Tegnap 22 kilométert pakoltam a csülkeimbe. Este kis öngondoskodás, alvázmosás, majd ajcsi az unalmas szobatársaim mellett. Ez volt a terv eredetileg. Hét körül estem a hotelbe. A racionális, jófiú terv szerint legkésőbb kilencre ágyba akartam kerülni. Helyette éjfélt is elharangozta a kölni dóm (illetve harangozta volna, ha éjjel szólnának a harangok), mire pár whisky után visszabaktattam a szobámba. Történt ugyanis, hogy estefelé kilépve a szobámból és ráfordulva a folyosóra, szembetaláltam magamat Gimlivel. Tudjátok, a Gyűrűk Urából. Cirka 160 centis, dús, mogyoróbarna szakállal és bozontos, váll alá érő hajjal. Összetalálkozott a szemünk, az én tekintetem lefelé vándorolt az úriember által cipelt, három üvegnyi aranybarna nedű felé. Majd újra összenéztünk, elmosolyodtam, mire nagyjából szinkronban egymásra ordítottunk. Azt hiszem, ez az a pillanat, amikor két, bulira kiéhezett férfiember lelke valahol a kézzel megfoghatatlan éterben összeér.
Megtanítalak kesztyűben skótdudálni
Úgy hozta ugyanis a sors, hogy két szobával arrébb egy csapat skót speedrunner és eSportoló tanyázott. Valószínűleg a két nép között valamilyen alkohol-vagy nemzettudat-indukálta, etnográfusok által eddig feltáratlan kapocs van. Ugyanis az én alföldi kobakom rekordidő alatt megtalálta a közös hangot a hátizsákos hegylakókkal. Még a bevallottan érthetetlen akcentusuk ellenére is. Arra az estére jól faképnél is hagytam hidegvérű szobakompániámat. A felföldiek ráadásul nem szarral gurigáztak. Hogy miképp hoztak be kábé húsz liter skót whiskyt az EU-ba, azt meg se mertem kérdezni. De volt náluk hűtő, jégkészítő gép, meg természetesen megfelelő poharak is.
Innen egészen jól kiszámítható az este röppályája. Hatalmas beszélgetések, iszogatás, kis éneklés. Én hatalmas erőkkel próbáltam megtanítani nekik a „Tavaszi szél vizet áraszt” című örökzöldet. Közben ők egyre érthetetlenebb kiejtéssel igyekeztek szavakba önteni, hogy milyen jó, hogy nekik vannak hegyeik. Én meg, hogy milyen jó, hogy nekünk nincsenek. Az egyik srác szerepel is pénteken a Gamescom GDQ-n (Games Done Quick), ahol megpróbál felállítani egy Resident Evil 4 Remake viágrekordot.
Egy szó mint száz, teljes kulturális transzfúziót hajtottunk végre. Aztán éjfél előtt nem sokkal tiszteletteljesen megkért a szobaszervíz, hogy hagyjuk aludni a hatodik emeletet. Szóval lábujjhegyen kontaktot cseréltünk, suttogva búcsút üvöltöttünk egymásnak, én pedig visszakullogtam a szürke egérlyukamba, ahol megdöbbenésemre már mindenki az igazak álmát aludta.
Egérút az invázió előtt
De akármilyen későn, akármilyen whiskyszagúan feküdtem le, reggel hatkor ébresztő. Aludni a sírban is lehet. Edzés, reggeli, fürdés, két pofon a tükörben, majd fellőttem a hawaii ingemet és nekiindultam Köln belvárosának. Ezúttal egész jól elcsíptem a beléptetést. Tudniillik a szerdai sajtó-és kiállítónap után csütörtökön és pénteken a kiváltságos bilétások kapnak még egy óra előnyt reggel, hogy azelőtt körbenézzenek és bejussanak játékokat tesztelni, mielőtt a a Kölni Kongresszusi Központ légterének 90%-át emberek és kartonszag lepné el.
Nosza, a becsekkolás után azonnal rohantam is a hatos csarnokba, ahol már előző nap kinéztem magamnak a Control Resonant standját. Csakhát a kinézés pillanatában még három órás sor kígyózott az ajtó előtt. Csütörtökön reggel viszont alig egy óra alatt bejutottam. Ez az óra ráadásul nem is telt teljes érdektelenségben. Van egy ilyen rossz szokásom, hogy imádok vadidegeneket leszólítani, ha unatkozom. Össze is ismerkedtem egy spanyol szoftvermérnökkel és egy francia streamerrel mögöttem. Rövid időn belül pedig csatlakozott a beszélgetéshez a Riot Games Art Leadje, Kia Abhari.
Természetesen végigpörgettük a kötelező gémerköröket: melyik a kedvenc játékod, mi volt az első gamma, amire emlékszel, min játszol legtöbbet, mit pörgetsz most éppen. Abhariban egyébként fura lelki társra találtam, gyakorlatilag egyszerre vágtuk rá a Silent Hill 2-t arra a kérdésre, hogy mi minden idők legjobb játéka. Persze az úriemberek (és hölgy) kifaggattak a GeekVilágról is. Hát így jut a világ fülébe ennek a domainisten háta mögötti blognak a híre.
