Talán valahol a tatai teszkó húgyszagú, enyhén fojtós levegőjében vert orrba a felismerés, hogy Gamescomra megyek. Akkor még olyan 10 órányi autóút állt előttem. A kényelmes, „vezetős” sportcipőm stabilan fogta az anyaföldet, miközben egy Hell Zero-t szürcsöltem. Bár kábé március óta megvolt a sajtójegyem. Nyilván körbe is hordoztam, mint győztes hadúr a véres kardot. Mégis, amíg nem voltam az otthonom ajtajától cirka háromszáz kilométerre, nem érződött annyira valódinak. Meg is fordult a fejemben, hogy mit keresek én ott. Egyedül, valami domainisten háta mögötti hobbiblog képviseletében. Egy szó nyelv-és helyismeret nélkül.
De akkor már túl sokat invesztáltam bele. Szállás lefoglalva, szabi kikérve, ruhák bepakolva. Úgyhogy visszaültem az autómba és nekivágtam az országútnak egyenesen az Alpok irányába. Akkor viszont még nem voltam vele tisztában, hogy a következő harminchat óra életem egyik legrosszabb, legjobb és legvadabb másfél napja lesz egyben.
Szánom-bánom az autobahnom
Ne lepődjetek meg, ha ezek a naplóbejegyzések egy rakás hasznos tippet fognak tartalmazni. Talán a pedagógiai múltamból adódik, hogy mindig próbálok megóvni másokat azoktól a viszontagságoktól, amelyeken nekem is keresztül kellett mennem. Ezek közül az intelmek közül pedig talán az első az, hogy bármit tesztek, ne vágjatok neki egy tizenkét és fél órás autóútnak egyedül. „Hát szeretek vezetni” gondoltam én balga. Szeretni szeretek, de a lábmerevedés, a szemhéj-ragadás és a krónikus nyakfájás még a legmegszállottabb benzin-addiktot is képes térdre kényszeríteni. Köln messze van.
Talán Ausztria közepén jelentkeztek az első tünetek. Egyre gyakrabban álltam meg, egyre jobban idegesített a többi autó, ráadásul úgy van pozícionálva az ottani autópálya, hogy még a hegyek impozáns csúcsaiban sem tudtam nagyon gyönyörködni. És ha ez nem lenne elég, még kábé tíz kilométerenként volt útépítés, elterelés és minimum egy közepes torlódás. Sebaj, gondoltam magamban. Majd amikor átlépjük a Cobra 11 fennségterületének határát, majd jól kihúzatom kicsi kocsimat kétszázötvenig és secperc a Rajnánál leszek.
Szép dolog a remény, csak csalfa is meg vak is mellé. Németország, ha lehet még rosszabb útviszonyokkal fogadott. Valahol Nürnberg környékén meg is kellett állnom valami közepesen putri útszéli pihenőhelyen, hogy aludjak fél órát. Ha másért nem, a biztonságos tovább haladás érdekében. Az út végül 14 óra körülire sikeredett sok gyomorideggel meg teljesen elzsibbadt jobb talppal. Egy szó, mint száz, ha valaki Gamescomra adja a fejét, foglaljon jegyet acélmadárra. Vagy legalább vigyen magával valakit, aki vezetés közben idegesíti, vagy átveszi a kormányt.
Hotel Kloroformia
De nemcsak az utazás kínjainak enyhítése miatt érdemes többedmagatokkal nekiindulni ennek a rendezvénynek. Hanem azért is, mert akkor jó eséllyel ismert változó lesz a társaid idiotizmusa – vagy annak hiánya. Kinek a pap, kinek a papné. Szállásfoglalásnál én éppen azért csaptam le többágyas, közös szobára, mert azt írták, hogy más újságírók és ipari szereplők is itt szoktak megszállni. Gondoltam ha már szólóban nyomom, legalább felhasználom a hotelkörnyezetet egy kis kényszer-networkingre.
