A 2009-es Wolfenstein a legendás sorozat egyik legkevésbé népszerű tagja, amelyet már a digitális boltok polcairól is leszedtek. Vajon valóban nem ér fel elődjeihez és jól sikerült utódjaihoz, vagy egy meg nem értett remekműről van szó?
A Wolfenstein-játékok rendkívül meghatározó darabjai az iparnak. A sorozat még 1981-ben indult a Castle Wolfenstein-nel, az FPS-műfaj egyik úttörőjévé vált a Wolfenstein 3D-vel, és az új évezred kezdetén is maradandót alkotott a Return to Castle Wolfenstein-nel. A multiplayerre koncentráló Enemy Territory is kiváló visszhangot kapott, a közelmúltban pedig egy sikeres rebootot kaptunk a remek The New Order által, amelyet egy hangulatos előzmény, egy vállalható folytatás és egy pocsék kooperatív mellékszál követett.
A felsorolásban hajlamosak vagyunk elfeledkezni a 2009-es Wolfensteinről, amelyet az Activision szárnyai alatt és a Raven fejlesztésében jelent meg. Én bár tudtam a létezéséről, sokáig nem vitt rá a lélek, hogy tegyek vele egy próbát, mert a természetfeletti elemek például a The Old Bloodban sem álltak jól a Wolfenstein-nek. De mivel az általam kedvelt, 2010-es Singularity fejlesztőinek játékáról van szó, végül nekiugrottam. Mint kiderült, lehet, hogy csak az idő szépítette meg az emlékeimet, mert jobban belegondolva a Wolfenstein számos olyan hiányossággal rendelkezik, amely egy évvel később is visszaköszönt.
Furcsa mákdarálók
A kezdés még nem problémás, Blazkovicz egy kifejezetten látványos átvezető videóban szökik meg egy német hadihajóról, miután egy titokzatos készülék segítségével mindenkit eltett láb alól. Ezután a felettesei szinte azonnal Isenstadt városába küldik, ahol a nácik okkult kutatásokat végeznek, és az ellenállóknak is elkélne a segítség. Kezdetét is veszi az egyszemélyes hadsereg hadjárata, dimenziókon és náci hullák kupacain át, amely a kelleténél valahogy jóval kevesebb emlékezetes pillanatot nyújt.
Sajnos már rögtön a legelemibb szinten, a fegyverkezelésnél akadtak fenntartásaim. A lövések érzete leginkább közepes, sőt, néha papírvékonynak hat. Leginkább az első CoD-ok jutottak róla eszembe, csak ahhoz képest eltelt egy jó pár év, a 2009-es konkurencia pedig tudott már jobbat is. Nem arról van szó, hogy rossz élmény lenne a lövöldözés, például a mesterlövész-puskával jó érzés aprítani, de például a shotgunok bűnös élvezetet nyújt trancsírozásáról már le kell mondanunk.
Az arzenálunk ugyanis meglehetősen furcsa összetételű. Mindjárt kapunk egy géppisztolyt és egy gépkarabélyt is, minimális különbséggel, de pisztolyból vagy sörétes puskából egyet sem. Cserébe kapunk rengeteg csúcstechnológiát használó mordályt, amelyek között vannak fantasztikus darabok, de relatíve haszontalanok is.
Nincs egyensúly az erőben
Mindezt feldobhatjuk a korábban megszerzett Thule Medállal, amelybe négy ritka kristályt illesztve különböző szuper-erőkre tehetünk szert. Átmehetünk csak így feltáruló ajtókon, belassíthatjuk az időt, pajzsot applikálhatunk magunkra, vagy a fegyvereinket túltöltve átüthetünk mások védelmén. Az ehhez szükséges erőforrásaink ugyan végesek, de utánpótlást számos helyen találunk. Sajnos ezek nem lettek tökéletesen a játékmenetbe illesztve, az időlassítást például egy ellenféltípus ellen érdemes használni, meg néhány beleerőltetett szekcióban. Viszont azért a képességek így is színt visznek a különben lassan ellaposodó összecsapásokba, és időnként valóban szükségünk is lesz rájuk.
Az ellenfeleink között ugyanis egészen ötletes jószágok is lesznek. Az egyszerű katonákon túl részecskefegyverrel felszerelt páncélos behemótok, élőhalott piromániások, más katonákat pajzsokkal védő tudósok és láthatatlan bérgyilkosok ugranak nekünk, néha pedig lángszórós úriemberek gondoskodnak róla, hogy ne fázzunk meg. Ellenük küzdeni egészen izgalmas, hiszen a többségük saját taktikát követel, viszont néhol a kiegyensúlyozottságot sikerült teljesen elveszteni.
