Amikor kölcsön kaptam Donald Ray Pollock Mindig az Ördöggel című regényét, nem tudtam mire számítsak. Már az elején lehetett tudni, hogy nem egy könnyed séta lesz a parkban. És valóban: számomra ez a könyv az egyik legmaradandóbb és legkeményebb lélek-thriller (ami bőven a horror határmezsgyéjét kapargatja), amit valaha olvastam.
Annak ellenére, hogy egy baromi megterhelő alkotásról van szó, mondanivalója, mögöttes gondolatai nagyon érdekesek. Nekem azóta is hivatkozási pont, ha témába kerülnek a torokszorító, fojtogató hangulatú művek.
A Netflix most arra vetemedett, hogy Pollock közreműködésével filmre viszik az egyébként nem túl könnyen adaptálható eredetit. Noha nem vagyok maradéktalanul elégedett a végeredménnyel, mégis egy tisztességes feldolgozást kaptam.
[h]Hit és erőszak[/h]
A történet kisvárosi emberek élete körül zajlik, akik lényegében mindenféle cél nélkül élik mindennapjaikat. A Mindig az Ördöggel a késő 50-es években illetve a 60-as évek közepén játszódik; tehát még a második világháború poszt-traumás stressze sem tűnt el az emberekből, máris itt van Vietnám, ami a közhangulatnak és a társadalomnak sem tesz túl sok jót.
Nos, ebben az időszakban ismerkedhetünk meg Coal River és Knockemstiff néhány lakosával, akik többnyire hithű keresztényként próbálnak élni. A vasárnapi prédikáción kívül nem sok szórakozásra van lehetőség, főleg, hogy tombol a szegénység.
Willard Russel (Bill Skarsgård) a háborúból visszatérve Knockemstiff-ben alapít családot. A vallást és hitet újra felfedező férfi megtanítja fiát, Arvint imádkozni a bérelt házuk mögötti erdőben eszkábált imarönknél.
Hamarosan minden hitükre szükség lesz, hiszen Arvin édesanyját rákkal diagnosztizálják. Charlotte (Haley Bennett) lassú, és fájdalmas utolsó napjai kikészítik mind Willardöt, mind pedig az ifjú Arvint. Az anya temetése után az apa sem bírja az őt mardosó fájdalmat, és önkezűleg vet véget az életének.
Arvin árván marad, és nagybátyjáékhoz költözik Coal Riverbe, ahol ugyan szegényen, de tisztességben fiatal felnőtté cseperedik. Mostohatestvérét, Lenorát (Eliza Scanlen) állandóan csesztetik iskolatársai buzgó kereszténysége miatt, Arvin (Tom Holland) pedig mindent megtesz, hogy megóvja nem vérszerinti húgát.
Közben új prédikátor érkezik az apró városkába, aki fiatal, jóvágású, és kissé felvágós a helyiek ízlésének. Preston (Robert Pattinson) ugyanúgy bűnös, mint igazából mindenki a filmben, mégis mindig a hitről prédikál és arról, mennyire szeretne Jézus nyomdokain járni.
A szereplők és az erőszak közös nevezőre való kerülése igen sokféle a történetben. Van, aki áldozat, van aki elkövető; van olyan, aki meggyőződésből, vallási okokra hivatkozva, és van, aki túlélés miatt követ el erőszakos cselekedetet. A film nem kínál feloldást, hogy ki ítél a bűnösök felett, az a nézőre van bízva.
[h]Eltékozolt mellékszál[/h]
Emellett egy mellékszál is fut egy sorozatgyilkos párral a főszerepben, amivel a film készítői láthatóan nem tudtak semmit kezdeni. Míg a könyv egyik nagyon fontos pontja Carl (Jason Clarke) és Sandy (Riley Keough) ámokfutása és utazása, itt csupán azért szerepeltették őket, hogy a végső katarzisig eljuttasson minden szereplőt oda, ahol lenniük kell a fináléban.
Ez így volt a regényben is, de fontosságuk, és a tetteik mögötti ideológia szempontjából sokkal jobban ki voltak dolgozva. A film ehhez képest parlagon hagyta a remek lehetőséget, és e két karakter totál érdektelen maradt.
