Réges régen, talán nem is oly régen…
A Final Fantasy, mint franchise, abszolút nem ismeretlen még a legkazuárabb játékosok között sem. A lassan négy évtizednyi múlttal rendelkező sorozat sosem futamodott meg a kísérletezgetés gondolatától – bár már nem annyira a szívem csücske, mint tinédzserkoromban, a Final Fantasy-t mindig is ezért tiszteltem. Nincs két egyforma főszériás epizód, és a spin-off játékoknak is mindig megvoltak a furcsaságaik és egyedi identitásuk. A lelkemet már azóta eladtam a patás ördögnek (Megaten), de ott is pont ez az egyik aspektus, ami miatt a mai napig megszállott rajongója vagyok a sorozatnak.
Bár kétségkívül a modern Square Enix égisze alatt megjelentek olyan időtálló klasszikusok, mint a Nier Automata, vagy a korábban Japán-exkluzív Live A Live modern átdolgozása, de akár a tavaly debütáló és egyben régóta várt Dragon Quest III HD-2D remake is, mégis a legtöbb esetben egyszerűen képtelen vagyok rezonálni a cégóriás portékájával.
2022-ben új vízekre eveztek, visszatérve a taktikai RPG-k világába a Triangle Strategy-vel, és még ugyanabban az évben kiásták a sírból a Tactics Ogre Reborn-t is – lényegében ez a sorozat (pontosabban az 1993-as Ogre Battle a Quest Corporation által) képezi a Final Fantasy Tactics csontvázát.
Egy kis nosztalgiázás
Bár nem a Tactics volt az első Final Fantasy spin-off – ez a titulus még mindig a sokak által megvetett, bár számomra amolyan guilty pleasure-ként megmaradt Mystic Quest-hez köthető, viszont kétségkívül ez volt az első, ami új irányba vitte a szériát és emellett kritikailag és anyagilag is sikeres volt az akkori SquareSoft számára.
Nagyobb skálán tekintve annyira nem számított formabontónak a Tactics, hiszen korábban a Quest Corporation már két hasonló játékot (amelyek közül a 90-es években csak az Ogre Battle jutott el Amerikáig) is kiadott a Super Famicom-ra, a Nintendo ekkorra már négy darab Fire Emblem játékkal büszkélkedhetett, és még az Atlus is megpróbálkozott ezzel az iránnyal, több-kevesebb sikerrel a Majin Tensei duológiával. Ami viszont nem vehető el tőle, hogy a Final Fantasy DNS-ét már az első próbálkozással elég okosan és magabiztosan vitte a digitális játéktáblára.
Kedvencem a Tictac
Nagyon sokáig a Final Fantasy V volt az örök kedvencem. Egyrészt azért, mert ez volt az első, amivel emulátoron játszhattam mielőtt egy évtizeddel az eredeti 1992-es megjelenést követően lokalizálták. Másrészt azért, mert nagyon megfogott a világa, a karakterek, a FF-es perspektívával nézve is egy őrültebb kaland. A játék igenis ösztönözte a játékost, hogy merjen kísérletezni és új kasztokat kipróbálni, mondhatni kizökkentve ezzel a komfortzónájából.
De számomra a Tactics valamiért olyan érzéseket tudott előhozni, mint más Final Fantasy korábban soha. Nem tartom kizártnak, hogy Akihiko Yoshida szimpla, de meseszerű illusztrációinak van egy hatalmas vonzereje. Többről szólt ez a játék, mint egy csapat hős, akik megmentik a világot a gonosztól.
Immár betekintést nyerhettünk Ivalice világába, felfedezhettük a régió különböző kontinenseit, kultúráit és vallásait, megcsodálhattuk a szebbnél szebb és egzotikusnak tűnő tájakat, és szörnyülködhettünk a szabadon kószáló és elesett katonák tetemein csámcsogó szörnyektől.