A közkatonák ugyanis két-három lövéstől padlót fognak, a különleges egységek pedig két-három tártól méltóztatnak megdögleni. Értem én, hogy szívósabbnak kell lenniük, de lehetett volna egymás felé közelíteni a két végletet. Mert így a végeredmény az lesz, hogy bár a Wolfenstein egyáltalán nem nehéz, a vége felé mégis átcsapott frusztrálóba. Különösen a rakétavetővel repülő jómadarakat áldotta volna meg az ég, akikről semmilyen jelzést nem kapunk (ellentétben a szintén veszélyes, de jellegzetes nevetéssel megérkező orgyilkosokkal, akik így fair harcot nyújtanak). Mindezzel különös kontrasztban állt a sima lövöldözés háromnegyede, ahol lényegében elővigyázatosság nélkül lőhetünk halomra mindenkit.
Nem jó, nem is tragikus
A mesterséges intelligencia legalább csak átlagosan buta, mert bár hajlamos házhoz jönni a sallerért, de a gránátokkal sem fukarkodnak ellenlábasaink. Hogy őszinte legyek, nehéz írni erről a játékról, annyira átlagos. A pályák felépítése nem rossz, és némi változatosságot is kapunk (legalábbis külsőre), de végső soron csövek és arénák váltogatják egymást. Nincs baj a linearitással, különösen, hogy itt több tonnányi pénzt és feljegyzést gyűjthetünk össze, ezáltal a kisebb leágazások átkutatására biztatva minket, de a harcterek nem lettek elég ötletesek. Lopakodni is lehet néhány helyen, de ez a mechanika is mostoha bánásmódot kapott, sok helyen meg egyszerűen használhatatlan.
Mindennek ellenére időről időre jól éreztem magam, mert néhol tagadhatatlanul lendületes a játék. Bár nem üdvözöltem a tényt, hogy elsősegély-csomagok helyett automatikusan gyógyulunk, de az összecsapások pörgése jobban megmarad így, ezáltal néha jótékonyan megnövekedhet a pulzusszám. Egyébként is van egy bája a Wolfenstein-nek, amely miatt nem tudok haragudni rá igazán, időnként pedig még hangulatos is.
Világtalan világ
Aztán mielőtt még nagyon elérzékenyülök, ejtenem kell egy pár szót a játék felépítéséről. Valaki ugyanis nagyon jó ötlettel állt elő: készítsünk egy szabadon bejárható térképet, mert az biztos segít a helyzeten. Persze voltak, akik ezt tíz évvel később is egy remek ötletnek tartották, de a 2009-es dátum sem mentség egy felesleges és üres elem elkészítéséhez. A jól leválasztott főküldetések közé ugyanis bele kellett erőltetni Isenstadt szürke és érdektelen városát, amely ezután csak arra lesz jó, hogy felesleges lövöldözésekkel húzza az időt, miközben A-ból B-be megyünk. De talán jobb is, ha van kire lőni, mert csak simán hosszasan sétálni siralmasabb, mint egy politikai poszt kommentszekciója.
A felbukkanó mellékküldetések pedig teljesen egysíkúak, és annyira azért nem jó ez a játékmenet, hogy emiatt még fél tucat bevetést elvállajak. Pedig a fejlesztők tudtak megfelelően nyúlni a plusz tartalmakhoz, az eldugott kincsek például nem csak egy szarkának kínálnak előnyöket, de az egyszeri játékos is profitálhat így, hiszen a feketepiacon értékes fejlesztéseket vehet a felhalmozott pénzen. Ez a rendszer egyébként kellemes adalék, és jutalmazza az alaposságot is, csak ehhez felesleges egy lényegében érdektelen nyílt területet megalkotni. Egy Wolfenstein játéknak egy lineáris, de rétegelt címnek kell lenni, mert így működik, és ezt később a Youngblood is csak igazolni tudta.
Elnöki ügy
De mindez eltörpül amellett a pusztítás mellett, amelyet a történet rendez az agysejtjeinkben. Persze, tudom én, hogy ez a sorozat sohasem a nagy megfejtésekről és a rendkívüli csavarokról szólt, de a legtöbb esteben legalább volt valami motiváció, például egy gyűlölt ellenség, és mint lelkes játékos simán alárendeltem ennek a célnak az elvárásaimat. Itt azonban már ez is hiányzik. A náci tiszt, akinek a kiiktatásával vagyunk megbízva, semennyi vizet nem zavar, a nevét sem tudom felidézni. Más főellenfelek csak előugranak a semmiből, majd tíz perc után azt is elfelejtjük, hogy beléjük pumpáltunk harminc tárat.