Talán az istenek nem szeretnek. Sikerült egy szobába kerülnöm a föld talán három legunalmasabb játékújságírójával. Két francia és egy német sráccal. Távol álljon tőlem, hogy gémer létemre rátérdeljek a közösségünk pici lelkére, de esküszöm Todd Howard fizimiskájára, hogy mindegyikük úgy nézett ki, mint azokban a szar ’90-es évekbeli amcsi filmekben a geekek, akiket betuszkoltak a középsuli öltözőszekrényébe a kosarasok.
Tudom, tudom, könyvet a borítójáról soha. Sajnos közvetett kollégáim a személyiségükkel sem villanyoztak fel. Amikor odaértem, épp külön-külön, síri csendben nézték a telefonjaikon a Gamescom Opening Night Live-ot baltaarccal. Sehol egy rágcsa vagy megbontott sör. Sehol egy összenevetés vagy hülye viccek Geoff cipőjéről. Lehet, hogy a GeekVilág Discordon a közös bemutatónézések elkényeztettek, de én nem ezt szoktam meg. Csak oda akarok kilyukadni, hogy ha nem a 14 óra vezetés miatt, akkor a szobatársaim szédítő személyisége miatt borultam volna az ágyba fürdés után három nanoszekundommal.
Gémer Disneyland
Na de ennyit az előkészületekről. Mikor 25-én kicsattant a csipám és rendbe raktam magam, ideje volt eligazodni a német S-Bahn rendszer tekervényes útvonaldiagramján. Az állomáson azonban egyből összefutottam két, igen excentrikusan öltözött úriemberrel, akiknek a nyakában már ott fityegett a Gamescom biléta. Kapva kaptam az alkalmon, rájuk is vetettem magam. Ők már előző nap kipakolták a portékájukat, ugyanis kiállító fejlesztők a Sparrow Games-től. Nem hallottatok még róluk? Nyugi, én sem. Egészen eddig. De Köln ilyenkor így néz ki: ha eldobsz egy követ és nem kutyaszart találsz el, akkor egy fejlesztőt vagy játékipari dolgozót.
Őszintén bevallom, amikor beért a vonat és lassan elsétáltam a becsekkoláshoz, nem igazán tudtam felfogni, hogy mekkora területen fekszik ez a rendezvény. Pedig olvastam a számokat. De az a helyzet, hogy a silány alföldi agyam olyan kétezer négyzetméter után egyszerűen csak bedobálja a területeket a „hú az jó nagy” halmazba. De hogy legyen valami kézzel – vagy lábbal – fogható viszonyítási alapotok: a sajtószoba pont az ellentétes végén volt a kiállításnak, mint ahol becsekkoltam. Ha a telefonom nem hazudik, akkor bejárattól a komfortos jounólakosztályig körülbelül 3 kilométert gyalogoltam. Szóval hosszában ennél kicsit több, széltében meg valamivel kevesebb a Gamescom területe.
Ennek pedig majd’ minden négyzetcentiméterén valami gaminghez köthető stand, aktivitás, vagy közösségi tér van kialakítva. Már ahol nem túlárazott dönert vagy hamburgert árulnak. Bár ez a kettő esetenként még kéz a kézben is jár. Őszintén nehéz leírni, milyen élmény először körbejárni a csarnokokat. Már azon túl, hogy szörnyen fárasztó. Hatalmas makettek, villogó fények, kékbálnák testátmérőjét meggyalázó óriásmolinók és kijelzők. Van egy, a disztópia és az utópia határmezsgyéjén egyensúlyozó, kissé Cyberpunk beütése az egésznek. És bár a racionális agyam titkon tiltakozott a rongyrázás ezen formája és mértéke ellen, a gémerhüllő-agyam elég gyorsan megnyerte ezt a mentális birkózómeccset. És mivel szavakba úgyse lehet önteni, hogy milyen ez a neonrengeteg, inkább megpróbálok jó sok képet fellőni.
Sprehen zi dojcs? Já ih bin gémer fon ungárn!
