Az Assassin’s Creed játéksorozat 2007-ben indult hódító útjára. Az emberiség történelmének különleges korszakaiba kalauzoló akció-kaland játék széria egy ideig igyekezett megújulni, végül évente menetrend szerint érkeztek az újabb részek, melyek már nem voltak túl meggyőzőek. A kitartó rajongók egy darabig még védték a címet, később mintha már ők is lemondtak volna róla. Végül egy év kihagyás után már mindenki kíváncsian kapkodta a fejét az ókori Egyiptomban játszódó epizód felé, ami egy nehézkesnek mondható start után kimondottan szórakoztatóra sikerült.
Jó munkához idő kell
Az Assassin’s Creed Originst már hamar, a Unity-vel párhuzamosan kezdték el fejleszteni, melyek közül az utóbbi volt talán a legrosszabb AC rész mind közül. Az első új generációs felvonás fényében maradandót kellett volna alkotnia a Ubisoftnak. Noha sikerült is, hiszen mindenki erről a részről beszél azóta is, csak nem éppen a pozitívumait emelik ki. Mint Assassin’s Creed rajongó, én már a kezdetektől nyomon kísértem a sorozat életútját, és eddig mindegyik epizódban sikerült megtalálnom számításaimat (kivéve a Unity-t: a borzasztóan elrettentő kritikák miatt a mai napig nem pótoltam a francia forradalom idején játszódó részt).
A kényszerszünet minden szempontból jót tett a szériának, így képes lehetett megújulni. De sikerült is neki?
Vegytiszta Assassin’s Creed
A fanservice szót egyre többet emlegetjük mostanában. A jelenség azt jelenti, hogy egy adott könyv, film, sorozat, játék esetében a készítők háttérbe szorítják saját vízióikat, és mindinkább a rajongók igényeit teszik előtérbe. Hogy ez jó dolog? Megvannak az árnyoldalai, hiszen ha adott esetben egy rendező alárendeli a saját alkotását csupán azért, hogy egy elejtett meta-utalás kedvéért a rajongók rácsodálkozzanak egy édes kis semmiségre, abszolút kérdéses marad, hogy kinek éri ez meg. Azzal semmi baj nincs, ha kiszolgálják a fanok igényeit, csak ez ne menjen egy kreatív megvalósítás kárára.
A jelenséget azért hoztam fel, mert sok helyen érződik az AC:O esetében is, hogy inkább a sokak által javasolt/kért/könyörgött elemek kerültek be a játékba (például: egyiptomi szetting, hatalmas nyílt világú terület, fejlődés, fejlett harcrendszer, stb). Ám ha nincs rajongói kiszolgálás, ki tudja mi maradt volna meg a játékból. Lehet jobb is ebbe nem belegondolni. Mással van itt a probléma. Egy dolog a fanservice, másik pedig az, hogy minden úgy érződik, mintha a beígért elemek iránti lelkesedés felét pakolták volna bele a tartalomba. Mindenből kapunk egy kis ízelítőt, de semmilyen “ingerserkentő potméter” nincs maxra tolva. Nézzük meg, mire gondolok konkrétan:
- Lopakodás: van, de minek? Túl hamar kiszúr az ellenfél, nincs esély korrigálásra, minimális extra tapasztalati pontot ad, és valójában semmi gyakorlati haszna nincs.
- Hátasok: rengeteg gyűjthető hátas van a játékban, de az égadta világon semmi különbség nincs köztük. Az egyik tevén vörös posztó van két köcsöggel, a másik tevén kék posztó van, egy köcsöggel.
- Árusok: mindenhol vannak árusok, akiknél különböző portékákat lehet venni, de ez sem túl hasznos, mert majdnem minden ellenfélből esik jobb fegyver, mint amit pénzért vásárolni lehet. A kufároknál érdemes outfiteket vagy crafting elemekkel felcuccolni, mert azok viszont jól jöhetnek a későbbiekben.
Van tehát egy kicsi ez, meg egy kicsi az, ami elsőre talán elrettentőnek hathat, viszont azt kell mondanom: elképesztően szórakoztató az Assassin’s Creed Origins.