Maguk a bossok nem mind rosszak, és itt végre frissülnek a kőegyszerű mechanikák is (addig nagyjából néhány géppuskafészek jelentette a változatosságot). A végső összecsapás például minden tekintetben rendben volt, a változó környezettel és a dinamikus tereptárgyakkal. Egy másik helyen viszont jóformán annyi volt a dolgom, hogy egy nyílegyenes úton kellett oda-vissza járnom, és közben folyamatosan lőni, mire a teljesen veszélytelen, de rendkívül ellenálló bestia ólommérgezésben összeesett.
Kínok közt a jellegtelen a király
És ez még mind semmi, a történet ugyanis káprázatos komolysággal képes egy semmitmondó földi konfliktus és a Fekete Nap dimenziója között ingáztatni minket, utóbbi pedig nemcsak, hogy inkább nevetséges, mint fenyegető, de az egyéniség összes sallangjától is mentes maradt. A földhöz ragadtabb szálon teljesen érdektelen karakterek rajzanak körülöttünk, a legtöbbjük csak elmond egy pár sort, majd lelép, de a fontosabb szereplők kidolgozottságáról is sokat elmond, hogy más karakterek magyarázzák el a belső tulajdonságaikat. Ez teljesen ellehetetleníti az azonosulást és az érzelmi beleélést.
De azt a szégyentelenkedést és szellemi ámokfutást, amit a náci karakterek ajándékoznak nekünk, nehéz hova tenni. Nem elég, hogy klisések, de rendesen olyan mondatok hagyják el a szájukat, hogy „ugye, senki nem jött rá a titkos tervünkre, hogy… [elmondja a titkos tervet]”. A szekunder szégyen tartományaiból pedig még Blazkovicz sem tud kimenteni minket, mert az átvezető videókban úgy viselkedik, mint egy vérpistike. A papírízű küldetés-összesítéseken kívül lényegében a hangját sem halljuk majd, további indokot adva arra, hogy egészében ignoráljuk a körülöttünk zajló cselekményt. Az okkult marhaságokat még az önirónia teljes hiányában is el tudom viselni, és nem is vártam katarzist a végére, de sajnos sikerült ugyanolyan érdektelen dramaturgiát alkotni, mint a Singularity-ben is.
A skála közepén
A tálalás azért annyira nem vészes, és bár semmi lélegzetelállítót nem láttam, 11 év után sem volt csúnya egyik elem sem. Talán a kültéri felültek csillogását nem kellett volna ennyire erőltetni, mert nem öregedett szépen, de úgy általában nem volt technikai gondom. A látványtervezés néhol remek, máshol kissé egyhangú helyszíneket eredményezett, viszont az ellenfelek kinézetére nem lehet panasz.
A hangzással is meg voltam békélve, nem ezek az effektek idézik fel bennem az új Doom-ok féktelen tombolását, de ettől még a zenei oldallal együtt teljesen vállalható a végeredmény. A szinkronhangok minősége is túlmutat a megszemélyesített figurák komplexitásán, de ez nem is egy korszakos teljesítmény. Buggal nem találkoztam, az optimalizációról pedig ennyi év távlatából nehéz nyilatkozni, de nem ez fogja megizzasztani a mai gépeket (nem lehet minden játék a Yandere Simulator, ahol az idejétmúlt látványhoz plafon 20 FPS társul).
Amit végül kapunk, az egy borzasztó semleges élmény. A lövöldözés alapvetően nem rossz, de nem is nyújtottam volna a kampány nagyjából 8 óráját sokkal tovább. A helyszínek vállalhatóak, de nem nagyon hangulatosak. A gyűjtögetés megvalósítása remek, de ezt elrontja egy felesleges nyílt terület. Mindemellett pedig egy rettentően ostoba történetet kapunk. Mindenhol ott van egy „de”, amely lehetetlenné teszi, hogy igazán elmélyedjek a programban, de közben azt sem lehet mondani, hogy igénytelen hulladék lenne az egész, mert azért a kötelességtudat lazán végigvezérelt. Ez egy azok közül a felejthető, középszerű alkotások közül, amelyet egyszer gond nélkül át lehet élni, de amellyel kapcsolatban az emlékeim úgy el fognak tűnni, hogy ahhoz képest egy szürke szamár a ködben kiégeti a retinám.