzáállása az egész szituációhoz. Az újrakiadás előtt nem sokkal eltávolították az eredeti verziókat minden online boltból, ezzel elvették a játékosoktól a lehetőséget, hogy választhassanak, melyiket szeretnék megvenni. Ezzel párhuzamosan több moddert is perrel fenyegettek, ezzel azt az üzenetet küldve, hogy teljes mértékben fittyet hánynak a saját közösségükre, akik mai napig, puszta önszorgalomból javítgatják a játékaikat. Majd mindezt megfejelve nem küldtek ki tesztpéldányokat publikációknak, ami azt bizonyítja, hogy a Rockstar és a Take-Two pontosan tudta, hogy mit fognak kiadni, és nem akarták, hogy a megjelenés előtt figyelmeztessék a vásárlókat a kritikusok. Mindezek után pedig, amikor már rájuk szakadt a plafon, csak egy gyenge bocsánatkérő levélre tellett tőlük. Egyszóval a GTA Trilogy nem csak technikailag, de morálisan is csődbe vitte a kiadót.
Entomológiai gyűjtemény – A legbugosabb játék
Győztes: eFootball 2022
Tyrion: Sokat rugdossuk a FIFA-rajongókat, de most ők is kaphatnak némi elégtételt, ugyanis ők, bár minden évben ugyanazzal játszanak, de legalább nem esik szét a program alattuk. A Konami által kiadott rivális, az eredetileg Pro Evolution Soccer névre hallgató sorozat ugyanis hatalmasat hasalt. Az eFootball-ra keresztelkedő széria átállt a live service modellre, amely még egy egészen korrekt döntés is lenne, csak kár, hogy úgy tűnik, a fejlesztés alapvető részeit is reptében tervezték beletenni. Hosszan ecsetelhetném, hogy milyen jellegű és súlyosságú, mennyire képtelen és nevetséges bugok voltak/vannak benne, de beszéljen helyettem ez a videó:
Ezek mit szívtak (és miért nem adnak belőle) – A legbizarrabb játék
Győztes: Cruelty Squad
Tanár úr: A Cruelty Squaddal még ősszel játszottam, és hazudnék, ha azt mondanám, hogy felhőtlenül jól szórakoztam. A vizuális dizájn olyan, mintha nagyanyám török fali szőnyegét telibe hányták volna finomfőzelékkel, a zene sokszor fülsértő, nem is beszélve a hangeffektekről, a grafika pedig valahol a korai 3D-próbálkozások kénköves poklából merít ihletet. Azonban a Cruelty Squad egy zseniális játék, akármennyire is szürreális ezt leírni, miután szinte minden aspektusába beletöröltem a lábam.
A fent felsorolt dizájndöntések ugyanis nem hibák, nem is egy kezdő fejlesztő tapasztalatlanságának, vagy tehetségtelenségének a fokmérői, sőt, éppen ellenkezőleg. Ezt a játékot az választja el az átlagos, a Steamet naponta százával elárasztó szennytől, hogy a készítő szánt szándékkal készítette el úgy ezt a játékot, hogy offenzív, kényelmetlen, és polgárpukkasztó legyen. Tökéletesen meglátszik ez abban, hogy bár a prezentáció gyomorforgató, a játék maga teljesen funkcionális. A Cruelty Squad egy dadaista alkotás, ami fittyet hány a hagyományos esztétikára és videojáték-dizájnra, mint amikor kiállítottak egy bearanyozott vécécsészét egy múzeumban. Már csak ezért sem készült erről a játékról kritika, ugyanis nem lehet olyan dolgot kritizálni, ami önmagából űz gúnyt. Melegen ajánlom mindenkinek, aki egy absztrakt játékra vágyik.
Audiorgia – A legjobb OST
Győztes: Isncryption
Tanár úr: Oh, mekkora bajban voltam ezzel a kategóriával! Bár idén kicsit szegényesebb volt a felhozatal, már ami a játékok összképét illeti, azonban kiemelkedő zenei körítésben nem volt hiány. Erre a kategóriára felírtunk hét vagy nyolc jelöltet is – szerepelt a listán többek közt a Psychonauts 2, a Guardians of the Galaxy, a Loop Hero, meg a Deathloop is. Hosszas tanakodás, huza-vona, meg tényleges zenészekkel történő konzultáció után végül három dobogósra szűkült a kör: Persona 5 Strikers, Echo Generation és az Inscryption. Ezek után mindenki elengedte a kezemet, és össznépileg annyit mondtak a döntőbizottságban, hogy válasszam ki én a nyertest. Nos, akkor kiválasztom egyedül, és teljes nyugalommal adom ezt a díjat az Inscryptionnek. Bár a dobogósok közül bárki állhatna itt, de nagyon kevés játék mondhatja el magáról, hogy csak úgy háttérzajnak fellövöm az OST-jét, amiben zenévé szerkesztett bőrnyúzás hangok, meg kultista kántálás szerepel.