De egérút ide vagy oda, még így is tizenegy múlt, mire kikászálódtam a Control Resonant standjától. Utána volt még egy kis időm kivárni a sort a Sea of Remnantsnál, de utána definitíven ebédidőt jelzett az órám. Ezekről a játékokról pedig majd egy másik cikkben emlékezek meg.
„Szia, foglalt ez a szék?”
Ebéd után elvonultam a sajtószobába gyors bio-és techszünetre. A laptopomat és a telefonomat feltöltöttem, a húgyhólyagomat meg lemerítettem. Aztán, mivel már a kajasarok felé menet pontosan láttam, hogy a tömegnyomorban esélytelen lesz a nagykutyák játékait kipróbálni, elnéztem az indiecsarnok felé. Valahol lenyűgöző volt látni egy olyan közeget, ahol nem én vadászok a fejlesztőkre, hanem én magam vagyok a préda. „Szia, nem akarod kipróbálni a tetris roguelite-unkat?” kérdezi tőlem egy agresszívan amerikai hang. „Hogy a viharba ne!” válaszolja a szám, mielőtt még az agyam lepörgetné az összes létező lehetőséget.
Játék játék után, majd azon kaptam magam, hogy elmúlt 2 óra, én pedig vészesen el vagyok maradva a cikkírással. Már ha el lehet ilyennek maradni, ha nincs főnököd. Elhatároztam hát, hogy a sajtószoba társas magánya helyett a kültéri közösségi téren vadászok egy üres asztalt a laptopommal. Rövid úton találtam is egyet és letelepedtem. Azonban alig, hogy felnyitottam a GeekVilág adminfelületét, ismét arcul csapott a Gamescom szellemisége. Egy hozzám hasonló korú csóka megkérdezte, hogy zavar-e ha leül velem szemben. „Természetesen nem, amíg tudok tőle cikket írni” gondoltam magamban. Nem tudtam, akármilyen meglepő.
Az úriember ugyanis Nino Döring, a Mythwright gazdasági vezetője volt. Ők adtak ki olyan kevésbé ismert indie gyöngyszemeket, mint a Thronefall, vagy a Going Medieval. Hosszasan beszélgettünk a játékipar helyzetéről, konstatáltuk, hogy a nyugati szektor kemény időket él, miközben Ázsia már nem is olyan lassan, de annál biztosabban kúszik fel, mint a talajvíz. Kínával és Koreával az élen. Majd’ egy órát trécseltünk, mire azt mondta, hogy mennie kell, de előtte azért még megtettük a Gamescomos kötelező tiszteletkört és kontaktot cseréltünk. De nyugi, utána sem tudtam teljes testtel a cikkírásra koncentrálni. A következő két órában letelepedett mellém egy Crytek programozó és egy concept artist a Bloober Teamtől. Kicsit úgy éreztem magam, mint valami talkshow host, csak szarul szabott öltöny nélkül.
Korai lámpaoltás, késői dorbézolás
Ezen a ponton viszont már nem volt lelki erőm visszamenni a kiállítótermek heringpartijába. Fájt a hátam a táskától, fáradt volt a lábam, a koncentrációm pedig valahol a cigicsikkek közt volt szétszórva a macskakövön. Ideje volt visszaindulni a hotelbe és bepótolni az újságírói kötelezettségeimet. Kifelé menet azonban még összefutottam egy csapat cosplayerrel. Volt ott minden, mi szem-szájnak ingere. Szemrevaló Lilith, meglepően életszerű Cloud Strife és kevésbé életszerű Tifa Lockhart. Eddig még tudtam is követni a fonalat. De amikor Mario és Luigi mögül (akik stílszerűen hozták az alacsony köpcös vs. magas cingár kontrasztot) kinézett Naruto és Sasuke, kicsit összezavarodtam. Ennek ellenére az elsőnek említett démonhölggyel megbeszéltük, hogy péntek este összefuthatnánk a társasággal egy helyi kocsmában. Nyilván nem fogok nemet mondani egy lehetőségre, hogy az asztal alá igyam a Nintendo szeretett kabaláját.
De kellemes invitáció ide vagy oda, a hátam ekkorra megadta magát. Tiszteletteljesen elköszöntem a társaságtól, felugrottam az S-Bahnra, hazafelé még betáraztam vízből és letelepedtem a hotel bárjába, ahonnan most ebben a pillanatban is írom ezeket a sorokat. Ha egy szóval kellene összefoglalnom a mai napot, az a „váratlan” lenne. Váratlan találkozások, váratlanul elszalasztott írások és váratlanul menő játékok ott, ahol nem is számítottam volna rá. És hogy mit hoz a ma este? Vajon Gimlivel az oldalamon megütközök az alkohorkokkal a Helm-szeszszurdokban? Ez csak a holnapi travelblogból fog kiderülni.