Jelentem, a kompetitív szeszfogyasztást Gimlivel közös egyetértésben péntek estére halasztottuk. Ennek nagyon praktikus oka van. Szombattól a sajtó-és üzleti belépővel rendelkezőknek már nem lesz akkora mázlija, hogy a földi halandók előtt jussanak be a rendezvényre. Szóval nincs sok okunk rohanva kapni a ruhát reggel, hogy elcsípjünk pár demót még a teljes tömeges letámadás előtt. A másnaposságra ráadásul állítólag tök jó gyógyír az emberszag. Vagy ha nem is, ezt most nagyon szeretném elhinni.
Ez a Gamescom nem elég nagy kettőnknek
Azonban a dorbézolás eltolása nem jelentette, hogy csütörtök este a saját szobámban ragadtam volna. Kicsit visszafogottabb multikulti-parti történt kicsit kevesebb whiskyvel és még a személyzetnek sem kellett ránk szólnia. Ettől függetlenül mégis elmúlt tizenegy, mire ágyba kerültem, és ezen a ponton azért keményen elgondolkodtam, hogy milyen döntéseket hozok az életben. Vagy hogy meddig fogja bírni a szervezetem a napi félmaratonokat az 5-6 órás alvásidővel kombózva.
Ez viszont már a holnapi napi Tanár úr problémája. Legalábbis ezzel áltattam magam a plafont bámulva. Másnap reggel zuhany, reggeli, biléta fel, szem az égre, majd 7:30 körül már az S-Bahnon pihentettem a popómat. Mint kiderült, jól is tettem, két Helldivers cosplayeren kívül én voltam az első a kapuknál, így a lehető legjobb esélyeim voltak, hogy normális időkeretben lecsekkoljak pár játékot. Sőt, a kapunyitásig még egy kicsit cikkezni is tudtam egészen addig, amíg meg nem érkezett pár ismerős figura.
Mint kiderült, a Gamescom gigantikus embertömege sem biztosíték arra, hogy ne fuss össze ismerősökkel. Nyx, az előző nap megismert francia streamer már messziről integetett, ahogy meglátott ott a földön görnyedve, combomon a laptoppal. Gyors helyzetjelentés: mit néztek meg ma hogy aludtatok, na meg hogy este van-e már program. Szerencsére a hölgyemény is a hatos csarnokba tartott, így volt pár percünk megbeszélni a buli részleteit. A kiállítóterem ajtajában viszont elváltak útjaink: ő ment ránézni a Belmont’s Curse-re, én meg nyílegyenesen, feszített tempóban sétáltam az Alien Isolation 2 demó felé.
Zsurnó a zsurnónak nem állja el a helyét
De amíg vártam a földöntúli rettenetre, szóba elegyedtem egy kissé vézna, szerecsen fiatalemberrel. Mint kiderült, emberünk nagyon hasonló szerepben és cipőben jár a Gamescomon. Tíz éve pár haverjával visznek egy német nyelvű videojátékos blogot gyakorlatilag hobbi gyanánt. Az egyetlen különbség, hogy ő már öt éve ott van a rendezvényen, mint akkreditált újságíró. Gyorsan el is látott pár aranyszabállyal, amiket a saját empirikus megfigyeléseim mellé rakva már pontosan tudom, hogy hogyan készüljek jövő ilyenkor. Például ha az egész GV szerkesztőséget ki akarom vinni, akkor a jelentkező e-mailben ne szégyenlősködjek, kérjek annyi jegyet, amennyi kell, maximum nem küldenek mindenkinek.
A kellemes demózás után elköszöntünk egymástól. Ő számomra érthetetlen erőktől vezérelve mint tovább a Hoyoverse standja felé,. Én pedig épp a szomszédba lecsekkolni a Stranger than Heavent. Az impozáns, jazzklubbá maszkírozott demóteremből kilépve már vészesen közeledett az ebédidő. Ideje volt ránézni Németország nemzeti ételére, a dönerre. Nem rossz, nem rossz, azért én maradnék a jó magyar aluljárós girosznál. Még ha utóbbi nagyobb eséllyel is okoz gyomorfekélyt.
Azonban a cuccos tekercs adott annyi energiát, hogy bevállaljak még egy hosszabb sorban állást a Guns of Eschatonért, ami alatt legalább megint tudtam kínozni a hátamat egy kis földön cikkezéssel. Utána azonban úgy döntöttem, hogy kell egy kis szünet a délutáni embertömegtől és a telilehelt csarnoktól. Egy gyors sajtószoba-vizit után célba is vettem a B2B szekciót, ahol kifejezetten ipari szereplők tanyáztak nagyon kényelmes székekkel, aprósüteménnyel és funkcionális légkondicionálókkal.
Bojler eladó!
A B2B területeken kétféle standot lehet megtalálni. Mindkettő terület-vagy országspecifikus. Spanyolország, Bajorország, Brazília, Katalónia és még sorolhatnám. Az egyik teremben az országok magukat mutatják meg. Ergó itt találhatjuk meg az adott régió vagy nemzetiség játékait, illetve legalább pár fejlesztőt, akikkel kulturáltabb környezetben lehet beszélgetni, mint a szórakoztatórészleg káoszában.