A többi szereplő sztorijába már nem is mennék bele, mert a történet és cselekmény sokfelé ágazik, sok karaktert érint kisebb-nagyobb adagokban.
A Mindig az Ördöggel egy lassú, néhol döcögős, és kifejezetten traumatikus élmény lehet az erre fogékonyak számára. Az eredeti regény elolvasása után napokig velem volt a történet, nem hagyott nyugodni, és egészen sokáig elméláztam a hit, a meggyőződés és az erőszak formáin.
Ehhez képest a Netflix-adaptáció igazi családbarát kikapcsolódás. Nem mondom, a filmben is akadnak kemény jelenetek, amiket levegővisszatartva néztem, és a párbeszédek súlyossága is gyakran ügyesen lett átemelve. De mégis hiányzott az a nyers és kegyetlen brutalitás, ami a könyv jellegzetes ízét adta.
Bizonyos szálak, mint a fentebb említett Carl és Sandy páros és még egyéb részek nem lettek kifejtve, ami kicsit lyukacsossá teszi a teljes élményt. Máskor pedig, ha nem is szolgain, de igazán hűen követte a könyvben szereplő történéseket. De a pirospont azért jár, mert szuper módon sikerült az atmoszférát és a hangulatot filmre vinni. Bár Pollock narrációja nem biztos, hogy kellett volna. Lehetett volna hagyni a nézőt, hogy maga vonja le a számára megfelelő következtetéseket.
[h]Végtelen nihil[/h]
Legutóbb a Tenet kapcsán emlegettem a nihilizmust, és úgy érzem itt is meg kell tennem. A filmbéli kisvárosok lakói nem táplálnak maguk, vagy mások felé elvárásokat, célokat. Nincs motivációjuk, legtöbbször csak zsigerből cselekednek, pusztán megszokásból. Mindenkit átjár a nihil, a nagy büdös semmi érzete. Ez kiül a film hangulatára is, amire, ha nem kapcsol be erre fogékony receptorokat a néző agyában, szimplán csak vontatottnak és üresnek fogja érezni.
De valahol itt tartunk mi is, mint társadalom, nemde? A jó már nem elég jó, a finom korántsem elég finom, a tökéletesnél jobbat akarunk mindenből, de amikor ott van, nem értékeljük. Mindig ott motoszkál a “minek?” érzés, a menthetetlen zakatolás az entrópia felé. A 2020-as évek fő motívuma szinte biztos, hogy a nihilizmus lesz, amit remélem nem csak bemutatni fognak a különböző alkotások, hanem alternatívát kínálnak, miként is lehetne kikerülni a képzeletbeli járműről, ami egyre csak a sötét semmibe halad.
Összességében tehát a Mindig az Ördöggel egy nyomasztó, lassú lélektani thriller, ami biztosan nem lesz sokak kedvence. A parádés szereposztás egyébként hozza az elvárt szintet, ez alatt nem is lett volna szabad senkinek teljesíteni. Szuper volt Hollandot egy ennyire komoly szerepben látni, és ha még nem is világklasszis tehetség, nagyon fényes jövője lesz Hollywoodban. Pattinson pedig minden alkalommal megmutatja, hogy ő lesz a következő nagy hivatkozási pont. Sikerült levetnie magáról a megbélyegzett tinisztár milliőt (ahogy annak idején Brad Pitt, DiCaprio és Matthew Mcconaughey is megtette), és egyre nagyobb sztárrá válik a szememben.
A színészek tehát fantasztikusan játszanak, a korabeli kisvárosi akcentus átüt a képernyőn, de a cselekményből eredő hangulat is szépen lett átemelve. Akit érdekel a film koncepciója, annak először mindenképpen a könyv elolvasását ajánlanám, hiszen az többszörösen adja át mindazt, amit a film próbál. Ugyanakkor az adaptáció elég jól sikerült, még akkor is, ha nem fejtettek ki minden szálat, és a tempó is lassabb, kimértebb a szokásosnál.
[h]Csatlakozz a Geek Világ közösséghez![/h]
[h]Támogatlak![/h]
