Kicsik és nagyok, rám figyeljetek,
Elmondok nektek egy történetet.
Fanyarországról, nagy hegyek között
Ahová évek óta morcosság költözött.
Nincs se öröm, se játék, semmi móka,
Mert a nagy öregek gyepesek azóta,
Hogy a fiatal pofátlan sihederek
Elkezdték ülni az új ünnepeket.
„NINCS HELÓVÍN!” – ordítja Irénke,
Miközben kommentjét lájkolják pribékek.
Van helyette hideg, csend, halál
Meg leárazott farhát, mit a Teszkóban talál.
Rajta ül hát a bú Fanyarországon,
Mint fekete gyász az özvegyasszonyságon,
S nem is lesz borzongás, móka vagy öröm,
Míg Irénke farhátát félbe nem töröm.
[h]Töklámpás, jelmezek, csontvázak, hullák[/h]
Kezdjük azzal, amit a Pumpkin Jack eszméletlenül jól csinál, ez pedig az atmoszféra. Már a bevezetőtől úgy érezhetjük, mintha egy Tim Burton által rendezett Pixar mesébe csöppentünk volna. Az átvezetők csodálatos, kézzel rajzolt mesekönyvekre hajaznak, a történetet pedig egy dörgő hangú Szabó Gyula imitátor olvassa fel az érdeklődő gyerekseregnek. A vizuális cukroskosár persze a játék elkezdése után sem ürül ki. A Pixar-látvány végig nagyon erősen tartja magát. Minden egyes karaktert elnagyolt vonásokkal és gesztusokkal jelenítenek meg, és a környezet is hasonlóan mesés látványt nyújt.
Nem fogok külön nekiállni atomjaira szedni a grafikai minőséget. Ez nagyjából olyan lenne, mint egy matematikadolgozatban a helyesíráson rugózni. Maradjunk annyiban, hogy – bár az élek tompábbak, mint egy szexi nővérnek öltözött egyetemista Halloween másnapján, és a tereptárgyak kidolgozottsága is hagy kivetnivalót maga után – a szerepét betölti, az összképen pedig egy fikarcnyit sem ront.
Hasonló helyzetben vagyok a sztorival is. Mi a sztori? Az Ördögnek nem tetszik, hogy Meseország lakói békében élnek, így gonosz iratmegsemmisítőket átkot szór a Földre, hogy azt mindenféle gonosz szörnyek lepjék el. Mikor a tervének keresztbe tesz egy mágus, és az átok megtörni látszik, Jack, a legendás csaló és tréfamester lelkét egy töklámpásba zárja és elküldi, hogy győzze le a mágust. Gondolom, senkinek nem kell elmagyaráznom, hogy sem az alapkoncepció, sem a végkifejlet nem fog Pulitzer-díjat hozni az írónak, de nem is ez a célja. Akárcsak a grafika, a történet is csupán hangulatfestő szerepet tölt be, és egy pillanatra sem próbál több lenni, mint ami: gyermekmese.
Ennek megfelelően végigjárhatjuk a „Horrorhelyszínek kezdőknek” című utazási brosúra majd’ összes látványosságát. Kezdve az elhagyatott szántófölddel, a elhagyott tárnákon át a hátborzongató mocsárig. Talán csak a kísértetjárta kastély hiányzik a sorból, helyette kapunk egy középkori várost, amit épp most igáznak le a szörnyek. A „Karácsonyi lidércnyomás” című film egyértelmű befolyását nehéz lenne tagadni, – ezt a készítők sem rejtik véka alá – hiszen nem csak a főszereplő egy szórakoztatóan alávaló tökfilkó, de a játék végére még az Északi-sarkra is eljutunk, ahol többek között a Télapóval kell megmérkőznünk.
[h]Talpalávalót a múmiák húzzák[/h]
És ha már atmoszféra, nem lehet elmenni a kiváló aláfestő muzsikák mellett sem. Szeretném leszögezni, hogy önmagában ezek sem túl kiemelkedők, nincsenek hatalmas kompozíciós bravúrok, formabontó harmóniák vagy hihetetlenül egyedülálló dallamvezetések. Ennek ellenére – akár a sztori vagy a látvány – tökéletesen támasztja alá az összképet. A theremin, orgona és harmonika játssza a főszerepet ebben a halálsikoly-szimfóniában, megfűszerezve egy fúvószenekarral, helyenként kórussal és csembalóval fűszerezve. Ez annyira esszenciálisan halloweeni hangulatot varázsol, mint a tökös pite illata, vagy az idegesítő, csokit kunyeráló kölykök az ajtóm előtt.
A zene nagyon erősen Danny Elfman munkásságát idézi – Joel Schumacher boomerkedése nélkül –, ráadásul úgy, hogy nem echte koppintásnak, inkább egy nagyon tiszteletteljes főhajtásnak érződik. Persze mindez a tiszteletadás nem azt jelenti, hogy egy teljesen komoly és kimért hangzást kapunk, sőt! Szinte minden esetben van egy kis turpisság a zenében. Ez talán a „hátborzongatóra” hangszerelt Wagner és Rossini daraboknál figyelhető meg.
