Háromrészes cikksorozatom első etapjában az Uncharted széria születésével, és az első résszel, a Drake’s Fortune-nel foglalkoztam. Retrospektív a több, mint tízéves játék egy alapvetően szerethető alkotás, tele buta és idegesítő hibával. Azonban semmi megbocsáthatatlan nem volt Nathan Drake első kalandjában. Elvégre egy sorozat nyitódarabjáról van szó, és még bőven kereste a megfelelő ösvényt a Naughty Dog fejlesztőcsapata. Majd eltelt két év, a nagyszerű eladások miatt egyértelmű volt a folytatás. A második rész egészére igaz a “mostoha második” jelző. Mindenből több és nagyobb kell – gondolhatták a fejlesztők. És azt kaptuk, amit szerettünk volna? A cikkből kiderül.
2009-et írunk, a videojáték-ipar szárnyal. Az évben olyan játékok jelentek meg, mint a Call Of Duty Modern Warfare 2, Minecraft, Forza 3, Dragon Age: Origins, Assassin’s Creed 2, Batman: Arkham Asylum. Ezek a Metacritic gyűjtőoldalon az év legjobb kritikai fogadtatásában részesültek, nem kevés ezek közül definitív cím lett, amiket a nosztalgia kedvéért gyakorta újra előveszünk. Ezen a listán helyet kap még mai alanyunk, az Uncharted 2: Among Thieves is.
Az Uncharted 2 már érezhetően nagyobb büdzsével gazdálkodhatott, mint elődje. Az első rész meglepő sikere után borítékolható volt a folytatás, de annak nagyobbat kellett durrantania, ha a Naughty Dog fejlesztői maradandót akartak alkotni. Hellyel-közzel mindenre igaz a “több és nagyobb” elv, ami egyszerre okozott kellemes és kellemetlen pillanatokat is a játékmenet során. A látvány kifinomultabb, jóval letisztultabb lett elődjénél, illetve még több helyszínre látogatunk el kalandunk során (talán túl sokra is), ahol még több akció, még több robbanás vár ránk. Mintha hirtelen Michael Bay nedves álmába csöppentünk volna.
A történet ezúttal sem egy nagy eresztés, de előző cikkemben már említettem, hogy sosem erős sztorijáért szerettük az Unchartedet. De most itt mintha még jobban háttérbe szorult volna a sztori, mint korábban. Pár óra játék után már halvány fogalmam sem volt, miért és hova megy Nathan. Azonban kapunk új szereplőket, akik erősen árnyalják a hős-antihős fogalmát, ezzel még nagyobb kontrasztot adva Nathan karakterének is.
Az Uncharted 2 erős felütéssel indul, a szereplők közötti kémia pedig lenyűgözően jól működik. Feltűnik Chloe Frazer, akivel aztán találkozhatunk a harmadik részben, illetve a negyedik rész önálló kiegészítőjében, a The Lost Legacyban főszerepet is kap az indiai származású tolvajlány. Chloe azonban nem egyedül érkezik, hogy meggyőzze Nate-et egy újabb kincskereső melóval; magával hozta Harry Flynnt is, aki végig a rezidens seggfej szerepében tetszeleg.
A játékra egyébként nagyon jellemző, hogy tele van pakolva indokolatlan mennyiségű “dupla csavarral”. De tényleg olyan sok van belőle, hogy az már az élvezhetőség kárára megy. Egy plot twist? Oké, miért ne? Két plot twist? Hát végülis talán érthető. Három plot twist? Szemforgatás, és “jaj, ne már!” sóhajtások. Négy plot twist? Inkább haladjunk tovább.
Az Uncharted 2 nagyjából a felétől válik végtelenül unalmassá. A történetről már azt sem tudni, hol tart éppen. Sok és változatos helyszínt kapunk, de ezek sem mentik meg az ismétlődő játékmenetet. De azt mondom, hogy ezzel még nem is lenne baj. Tényleg nem. Viszont a nem átlátható tereptárgyak, és pályadizájn miatt rengetegszer fogunk indokolatlanul meghalni. És nem azért, mert bénák lennénk, hanem az idegesítő bugok miatt. Több résznél próbáltam átugrani egyik helyről a másikra, legalább tíz alkalommal sikertelenül.
