Nagy koncentrációban robbantak be a filmet taglaló cikkek a különböző filmes fórumokon, én azonban távol tartottam magam bármilyen előzetestől vagy szinopszistól, így bármilyen elvárás nélkül néztem meg a filmet a Netflixen. Azt kell mondanom, hogy ha nagyon akarom, megmagyarázhatom mit akar ez a film mondani, de ezzel együtt is számomra az elmúlt évek egyik legidegesítőbb filmélményévé vált. Persze lehetne simán rossz is, de pont az teszi simán rossz helyett kifejezetten idegesítővé, hogy valami középszerű és önismétlő ötletből szeretné görcsösen kinőni magát egy eredeti filmmé.
Cartman beköszön
Van egy nagyon népszerű és iszonyú vicces South Park epizód, az a címe, hogy Scott Tenorman Must Die. A rajongók a cím alapján is tudják, hogy ez az az epizód, amiben Eric Cartmant többször is átveri egy hatodikos srác így végül a TV töténetének legszemetebb gyereke úgy áll bosszút, hogy megöli Scott szüleit, megfőzi őket és megeteti őket a saját fiukkal. A sztori csúcspontján a csattanót pont Cartman teljesen szürreális kegyetlensége és bosszújának indokolatlanul rohadék módja adja. Akik ezután az epizód után Eric Cartmanben nem a kiszámíthatatlan 10 éves pszichopatát látják, hanem valamiféle stratégiai géniuszt, aki útja végén jutalmat érdemel, ők talán élvezni fogják az I care a lot-ot.
Nekem és azoknak, akik a sorozatokban és a filmekben már nagyon sok hasonló pszichopatát láttunk és legalább csak bizonytalanul is, de érzékelni vélünk valamiféle morális szakadékot ezek tettei és a jó-rossz ellentétekre épülő fikciós konfliktusok kimenetele között, nos, nekünk maradnak a kérdések. Tudom, a főszereplő a film elején elmondja, hogy ő nem jó ember, őt csak a saját célja érdekli, hogy rengeteg pénze legyen és mi, nézők, ha azt hisszük, hogy a világ fekete és fehér, akkor birkák vagyunk. Szóval én nem is kötök bele a film moralitásába, de mire az előző, a főszereplő legfőbb motivációját jelentő mondatot leírtam, óhatatlanul máris ásítanom kellett. Mert eszembe jutott Walter White, Rick Sanchez, (a Benedict Cumberbatch-féle) Sherlock Holmes, a Megtorló, és megannyi más figura akik a főszereplőhöz hasonlóan a moralitás szürke zónájában mozogtak és nem válogattak a módszerekben ha céljuk eléréséről volt szó, hiszen mentális vagy fizikai képességeik képessé tették erre őket. Csakhogy ők jelen film főszereplőjénél sokkal-sokkal jobban és ezerszer szórakoztatóbban csinálták mindezt.
Tehát pont ami a film felütése lenne, az ma már egy ezerszer bejáratott toposz ami kinek-kinek Hannibal Lecter jeges mondatai vagy Eric Cartman rinyálása óta egy ugyanolyan ismerős formula része, mint a klasszikusabb művek fordulatai. Bár kétségtelenül megvan a tudományos magyarázata annak, hogy a nézők miért vonzódnak teljesen nyilvánvalóan szociapata főszereplőkhöz (amint azt pl. ez a videó is feltárja), azért 2021-ben az már maximum csak egy közepes filmhez elég, hogy szemét alakokat nézünk két órán keresztül szemét dolgokat művelni.
Késő-kapitalista romantika
Itt meg is állhatnék a film gyengeségeinek sorolásában, ha megelégedtek volna a készítők egy átlagos „szofisztikált szociopaták természetes közegükben” recepttel. De egy ennél is nagyobb hülyeséggel próbálkoznak: a film felétől megpróbálják elérni, hogy az egészen eddig nagyjából nulla pozitív jellemvonással és összetettséggel rendelkező főszereplőnek szurkoljunk.
Engedjétek meg, hogy kis kitérőt tegyek: a korszellemre reflektáló és a néző világának szociális közegére érzékeny filmek főhőseiket igyekeznek a kimondatlan elvárásokhoz igazítani. Ebből adódhat az, hogy a nyolcvanas évek csupa izom, macsó férfi főhősei ma már kissé megmosolyogtatóan hatnak és szépen fokozatosan átadták helyüket (*checks notes* viccelődő mosómedvéknek meg az elnyomás ellen harcoló kamaszlányoknak). A világ megváltozik, velük változnak hát a filmek által megtestesített eszményképek is. Meg lehet nyugoni, ez a kultúra egyik velejárója.
Szóval amikor azt mondom, hogy én fizikailag képtelen voltam a Rosamund Pike által megformált, mások kifosztásából gazdagodó karakternek szurkolni, az nem azért van, mert éppenséggel egy magabiztos, leszbikus nőről beszélünk. Az, hogy ő a tenyérbemászóan tökéletes modorú úrnője egy olyan világnak, ahol a méregdrága ruháktól a barátnője utolsó hajtincséig minden a neki megszabott helyet és funkciót foglalja el, az már egy kicsit zavaróbb, de mégsem idegenít el teljesen.
A forgatókönyv hiányzó lapjai
Ami nekem nagyon hiányzott, az akár a legkisebb, tényleg csak egy apró indok, hogy azt hihessem, a főszereplő megérdemli a boldog befejezést. Van, hogy szurkolunk a szociopatáknak, de ezt nem sikerül a filmnek elérnie. És akkor lehet töprengeni meg megfejtéseket keresni órák hosszat, hogy csak ilyen bénán rakták össze ezt a filmet (hiszen bizonyos jelenetek sorrendjének felcserélése még közepes eredményt adott volna ki) vagy pedig ezzel még jobban hangsúlyozni akarják, hogy ő mekkora nagy ragadozó, mert még a néző holmi szimpátiájára sincsen szüksége.
Teljesen mindegy, mert egy film második felét végigkövetni úgy, hogy képtelen vagy a főszereplő iránt empátiát érezni, meglehetősen idegesítő élmény. Az meg aztán különösen felborítja azt a tézist, hogy itt esetleg a kapitalista világ egy új fajta hősének (kb. a szofisztikált leszbikus csaló) eredetmítosza szeretne kikerekedni, hiszen a végső tanulságot egy, inkább a régi világot képviselő férfi közreműködésével szállítja le a film.
Szóval az egyébként szépen fényképezett, a főszereplőktől nagyon jó színészi játékot hozó film megmarad egy mondanivaló nélküli, vagy legalábbis mondanivalóját átadni nem tudó nagyon trendi, de pont ezért is feledhető alkotásnak.