Jómagam is később fedeztem fel a játékot, mert eredetileg PlayStation 1-re nem jutott el Európába, csak egy bő évtizeddel később, amikor a The War of the Lions alcímmel kapott egy ráncfelvarrást PlayStation Portable-ön.
Oroszlánkirály
Az 50 évig tartó háború után Ivalice országában lázadás tör ki, mert a nemesi házak nem fizetik a katonákat. A Beoulve nemesi családból származó fiatal Ramza gyermekkori barátjával, a polgári származású Delitával harcol az igazságért. A lázadás tombolása közben a két férfi hírnevet szerez a katonai szolgálatban. A tragikus események során Delita elveszíti a nővérét egy nemes keze által, ami végül Delita látszólagos halálához vezet, Ramza pedig elszakad a nemességtől.
Két évvel később Ramza egy zsoldoscsapatnál köt ki, amely a néhai király lányát, Ivalice hercegnőjét, Oveliát védi, és ekkor az útja újra kereszteződik Delitával. Egy merénylet megakadályozása érdekében Delita, Ivalice egyik fontos frakciójának segítségével elfogja Oveliát, de végül Ramza csoportjának gondjaira bízza, akik a hercegnőt a templom védelme alá helyezik.
A gyanú árnyékában
Ramza, a legendás zodiákus köveket vizsgálva, szembesül az egyház burkain belül meghúzodó korrupcióval, és megpróbálja megmenteni Oveliát, akiről kiderül, hogy csak egy polgári születésű lány, akit egy nemesi házak megzavarására irányuló terv részeként hoztak létre. Végül Delita és az Ivalice-i frakció igényt tart rá mint a néhai király és az Ivalice-i királynő törvényes örökösére, ezzel elindítva a trónöröklési háborút, az úgynevezett Oroszlánok háborúját.
Megpróbáltam röviden de spoilermentesen összefoglalni a szinopszist, és majdnem 3 évtized távlatából nézve mai szemmel valószínűleg nem ez a narratíva fog díjakat nyerni, ugyanis nem kínál olyat, amit egy fantasy témájú játék, film vagy könyv ne kínált volna azóta, vagy akár az eredeti megjelenést megelőzve. De kétségkívül a limitált, 2D-s és pixelart megvalósítás, valamint a fantasztikus szinkronmunkával kiegészítve (és igen, sokak új kedvence, Ben Starr is megszólal benne) ugyanannyira érdekfeszítővé teszi Ramza felemelkedésének történetét, mint ahogy 1997-ben az eredeti játék a TV elé szögezte a rajongókat.
Sőt, úgy gondolom, hogy mai szemmel is könnyen lehet rezonálni a főhősünk dilemmájával. Eddigi életének a nagy részét mondhatni hazugságok és megvezetések sorozata közepette élte le, és csupán a naivitása volt az egyetlen “burok”, ami miatt nem fogta fel, hogy a saját családja is nem egyszer indirekt módon megvezette, mondhatni, hátba szúrta. Sosem érdemes a múltban leragadni, ezért érdemesebb és egészségesebb a jövőre koncentrálni, a számunkra fontos emberekre fókuszálni és új fejezetet nyitni az életben.
Országjárás
Az első végigjátszás során, ami akár 30-40 órát is igénybe vehet, a következőt fogjuk tenni: bejárjuk Ivalice-t, számtalan konfliktusban veszünk részt, városokat látogatunk, összeütközünk a lakosságot terrorban tartó rosszfiúkkal, megpihenünk az ósdi, de pénztárcabarát tavernában, ahol a helyiek pletykáit hallgatva új küldetésekbe kezdhetünk, és akár a zsoldos seregünket is bővíthetjük. Időnként még kastélyokat és erődöket is megrohamozunk, amelyek általában kettő, de akár három ütközetig is tarthatnak.
Ezek mind olyan dolgok, amelyek számos szerepjátékban visszaköszönnek. Számomra a Final Fantasy Tactics ereje abban rejlik, hogy az egyszerű külalakja ellenére olyan taktikai mélységet és kísérletezgetést kínál, ami garantálja, hogy az élmény egyetlen ponton se apadjon el.
