Robert Eggers rendezőt lehet szeretni, vagy utálni, de eddigi munkásságával (A boszorkány, Világítótorony) vitathatatlanul friss vért pumpált a szerzői horrorfilmekbe. Új filmje, Az Északi (The Northman) esetében annyi a különbség, hogy Eggers végre nagyobb költségvetést kapott, ami nyilvánvalóan saját független integritását veszélyeztette egy stúdió kreatív kontrollja és elképzelése miatt.
Éppen ezért Az Északi egy több oldalról is megközelíthető alkotás. Hiszen egyfelől még mindig egy jobbára kompromisszum mentea indie-film hatását kelti, viszont többször is újra kellett vágni a stúdió nyomására, amitől csorbult Eggers víziója. De azt sem vitatnám el, hogy még így is tökös volt a Universaltól, hogy odahajított 70-90 millió dollárt, amiből leforoghatott a film, ezzel kockára téve a financiális megtérülést.
[h]A nagy költségvetés nagy felelősségel jár[/h]
Azonban hiába a nagy költségvetés, ha valamilyen formában a rendező nem tudja átadni azt, amit eredetileg szeretett volna. Eggers abszolút függetlenségére túl nagy stúdiónyomás nehezedett, ami itt-ott azért meglátszik a végeredményen. De így sem kell félni azoknak, akik egy nem túl szokványos, izgalmas és mégis művészi alkotásra számítanak.
Viszont azt is meg kell hagyni, hogy annyira nem mindennapos élményt kínál Az Északi, hogy a nézők nagy része nem fog vele tudni mit kezdeni. A film lassú, már-már hipnotikus, rogyásig van pakolva szimbólumokkal és nem árt ismerni alap szinten a skandináv mitológiát.
[h]Viking bosszú[/h]
Amleth herceg egy viking klán várományos királya, akinek nincs gondja az életben. Tehetős a családja, van egy szerető anyja és apja, a világ problémái nem érnek el hozzá. Egészen egy tragikus napig, amíg nagybátyja, Fjölnir (Claes Bang) puccsot kísérel meg a király ellen (Ethan Hawke). Miután Fjölnir végez saját bátyjával, Gudrún királynét (Nicole Kidman) foglyul ejti és átveszi az irányítást a klán felett. Amlethnek (nem véletlen a Hamlet áthallás) sikerül elmenekülnie, de bosszút esküszik: megbosszulja apját, megmenti az anyját és megöli Fjölnirt.
A cselekmény évekkel később veszi fel a fonalat, ahol Amleth (Alexander Skarsgård) már egy harcedzett berzerker. Egy veszedelmes és megátalkodott harcos, aki kegyelmet nem ismerve kaszabolja le ellenségeit. Gyerekkori fogadalmáról szinte teljesen megfeledkezett, de egy látomás emlékezteti sorsára, és arra, hogy bosszúját be kell teljesítenie. A sors egy makacs dolog, ezért a Nornák által kijelölt végzet útjáról nem lehet letérni.
Az Északi története nem egy nagy megfejtés, de valójában nem is magán a nyers sztorin van a hangsúly. A bosszú csak egy katalizátor a spirituális kalandhoz, amely összemossa a skandináv mitológiát a korabeli viking kultúra mocskos valóságával.
[h]Sorsválasztás[/h]
Ennél a filmnél hatványozottan érvényes, hogy nem a cél, hanem az út számít igazán. Amleth hideg szívébe nem várt melegség költözik, amikor megismerkedik a rusz földi rabszolgával, Olgával (Anya-Taylor Joy). Látomása, mely emlékeztette eredeti céljára, egy ponton választást kínál számára, miszerint a végzete két különböző irányba ágazhat el, amely végül meghatározó részévé válik a karakternek és a filmnek egyaránt.
Az Északi nem azoknak szól, akik nagy csatákat és pörgős akciójeleneteket akarnak látni. Ezekben egyáltalán nem dúskál a film, viszont amit kapunk az a végletekig mocskos, brutális és nyers. Cserébe telis tele van nagy lélegzetvételű monológokkal, rébuszokban beszélő karakterrel, tonnányi szimbolizmussal és kismilliárd utalással az északi mitológiára.
