A Netflix meg van áldva a szellemjárta házakkal, vagy az algoritmus engem tisztel meg azzal, hogy állandóan ilyesmit dobál fel. Ha már október van, és ilyenkor a blogon is rendszerint minden a horrorról szól, nem vacilláltam, hogy megnézzem az A Fordulat című alkotást.
A film több helyen tagadhatatlanul a A Bly-udvarház szellemére hajaz. De utóbbi helyére igazából simán be lehetne helyettesíteni bármilyen gótikus hangulatot megcélzó kísértetjárta ház históriát. Valójában a Bly-udvarházzal való párhuzam még csak nem is véletlen, hiszen utóbbi és a Fordulat is Henry James The Turn Of The Screw című korai horrorregényén alapul.
[h]Kísértetházból sosem elég (vagy de?)[/h]
A 90-es években járunk, Kate (Mackenzie Davis) pedig bentlakásos tanári állást vállal egy arisztokrata családnál. Már, ami megmaradt belőle. Ugyanis a gyerekek szülei egy balesetben meghaltak, és a korábbi személyzet is eltünedezett. Nem kell szakavatott horrorfalónak lenni, hogy a tizedik percben magunktól is rájöhessünk, hogy az eltűnések mögött valami sokkal tragikusabb dolog rejtőzik. Ahogy ahhoz sem kell horror-diploma, hogy kitaláljuk kik fognak éjjelről éjjelre kísérteni a roppant házban.
A gigantikus épületben csak a házvezetőnő és a kis Flora (Brooklynn Prince) él, illetve a lány bátyja, Miles (Finn Wolfhard) aki bentlakásos iskolába jár. A fiú azonban egy kifejezetten erőszakos csetepaté miatt hazamegy, hogy aztán ő is boldogíthassa szerencsétlen Kate-et.
Azonban ne lepődjetek meg, ha miközben nézitek, nem értitek mi történik. Az egyértelmű klisés mozzanatokon kívül a narratíva igen lyukacsos, és az ég világon semmi pluszt nem szolgáltat a felszínes történet mellé. A jumpscare-ek menetrendszerűek és fantáziátlanok, a szereplők pedig teljesen egysíkúak, képtelenség kedvelni őket, vagy együtt rezonálni velük. A természetfeletti jelenések is csak úgy megtörténnek, az egész film valami szürreális lázálomnak hat, ami végső soron lehetett a célja, de nézői oldalról ez nem sokat javít a tényen, hogy szinte nézhetetlenné teszi a végeredményt.
És ha nem lenne elég, hogy önmagában sem beszélhetünk egy jó alkotásról, a Fordulat lezárása valami csavarra szeretett volna építeni, de hanyagul a néző arcába köpte, és jött a végefőcím. Az utolsó néhány jelenetnek úgy ahogy van, semmi értelme, és még csak sejteni is alig lehet, hogy mi történt.
Színészi alakítások terén sincs túl sok okunk az örömre. Ugyan Mackenzie Davis látszólag mindent beleadott, és az ő alakítása viszi el a hátán a filmet, a gyerekek és Mrs. Grose (Barbara Marten) hagyott azért kívánnivalót maga után. Főleg rossz volt látni Wolfhard ripacskodó szenvedését a képernyőn, akiben gyerekszínészként is akadna bőven potenciál. Mondjuk egy ilyen forgatókönyv és rendezés mellett nem csoda, hogy nem tudta megfelelően kezelni a karakterét.
[h]De mi a fordulat?[/h]
A Fordulat során a létező összes klisé adott: csonkacsaládban felnőtt tanárnő, aki bentlakásos nevelő lesz egy bődületesen nagy házban. A rejtélyesen elhalálozott szülők, a babáival beszélő kislány, a problémás fiú, a morcos házvezető, a lezárt keleti-szárny és még sorolhatnám. Ezekben a filmekben legfeljebb annyi a kreativitás kimaxolása, hogy mások a színészek, de a koncepció és a felhasznált horrorelemek rendszerint ugyanazok.
A film próbál rájátszani arra a kettősségre, hogy a nézőben felmerüljenek olyan kérdések, hogy az események tényleg megtörténnek, vagy csak Kate elméje játszadozik vele. Ez is egy eléggé elcsépelt ötlet, de a történet bizonyos pontjai megfelelő táptalajjal rendelkeztek, hogy kiaknázhassák a lehetőséget.
Mert egyfelől, ha mindez megtörténik, kapnánk egy rémmesét. Ha pedig Kate jár az őrület határán, az még rosszabb, mert az azt jelentené, hogy a gyerekek a világ legszemetebb és leggonoszabb kölykei. Csak sajnos mindezzel a Fordulat igazából nem kezdett semmit, mindössze elégtelen tudásanyag mellett rábízta a nézőkre, hogy majd kitalálják, mire gondoltak a készítők.
[h]Verdikt[/h]
Önmagában a film sem egy díjnyertes alkotás, de ahogy haladunk a vége felé, egyre többször érezhetjük, hogy mintha hiányoznának jelenetek. A lezárás végül teljesen azt a hatást kelti, hogy valóban kihagytak valamit a készítők. Sosem tudjuk meg az összefüggést az utolsó 15-20 perc képsorai között, és hiába hagyták a nézőkre, hogy döntsék el maguk a végkifejletet, nem rendelkezünk minden információval, hogy kirakjuk magunkban az összképet.
A Fordulatot nem igazán tudom ajánlani senkinek; a műfajban léteznek sokkal jobb alkotások, és a sablonos témához sem járul hozzá semmiféle egyedi gondolattal.