A zenén kívül a hangdizájn egésze is jól szuperál. Stílszerűen nem teljesen valósághű hangokat szerepeltet a Pumpkin Jack, helyette a rajzfilmekből jól megszokott, kissé komikus hangeffektekkel fogunk találkozni. Szinkronról – a fentebb említett Szabó Gyula-soundalike-on kívül – nem igazán beszélhetünk, a dialógus pedig… ehm. Vannak erősebb pillanatai, mint amikor Jack kizsákmányoló, emberi bőrökkel üzérkedő gonosztevőnek állít be egy boltost, vagy amikor alig észrevehetően becsúsztatnak a családbarát-filter alatt egy altesti poént. Összességében viszont ez a dialógus nem fogja megváltani a világot, és még úgy is átpörgettem sok részt, hogy pontosan tudtam, milyen játékkal játszom.
[h]Károgó hollók a fák tetején[/h]
Na de pontosan milyen játékkal játszom? Akik régi motorosok és már 2000 környékén is könyékig voltak a játékiparban, azoknak nagyon kellemes nosztalgiát fog okozni a játékmenet. A Pumpkin Jack az ötödik és hatodik konzolgeneráció legszebb 3D-s platformer-hagyományait próbálja felidézni. Az alapok itt is vannak: alapvető térlátást igénylő platforming szekciók, botegyszerű harcrendszer, a monotonitást pedig különféle minijátékokkal próbálják megtörni. Próbálják, ugyanis ez úgy sikerül, hogy vagy lyuk, vagy fa. Az első pálya végén lévő, égő istállóból kimenekülős szekció kimondottan erős kezdés, majd a második pályán a csillében rallyzós, ugrálós rész már kevésbé volt szórakoztató, főleg harmadjára.
Itt érünk el a játék talán legnagyobb gyengeségéhez, a játékmenethez. Nem elég, hogy ezek a mechanikák olyan öregek, hogy belepte őket a nemespenész – óh nem, ezzel még nem is lenne problémám -, de az aranykorban, a sok technikai limitáció és a 200 MHz-es processzorok ellenére is változatosabb játékokat tudtak kisajtolni magukból a fejlesztők. Nem akarok sokat rugózni azon, hogy mi hiányzik ebből a játékból, mert a tény, hogy majdhogynem egy ember munkája a Pumpkin Jack már önmagában impresszív, de ez sajnos nem sokat enyhít azon, hogy a játékmechanikák monotonitása kicsit megfojtja az élményt.
Az összes ellenfelet meg tudom számolni a két kezemen, ráadásul sem az AI, sem a csatafelállások nem fognak hatalmas fejtörést okozni, feltéve, ha nem próbálod mellbimbóval végigjátszani a játékot. A fentebb említett minijátékok, bár elsőre közepesen szórakoztatóak, túl gyakran ismétlik önmagukat. Vicces dolog geometriai kirakósozni a télapóval. Egyszer. A mocsárban is vicces Rossinire hajtani egy szellemlovat, de ebből a szekcióból is bőven elég lett volna egy, vagy legalább második alkalommal valami plusz mechanikával rázták volna fel a játékmenetet.
Ezen a monotonitáson a főellenségek sem segítenek túl sokat. A legtöbb megoldható egy hatéves kognitív képességeivel. Nem azt várom, hogy ez legyen a 3D-platformerek Dark Souls-a, de azért annál többet várok, mint hogy „lődd a piros kört”. Végül vannak olyan szekciók, amik csak simán idegesítők, például amikor egy erdőben kell varjakat követni, illetve NEM a varjakat követni. Megintcsak egy olyan feladat, ami nagyon könnyű, de messze túl sokáig húzza a játék.
Minden időhúzás ellenére ráadásul a Pumpkin Jack nagyon, nagyon rövid. Alig négy és fél órát kínál tiszta játékidőben, és ezt még az sem tornássza sokkal fentebb, hogy különféle összegyűjthető bónusz cuccok vannak elrejtve a pályákon. Egyetlen mentsége a játéknak, hogy ami működik, az tényleg működik, csak hát ez egy kissé sovány a játékmenet fronton, mint egy grillcsirke köret nélkül, vagy őszi depresszió cukorka nélkül.
[h]Ilyesmi dolgokat szeretek én[/h]
Mindezek ellenére a Pumpkin Jack nagyon sok szempontból telitalálat. Azonnal belopta magát a szívembe a látvány, a zene és a helyszínek. Annyira tökéletesen halloweeni atmoszférát varázsol a játék, hogy nehéz lenne támadási felületet találni ebből a szögből.
Szerény személyemnek ráadásul gyengéi a platformerek, és lehet, hogy pont emiatt vagyok megengedőbb a Pumpkin Jackkel szemben. Amennyiben teljesen objektíven próbálom vizsgálni a játékot, el kell ismernem, hogy a játékmenet nem nyújt túl sokat, és sokszor még a nyúlfarknyi játékidőt sem tudja érdekes, változatos tartalommal megtölteni.
Összefoglalva tehát, a Pumpkin Jack egy zseniálisan körített, régi stílusú 3D platformer, amit a zsáner rajongóinak – vagy örök gyerekeknek – melegen, a többieknek hidegen, mondjuk jövő Halloweenkor vagy egy komolyabb leárazást követően tudok ajánlani.
Idénre hát Irénke kidühöngte magát,
Nem látjuk már jövő őszig ezt a banyát.
Vagy talán mégis, télen vagy tavasszal,
Hogy a nyuszi vagy a télapó ellen éljen panasszal.