Élesebb a láncnál a kard
Szeretnénk pajzzsal felvértezett White Mage-t létrehozni, aki emellett a dobókésekkel is profi? Vagy egy olyan lovagot, aki mesterien bánik a fekete mágiával? Esetleg egy íjászt, aki harcművészetben jártas, és a hegyről lelöki az ellenfelét? Vagy akár egy olyan mechanikust, aki a lövéseivel be tudja rozsdásítani a felé közeledő gonosz fegyvereit, pajzsait és akár a vértjeit? Az utóbbi jelenség különösen furának tűnhet, de nem egyszer volt sorsdöntő, hogy a felém közeledő lovag kardját sikeresen elpusztítottam ezáltal az ellenséges tábor már nem sok hasznát vette.
Minden egységünk kizárólag egy kasztot tud felvenni, és minden sikeres támadás, hárítás, gyógyítás vagy lekaszabolt ellenfél után tapasztalati pontot kapunk, amellyel a szintünk és vele együtt az értékeink nőnek (HP, MP, sebesség, pontosság, stb.), illetve job experience-hez jutunk, ami az adott kaszt esetében további aktív és passzív képességek feloldására ad lehetőséget. Nem kell elköteleznünk magunkat egy adott szakma kimaxolására, ugyanis bármilyen hátrány nélkül cserélgethetünk kedvünk szerint, viszont az addig megszerzett job experience kizárólag ott marad elérhető és felhasználható.
Pajzsminmaxing? Micsoda?
A lehetőségek tárháza tényleg végtelen. Egyidőben célom volt, hogy minden egységem tudjon pajzsot viselni, mert nem csak növeli a védelmünket, de lehetőséget ad a beérkező fizikai és akár mágikus támadások kivédésére. Ez főleg a játék korai szakaszában tud hasznos lenni, de a kihívás is kellő sebességgel és intenzitással fog nehezedni.
A Final Fantasy játékokból megszokott elemek, mint a Chocobo, amellyel nagyobb távolságokat tehetünk meg a csatatéren, vagy a fehér mágia, ami hatékony az élőholt ellenfelekkel szemben, a főszériás részekhez hasonló logikával működnek; de egy pillanatra se gondoljuk, hogy egy egység kizárólag az előre meghatározott szerepét töltheti be. Sokszor megfordult a konfliktus kimenetele, például amikor a White Mage-em a hídról sikeresen lelökte az ellenfelet a tóba, ezzel időt nyerve és új stratégiai megközelítést biztosítva a csapatnak.
Kifejezetten értékeltem, hogy a csataterek nem voltak nagyobbak a kelletténél, de mindig okosan fokozzák a kedélyeket: hol nyitott terepeken, hol nyirkos és akár mérgező mocsarakban, hol pedig szűkebb folyosókon, könyvtárakban vagy akár kazamatákban leszünk próbára téve.
A leggyakoribb küldetés struktúra alapján az ellenséges tábor felett kell felülkerekednünk, de adódik alkalom, amikor elég a frakció főnökét elkedvetleníteni a további konfliktusoktól, és nem egyszer fogunk biztonságot nyújtani bizonyos kompániáknak, akik egy-egy harc erejéig beállhatnak mellénk.
Arra viszont érdemes figyelni, hogy egy bajtársunk se maradjon sokáig cselekvőképtelen egy gyilkossági kísérletet követően: ha három körön belül nem segítjük fel egy Phoenix Down használatával vagy újjáélesztő varázslattal, akkor a halál angyala újdonsült izgalommal fog kopogtatni az ajtón és gondoskodni fog arról, hogy soha többé ne lássuk.
Ez ugyanúgy érvényes az ellenfelekre is. Amennyiben ilyen szituáció merül fel, az elesett katona egy teljesen véletlenszerű tárgyat hagy maga után egy kincsesládába zárva, vagy egy kristályt. Ez a kristály élet- és manaregenerációtól kezdve akár korábban el nem sajátított képességeket is adhat.