Van a Gamescomnak azonban egy kényelmes problémája. Amióta nagytesója, az E3 távozott az örök kiállítótermekbe, ez a kölni dzsembori vált a világ legnagyobb, személyesen látogatható gaming-és techkilláításává. És bár a díszletek, a fények és a volumen gyorsan felért a feladathoz, bizony sok szempontból, például kulturálisan bizony megmaradt regionális rendezvénykénynek. Szörnyen szürreális volt látni, ahogy a feliratok, poszterek és promóciós anyagok kábé harmada volt csak angol nyelven, a többi pedig vagy német-angol felirattal, rosszabb esetben kizárólag németül volt feliratozva. Nyilván ebbe a kognitív disszonanciába belejátszik a német nyelv iránti mélyen belém ivódott gyűlölet is. De személyes preferencia ide vagy oda, ha az expód látogatóinak túlnyomó része nemzetközi, azért illik közös nyelvet használni.
Ez a gondolatiság pedig nemcsak a molinókon érhető tetten. Sok standnál megszokásból németül szóltak hozzám, de még a(z árban és ízben is) borsos fesztiválkajás pultoknál is többször csaptak arcul egy gutentággal. Ezt pedig már nem az ősmagyar partiótavér, vagy a nemzetközi világpolgár játékújságíró kéri ki magának. Egyszerűen csak azt érzem, hogy az E3 halála óta eltelt 3-4 év (attól függ melyik halált számolod) egyszerűen nem volt még elég ahhoz, hogy a Gamescom nemcsak volumenben, hanem gondolkodásmódban is betöltse azt a helyet, amibe szerencséjében és szerencsétlenségében került.
Ez pedig néha nemcsak a nyelvi korlátokon, de a szervezésen is érződött. Minden útbaigazító munkatárs, információspultos és standnál őrt álló munkás szörnyen segítőkész volt. Tehát nem a hajlandósággal volt baj. Viszont a sajtós WiFi az első nap felében például hol működött, hol nem – ezt több emberrel is lecsekkoltatta. Sok helyen a fura helykihasználás miatt nehéz volt navigálni a kiállítótermek közt, és mind a be-mind a kiengedéssel voltak problémák. Arról már nem is beszélve, hogy már az első, elvileg csak sajtósoknak és játékipari szereplőknek fenntartott napon is több órásra duzzadtak a sorok a kipróbálható játékoknál. Nyilván ennek egy része a nemzetközi expó velejárója. Másik része viszont enyhíthető lenne okosabb szervezéssel. Sokat rontott ez az élményen? Nem. El tudtam volna képzelni az első napot kevesebb súrlódással? Abszolút!
Intelmek az internetről
Mi mással zárhatnám ezt a travelblog-bejegyzést, mint pár intelemmel, mielőtt még felöklel egy szar demóval támadó, KONAMI-standnak álcázott vadkan? Először is, zöldfülű Gamescom látogatóknak ismét felhívnám a figyelmét a maratoni hosszúságú várakozási időkre. Ráadásul ezek a nap előrehaladtával egyre csak nőnek. Reggel kilenckor még 20-30 perc volt eljutni egy demóig (sőt, a HoMM3 Remake elé gyakorlatilag azonnal le tudtam ülni). Délután háromkor mefogant bennem a belga gondolat, hogy beállok a Control Resonance sor végére. Miután azonban informált az ott tartózkodó úriember, hogy ez egy kábé három órás kaland lesz, inkább irányt vettem az indie sarok felé.
Szóval érdemes tervezni. AAA és várhatóan népszerűbb címek oltárához érdemes mindjárt a nap legelején járulni. És ne tervezzetek egy nap két-három ilyennél többet megnézni. Így is el fog menni vele a délelőttötök. Mind saját tapasztalatból, mind tapasztaltabb Gamescom veteránok elbeszélési alapján a legjobb taktika, ha rávetitek magatokat arra a két címre, amit mindenképp meg akartok nézni. Aztán könnyed ebéd, utána pedig vagy kevésbé ismert rétegcímeket érdemes vadászni, vagy a többszáz más elfoglaltságot hajszolni a csarnokokban. Oh, és vegyetek fel kényelmes cipőt. Bízzatok bennem.