A filmet egyébként számos viking kultúrát kutató tudósokkal, történészekkel és régészekkel karöltve készítették el. Az Északit úgy aposztrofálják, hogy a legkorhűbb viking ábrázolásmódot láthatjuk, amit valaha filmre vittek. A nagy átlaghoz képest ez egészen bizonyosan így van, de ezt azért érdemes valamennyi fenntartással kezelni. Egyes szakértők egy-két dologba biztosan bele tudnak (és bele is fognak) kötni, de összességében tényleg egy roppant autentikus korábrázolást sikerült összehozni a készítőknek.
A tulajdonneveket korabeli dialektusokban használják (például Valhalla helyett Valhöll), az épületeket, hajókat és a díszleteket szintén kilencedik századbeli, autentikus eszközökkel építették meg, hogy a korabeli megfelelőjük lehető legpontosabb másaként mutasson. A történelmi hűség mindig nagyon fontos Eggers számára, most is igyekeztek odafigyelni a legapróbb részletekre is (egy-két bevallott kivételtől eltekintve).
[h]Héltangó[/h]
Az Északi végig a valóság és a hitvilág fantasztikuma között laviroz. Egy pillanatra sem sulykolja a nézőt, nem jelenti ki, hogy ez most “fantasy”, vagy sem. Egy nagyszabású, kétórás spirituális utazás, amely bőven épít a mítoszokra, de minden néző magának döntse el, mennyit hisz el abból, amit a vásznon lát.
A történetvezetés kimondottan komótos, és a cselekmény sem tartozik a mozgalmasabb darabok közé. De nem is akar egy adrenalintól túlfűtött blockbuster lenni. Eggers igyekezett megtartani a rá jellemző nüanszokat, és az újravágások ellenére is a lehető legkevesebb kompromisszumot kötni.
A látvány ezúttal sem hagyja szárazon a néző szemét (kivéve a rettenetesen kinéző cgi-rókákat). Elképesztő és festői tájakat láthatunk, amiket fantasztikusan kísérnek a Robin Carolan és Sebastian Gainsborough által komponált zenék. A jelenetek szinte egytől egyig mesésen vannak bevilágítva, a fény és árnyékok játéka tovább emeli az amúgyis erősen jelenlévő atmoszférát.
A színészek mindent megtettek, hogy parádés alakítást nyújtsanak. Eggers erős rendezői keze garantálta, hogy mindenki hiteles legyen a vásznon. Ugyan most nem kaptunk olyan maradandó és csontig hatoló monológot, mint például a Lighthouse-nál, de a már ott megjelenő motívumok itt is kellő szerephez jutottak.
A játékidő egy kicsit soknak érződött, legfőképpen a lassú, megfontolt és gyakran vontatott cselekmény miatt. De egy hangyányit több üresjárat is volt a kelleténél. Örülök, hogy Eggers kipróbálta magát egy nagyobb költségvetésű alkotás keretein belül is, de ez is volt a legnagyobb probléma: kereteken belül kellett maradnia. Szűkösebb büdzséből és abszolút saját (és testvére, aki társforgatókönyvíró volt) vízióját követve egészen biztosan, hogy egy markánsan más filmet láthattunk volna.
[h]Verdikt[/h]
Összességében Az Északi nem lesz mindenkinek a filmje. Ugyan a történet önmagában nem mutat semmi újat, de a kivitelezés, és a nagyvászonra emelés rengeteg olyan pluszt ad, amit még soha sehol nem láthattunk. Amleth bosszúja véres, kegyetlen, és sokszor nehéz nézni, de aki szereti a skandináv mitológiát és a viking kultúrkört, az semmiképpen ne hagyja ki. A szinkron ugyan kimondottan jól sikerült, de egyértelműen eredeti hanggal tudnám ajánlani.
Aki pedig érdeklődik a témában, és nem akar nehéz szövegeket értelmezni, az megteheti kifejezetten olvasmányos formában Neil Gaiman – Az északi mitológia című kötetében.