Még mindig a Tic-Tac a kedvencem
De mégis mit nyújt ez az új remaster?
A mai napig elég heves vitákat vált ki az a tendencia, hogy túl sok a remake és a remaster a piacon és hogy ezek hogyan próbálják leváltani, mondhatni, invalidálni az eredeti kiadást. Az Ivalice Chronicles egyszerre szól a régi rajongóknak, és a játékkal ismerkedőknek, ugyanis egyrészt kezünkbe jut az eredeti PS1 verzió: változatlanul gyönyörű pixel arttal, egy új lokalizációval és kibővített szkripttel.
A remaster “Enhanced Edition” verziója pedig magával hozza a kötelező vérfrissítéseket: wide- és ultrawide felbontás támogatás, modernizált kezelői felület, auto-save lehetőség, tool-tippek. A játék a legkisebb NPC-től kezdve a legkozmikusabb démoni entitásig angol és japán audiósávval is megszólal.
Az auto-save kifejezetten hasznos addíció, ugyanis az eredeti Final Fantasy Tactics arról volt hírhedt, hogy bizonyos pontokon könnyen softlockolhatta az ember a mentését, mivel nem volt lehetőség kihátrálni egy összecsapásból és visszatérni a világtérképre, hogy átalakítsa a csapatot, vagy pénzt, XP-t, új felszereléseket és képességeket farmoljon.
Feketepont
Azonban két kritikával illethetem a remastert. Az egyik, hogy a kamerakezelés még mindig körülményes, olyan limitált, mint 1997-ben volt. 90 fokos szögekben tudjuk forgatni , és gyakran okozott frusztrációt, hogy az eltakaró dombok, bokrok és épületeknek köszönhetően a kelletténél nehezebb volt a megfelelő négyzetbe helyezni a kurzort és megadni a parancsot, hogy a zsoldosunk oda menjen, ahova szeretnénk. Van lehetőség a csatateret pásztázni, illetve ki- és bezoomolni is, de akár madártávlatból felmérhetjük a terepet.
A másik probléma, ami már a Tactics Ogre Reborn „gyerekbetegsége” is volt számomra, hogy a játékra rátettek egy kikapcsolhatatlan, élsimított grafikai filtert és egy filmes, szemcsés hatást. Bár meg lehet barátkozni vele, az összkép mégis annyira elmosott, hogy nem egy tájegység és helyszín veszít a kidolgozottságából, ami tiszteletlennek érződik az eredeti művészekkel szemben.
Hamuból vált főnix
Gondolom, nem túl meglepő, hogy eddig szinte csak ódákat zengettem. Pedig a taktikai RPG, mint zsáner, közel sem annyira a szívem csücske, mint régebben volt. Kétségkívül egy igényes munkáról van szó, és bár rétegjáték, semmi sem garantálja, hogy mindenki le tud ülni elé és élvezni egy majdnem 30 éves játékot.
Igazából csak a fent taglalt kis problémák tartják vissza attól, hogy tényleg egy tökéletes remaster legyen, de még azok sem tudják elvenni a szelet a Final Fantasy Tactics vitorlájából, amelynek a narratívája még most is tele van cselszövéssel, politikai és családi intrikákkal, kalandvággyal és szívmelengendő és szívfacsaró drámával, és emellett minden harc megköveteli a taktikázást, az átgondolt lépéseket, és ugyanolyan felüdítőnek és egyedinek érződik, mint 1997-ben.
A tesztpéldányt a játék hazai forgalmazója, a Cenega Hungary biztosította. A Final Fantasy Tactics: The Ivalice Chronicles 2025.09.30-án jelent meg digitális platformokon (Steam, PS4-PS5, Nintendo Switch 1&2, Xbox One és Xbox Series S/X), itthoni boltok polcain pedig PlayStation 5 és Nintendo Switch 1-re vásárolható meg.