Guy Ritchie legújabb filmje nem lesz az új Blöff, de a szereposztásnak köszönhetően megállja a helyét a modern gengszterfilmek sorában. Idézhető beszólásokban nem bővelkedik, de a cselekmény feszessége és az apró részletek nagyon élvezhetővé teszik. Csak hát így 2020-ban már nem mondhatjuk, hogy nem láttunk soha ehhez hasonlót, sőt, nagyon is rutinszerűnek tűnnek néha az ábrázolt alvilági szituációk.
Gyanúsítottak felsorakoztatása
Muszáj már az első mondatban a szereposztást méltatnom, mert gondolom nem én vagyok az egyetlen, akit többek között a projektbe összeterelt nagy nevek (Hugh Grant, Colin Farrel, Matthew McConaughey) győztek meg arról, hogy érdemes megnézni a filmet. Szóval, igen, a film tele van nagy színészekkel, akik mind remek alakítást nyújtanak. Mellettük a fiatalabb és kevésbé ismert színészek is dicséretre méltó munkát végeznek, de erre később még kitérek.
Amit a történetről tudni érdemes, az az, hogy egy igazi alvilági mesével van dolgunk, a marihuána első számú nagy-britanniai terjesztőjeként a csúcson – saját szavaival – királyként uralkodó Mickey Pearson (Matthew McConaughey) a visszavonulást fontolgatja, ami már elegendő ahhoz, hogy beindítsa a legfőbb riválisa, Matthew Berger (Jeremy Strong) és a drogbirodalom szétbomlasztásában saját anyagi érdekei miatt szintén érdekelt bulvárlap-szerkesztő, Big Dave (Eddie Marsan) fantáziáját. Ja, és persze a kínai maffia és egy csapat fiatal és kispályás bűnöző ketrecharcos is feltűnik.
A mai fiatalok
A cselekmény összetettsége és rétegei persze még egy svungot kapnak olyan humoros és a modern világ jelenségeire reflektáló kikacsintásokkal, mint például, hogy a Big Dave által felbérelt magánnyomozó, Fletcher (Hugh Grant) álma, hogy az általa nyomon követett alvilági történésekből sikeres forgatókönyvet írjon, amivel befuthat Hollywoodban. Vagy a karizmatikus edzőjük (Colin Farrel) által vezetett fiatalokból álló csapat „The Toddlers” célja, hogy a rablásaik közben (!) készített rapvideóikkal milliós megtekintéseket érjenek el a videómegosztókon.
Nekem nagyon tetszettek ezek a humoros elemek, amik önmagukban is szépen egészítenék ki a bűnözők tablóját, de egymással reakcióba lépve még inkább szórakoztatóak. Nem is annyira Mickey Pearson itt a központi figura, mint inkább azok, akiknek az elbeszéléséből megismerjük a történet jelentős részét. Mickey egyik emberének, Raymond Smith-nek (Charlie Hunnam) és a mindig szaglászó Fletchernek a párbeszédei szolgálják talán a legjobban ezt a célt.
A dzsungel törvényei sokadszorra
Mindeközben viszont ott van egy jó adag olyan összetevő is a bűnözők mindennapi életéből, amik elég nehezen hihetők és valószínűsíthetően pont az extravagáns és szinte régi James Bond-filmekbe illő voltuk miatt kerültek bele a sztoriba. Ilyenek a Mickey feleségének autószerelő műhelyét vagy Mickey üzletének technikai részleteit bemutató jelenetek, de egy kicsit ebbe a kategóriába csúszik szerintem Coach és a Toddlers csapat külsőségei is. Valahogy azt érzem, hogy ezek nélkül is lehetett volna ábrázolni a filmet a maga feszes cselekményével, de mintha nem lettek volna benne biztosak a készítők, hogy ezek nélkül a szürreális elemek nélkül hány nézőt is érdekelne egy újabb gengszterfilm.
Mert ha ezeket a jeleneteket kivesszük és a szövevényes, tényleg tempós cselekmény mögé tekintünk valami tanulságot keresve, akkor nincs könnyű dolgunk. A filmet – a RocknRollá-hoz (Spíler) nagyon hasonlóan – áthatja az „öregsulis” gengszterek szembenézése a modern világot képviselő feltörekvő bűnözők (The Toddlers) és a külföldi eredetű alvilág új ambícióit képviselő elemek (Henry Golding mint Dry Eye) jelentette kihívásokkal. Ebből a szembenállásból viszont nem egy hagyományos háború kerekedik ki, ahol valamelyik szereplővel azonosulhatnánk vagy közelebb kerülnénk motivációihoz, hanem egyének fel-felvillanó erőszakosságából és ravaszságából álló sorozat, amiknek a végén nem tudjuk megmondani, pontosan mi hozza el a sikert egyik vagy másik szereplőnek. Úgy is mondhatnám, hogy a pálya eléggé kiegyenlített ahhoz, hogy az összecsapások izgalmasak legyenek és tátott szájjal figyeljük őket, de érzelmi szinten nem kerülünk közel egyik szereplőhöz sem. Magukat a gengszterekre jellemző húzásokat távolságtartással és teljesen kívülről szemléljük, igazán közel a már fent említett narrátorokhoz és az ő nézőpontjaikhoz kerülünk szerintem. Így áll elő az a helyzet a film vége felé, hogy nem is annyira a bűnözői birodalom, mint az abban mellékszerepeket játszók (pl. Fletcher és Coach) azok, akinek a sorsa jobban érdekelt engem.
Szóval szerintem a film távolabb áll a valósággal és az emberi mozzanatokkal jobb viszonyt ápoló Blöfftől, inkább a Spílerhez hasonlít, de még több túlzónak ható jellemvonással és mozzanattal. Annak ajánlom Guy Ritchie filmjét, aki szeretne egy szórakoztató, jó cselekménnyel és humorral bíró gengszterfilmet látni, de nem várja el az emberi sorsokhoz fűződő vagy mélyebb tartalmú, emlékezetes párbeszédeket.