A másik teremben fordul a kocka. Itt mi mutathatjuk meg az ötleteinket az országoknak. Persze ha van jó játékötletünk. Itt ugyanis területi képviselők, pénzügyesek és ipari szakértők tanyáznak. A feladatuk pedig, hogy minél több és minél jobb fejlesztői talentumot csábítsanak a saját országukba. Természetesen mindezt zsíros juttatásokért és engedményekért cserébe. A franciáknál például az állt hatalmas betűkkel felpingálva, hogy MEGADJUK MAGUNKAT! kezdő fejlesztők 250 ezer eurós támogatást kapnak. Persze csak ha tetszik az ötleted. csábító, van is jó ötletem, de előbb adnám el a lelkem az ördögnek, mint az ötletemet franciáknak.
A laza séta során azonban a szemem sarkából elcsíptem egy ismerős szót: Budapest. Azonnal oda is futottam, lévén nem hagyta el a számat magyar szó közel egy hete. A szittya vérem pedig szomjazott az édes anyanyelvem után. Komoly mentális energiába telt, hogy ne az legyen az első szavam, hogy „Bojler eladó!”. Szerencsére az intruzív gondolataim ezúttal alul maradtak, így csak annyit kérdeztem: „itt lehet magyarul beszélni?” Két nagyon udvarias hölgy fogadott. Tőlük tudtam meg a fenti infókat is, meg a magyarországi, amúgy csak nyomokban létező játékfejlesztés apró műhelytitkait. Nyilván nem a franciáktól, mert velük ugye elvből nem állok szóba. Meg nem is tudok franciául.
Öreg konzol nem vén konzol
Miután szakmailag jóllakott a szellemem, ideje volt valami könnyedebb program után nézni. Sajnos odakinn épp ekkor az elmúlt egy hét legdurvább felhőszakadása tombolt. Így a Gamescom kertbe kiülős, fejlesztőket hellyel kínálós taktika most nem igazán működött volna. Ránéztem a térképre és kiszúrtam a „retro and family area” feliratot. És bár család nem vagyok, koromnál fogva a retró kategóriába már beleférek. Pár perc séta után azon kaptam magam, hogy ismét unokatesóm bézs nappalijában ülök. A CRT tévére közepesen stabilan fel van csatlakoztatva egy ütött-kopott Atari, én meg nagy erőkkel nyomkodom a Space Invaderst.
De ez a terület egyébként is kellemes kis zen-sziget volt a Gamescom kaotikus nyüzsgésének határán. Pingpongasztaloknál apukák és kölykeik pattogtatták a labdát, kedélyesen cseverésző barátnők tolták a varázslósnapszert és testvérek gombfociztak vagy matchbox-versenyeztek külön erre kialakított pályákon. Valamelyik sarokban meg egy csóka egy gameboyon tolta a glitch hop DJ-szetjét. Pár percre én is letelepedtem egy ötvenes bácsival szemben egy baráti sakkmérkőzés erejéig. Természetesen úgy elnáspángoltak, mint szódás a lovát. Dehát az évekkel meg a rutinnal nehéz versenyezni még akkor is, ha tudsz sakkozni. Én meg úgyse tudok.
Mr. Worldwide
Ideje volt ismét olyan szórakozásba belevetni magamat, amihez legalább látszatra értek. Visszabandukoltam az indie arénába és gyorsan le is csekkoltam három játékot. Sőt, még a japántudásomat is tudtam villogtatni. Igaz, kétszer ki kellett javítania a fejlesztő hölgynek, de azt hiszem ilyenkor kell azt hazudni, hogy a részvétel a fontos. Utam során összefutottam Callum Ayers-szel is, a Critical Reflex (Mouthwashing, Buckshot Roulette, No I’m not a Human) brand menedzserével is. És mint két, nagydarab, szőrös ember, akik imádják a fura indie játékokat, azonnal meg is találtuk a közös hangot. El is telt egy óra, mire kikeveredtem a csarnokból, nem utolsó sorban azért, mert Callum minden áron rám akart tukmálni egy kihűlt kapucsínót és egy brosúrát. Mindezt annak ellenére, hogy hatszor elmondtam neki, hogy nem kávézom, és hogy az összes játékukat ismerem.
A hazaút jórészt eseménytelenül telt. Viszont az esti buliba történő készülődés alatt még lenéztem a hotel bárjába egy kis cikkírásra, messze a skót szeszveszélytől és a szobatársaim álmosító aurájától. Ebből aztán szokásomhoz híven nem lett megint semmi, ugyanis az asztalomhoz ült egy indie játék (POINT CLOUD) fejlesztője a svájci barátnőjével, ami azonnal el is vitte háromnegyed órámat. Aztán még háromnegyedet az, hogy a szoba felé menet a liftben összeakadtam egy olasz lokalizálóval meg a Rockstar Northnál dolgozó haverjával. Ezen a ponton pedig erősen elgondolkodtam rajta, hogy vajon az én dialógus-opcióim ennyire hosszúak, vagy azoknak, akikkel összefutok.
A fenti események közben egyébként folyamatosan pörgött a kommunikáció a Gamescom alatt kialakult alkalmi, de annál szívélyesebb baráti társasággal. A speedrunnerek, cosplayerek és devek csipet-csapata nap közben pörgette a beszélgetést Discordon. Ki hol jár, mit nézett meg, hol van jó kaja, mekkora pólót kapott a standoknál a goodie bagben. Én például 3XL-est, ami legfeljebb pizsamának lesz jó.
Férfiasan bevallom, kicsit gyomoridegem volt attól, hogy egymagam induljak neki a Gamescomnak. És bár most is nagyon szívesen látnám magam mellett Tyriont, Chewie-t, vagy a GV szerkesztőség többi tagját, talán ha csapatostul jöttünk volna, nem sikerült volna ennyi barátságot kötnöm. Ehhez pedig nem is kellett más, mint hogy ne tudjam csukva tartani a számat sorban állás alatt.