Majd, mint egy hülye, elkezdtem futkosni fel-alá, végül meguntam, hogy nem találok kiutat. Felütöttem egy végigjátszást a jútyúbon, és kiderült, hogy már az elején jóra gondoltam, csak a játék úgy döntött, hogy nem tetszik neki, ahogy én ugrok. Újrapróbáltam az ugrást, és néhány próbálkozással később már a túloldalon voltam. Ez egyszer-kétszer még belefér, mert azért kísértenek még az Assassin’s Creed-es időszak random melléugrásai, de az Uncharted 2 rendszeresen szívat ezzel a hülyeséggel.
Folyamatosan úgy éreztem, hogy legalább 20 órája játszok a játékkal, és már ezer éve vége kellett volna, hogy legyen. Szubjektív elméletemet alátámasztani látszott a huszonhat fejezetből álló játék, ami baromi sok egy laza akció-kalandhoz. Végül kiderült, hogy talán ezt az Unchartedot játszottam ki legrövidebb idő alatt, nagyjából 9 órát tett ki a játékidő. Uramisten, legalább húsznak tűnt.
Amennyire az első résznek elnéztem csetlő-botló hibácskáit, itt már kevésbé voltam megbocsátó. Borzasztóan sok benne a játékélményt, magát a flow-t megtörő, idegesítő hiba, mint a fent említett példa, vagy amikor a játék úgy gondolja, akár egy lövésből leszedhet bennünket az ellenség (és most nem a mesterlövészekről beszélek, hanem tényleg teljesen véletlenszerűen, akár egy pisztolyos ellenfél is egy lövéssel halálos sebet ejthet szerencsétlen Nate-en).
Továbbra sem szeretném elvenni senkinek a kedvét az Uncharted 2-től. Noha számomra a felétől lényegében élvezhetetlenné vált, és primitívebb, mint akármelyik 80-as évekbeli akciófilm, ez nem veszi el számbeli érdemeit. 2011 végére 5 millió példányt adtak el belőle, amely nem egy aprócska szám. Metacriticen is egy masszív 96 pontot ért el, így biztos vagyok benne, hogy az én készülékemben van a hiba. De mentsük a menthetőt, nézzük meg miket szerettem az Uncharted 2 során.
A karakterek végre élnek, és teljesen emberinek hatnak. Nathan, Sullivan és Elena remek triót alkotnak, nagyon jók a szövegek és a párbeszédek. A kémia remekül működik közöttük, és az újonnan érkező Chloe is elég hitelesnek tűnik. Sőt, a fejlesztőknek sikerült úgy szerethetővé tenniük egy karaktert, hogy akár egy árva szavát is értettük volna. A tibeti Tenzin egy ideig segítőnk lesz a fagyos jégbarlangokban, és frankón működik a dinamika Nate-tel. Jobban, mint amilyet sok játék több óra alatt is képtelen felhúzni.
A látvány egyszerűen lenyűgöző, szinte megmondhatatlan, hogy 2009-es játékról van szó. A remastered kiadás valójában nem is ad hozzá annyival többet, de szerintem nem is igényli feltétlenül, mert önmagában szemet gyönyörködtető látványelemeket pakoltak be a fejlesztők. A kamera beállítások, a nagy totálok és a dinamikus váltások roppant szórakoztatóak és látszik a profi munka nyoma.
Összességében az Uncharted 2 nem lett a kedvencem, de nagyon úgy tűnik, hogy csak én vagyok ezen az inkább negatívba nyúló véleményen. Mindenesetre, akinek megvan a Nathan Drake Collection, nem veszít semmit, ha ad neki egy esélyt. A harmadik részről is úton van a beszámolóm. Annyit talán elárulhatok, hogy a mérleg nyelve kezd a másik irányba dőlni.
Ha tetszett a cikk, és szeretnél még többet olvasni tőlünk, akkor kedveld Facebook és Instagram oldalunkat, vagy kövess minket Twitteren, hogy ne maradj le a legfrissebb írásainkról!