Minden itt kezdődött
Alig több, mint 40 órája játszom már a játékkal, és még messze a vég. Noha minden apró vackot megnézek, minden kincset összeszedek, és meghallgatom Egyiptom lakóinak sirámait. Így nehezen haladok előre a fő történeti szállal. A cselekmény középpontjában Bayek áll, a medjay, akinek feladata megvédeni Egyiptom népét, afféle félkatonai rendfenntartóként. Bayek élete azonban tragikus fordulatot vesz, mikor rejtélyes maszkos emberek végeznek egy szem fiával. Főhősünk bosszút esküszik és feladatunk lesz szisztematikusan kivégezni a titokzatos csoportosulást. Ahogy az lenni szokott az AC játékokban, ismét valami nagyba tenyerelünk bele, és jócskán túlmutat rajtunk a probléma.
Kalandozásaink során gigászi területet járhatunk be. Az említett 40 óra alatt alig a felét sikerült feltérképeznem Egyiptomnak, és ennek is csak töredékén végeztem el küldetéseket. A mellék missziók között vannak végtelenül kreatívak, főleg, amikor Witcher-módra kell detektívest játszanunk, de vannak még remek háttértörténettel megáldott mellékágak is, amik szinte szorosan kapcsolódnak a fősodorhoz. A kincs gyűjtögetés azonban hamar unalmassá válhat, de szerencsére temérdek egyéb elfoglaltságunk lesz Alexandriában, Memphisben, és a többi híres vidéken, hogy színt vigyünk a gyakran önismétlő küldetések szürkeségébe. Többszörösen igaz a bőség zavara, hiszen mikor először elindítottam a játékot, halvány fogalmam nem volt, hogy merre kéne elindulni, és mit kéne csinálni. A játék már a legelején elengedi a kezünket és arra megyünk, amerre csak szeretnénk.
Az átdolgozott harcrendszer kifejezetten jót tett az Assassin’s Creeddel, sőt egészen frissítően hat. Több fajta fegyvernem közül választhatunk, és a különböző ellenfél típusokat gyakran ügyes taktikával tudjuk csak legyőzni.
A legszembetűnőbb dologgal még nem is foglalkoztam; a látvánnyal. Mindig azt hiszem, hogy nem tudok rácsodálkozni már a látványbeli újításokra, és szerencsére mindig tévedek. Az AC:O már-már botrányosan gyönyörű. De nem csak úgy nagy távlatokra értve, hanem szó szerint, minden vitát felülmúlóan: gyönyörű. Az utolsó homokbucka mögötti háztól kezdve Alexandria monumentális építményein keresztül, a minden ponton kidolgozott hieroglifákig, minden apró kis fűszál teljes mértékben részletes. Rengeteget ad hozzá a hangulathoz, ha valami ennyire szemkápráztatóan szép. A csónakok oldalán függeszkedő fűszereskosarak, a sivatagi portól fojtogató barlangok, a piramisok tetejéről belátható területek; szavakkal is nehéz kifejezni a látványt. A fotó móddal legalább már két órát elbabráltam, boldogítva twitter-követőimet.
Az új Assassin’s Creed nem lett forradalmi darab. Ennek ellenére mégis frissítően hat a többi tucatjáték közül, és elképesztően jó szórakozást nyújt. A loot boxoktól egyáltalán nem kell tartani, ha jól emlékszem csupán egyetlen egyszer dobta fel a játék, mint lehetőséget. Minden fizetős elem kinyitható (teljesen random) ládákból, küldetésekből.
Összességében tehát az Assassin’s Creed Origins egy gyönyörűen kivitelezett tartalmas darab lett. A rajongóknak kérdés nélkül kötelező, garantáltan nem fogják megbánni. Az újonnan érkezőknek pedig amellett, hogy szívemből ajánlom az első résztől kezdve felvenni a fonalat, nyugodtan indíthatják asszaszin karrierjüket az ókori Egyiptomban is, bár ezzel jócskán magasra lesz emelve a mérce a tíz évvel korábbi első epizódhoz képest. A zenék, a karakterek, a tájak és a küldetések zöme nagyon jól el van találva, sőt legtöbbször hatalmas kreativitásról ad tanúbizonyságot. Száz szónak is egy a vége: irány Egyiptom, és alapítsátok meg az asszaszin testvériséget!
Ha tetszett a cikk, és szeretnél még többet olvasni tőlünk, akkor lájkolj minket Facebookon, vagy kövess minket Twitteren.