A Netflixet egy ideje jogosan érik azok a vádak, miszerint a kínálatába bekerülő filmek nem ütnek meg túl magas nívót. Néhanapján akad egy-egy kiemelkedő alkotás, de mostanában összességében egy semmi vizet nem zavaró, kellemesen középszerű a felhozatal. A Halványkék szemek (The Pale Blue Eye) című gótikus kriminek – még ha néha tényleg fájdalmasan közepes – sikerült valamennyire felülemelkednie a “szokásos” Netflix-színvonalon, és ha nem is fogjuk év végén a legjobbak közt emlegetni, nem érdemes elmenni mellette.
[h]Bale blue eyes[/h]
Mikor már megörültem, hogy mennyire eredeti és remek alapötlettel állt elő a Halványkék szemek című alkotás, akkor jöttem rá, hogy természetesen egy könyvadaptációról van szó. A film alapjaként szolgáló művet Louis Bayard vetette papírra Azok a halványkék szemek címen.
Maga a film ismerős blokkokból építkezik, de az atmoszférával és az egyedi szettinggel képes túlmutatni az ezerszer látott kliséken. A 19. században járunk, ahol a feleségét és elszökött lányát gyászoló, alkoholista (természetesen) detektívet, Augustus Landort (Christian Bale) felkérik egy roppant kényes ügy megoldására. A West Point akadémia egyik katonakadétját felakasztva találják meg, de mivel egy jó krimiben minden összefügg mindennel, így itt sem egy egyszerű gyilkossági ügyről van szó. Éppen ezért van szükség a diszkrét detektívre (és megfogadtam, hogy egyetlen Batmanes poént sem fogok elsütni a cikkben).
Landor segédjének fogadja az egyik különc kadétot, Edgar Allan Poe-t (Harry Melling), aki nem csak egy elvarázsolt költő, de mellé jól vág az esze is.
A kosztümös környezet és a gótikus hangulat megköveteli a lassú történetvezetést és apránként adagolt cselekményt, de képtelen lennék unalmas nevezni a filmet. A nyomozás folyamatosan halad előre és mindig új részlet derül ki, miközben Landor és Poe párosát is egyre jobb nézni. Egy idő után azonban a teátrális költőre kerül több hangsúly, és sokszor rútul mellőzik Bale karakterét. Ritkán látni, hogy így megborulnak az erőviszonyok egy film során és egy mellékszereplő veszi át a stafétát, ami menet közben nem nagyon tetszett, de az alkotás végére abszolút értelmet nyert.
Mellinget láthattuk már néhányszor igazán remekül alakítani (például Mindig az ördöggel), de Poeként brillírozik és érezhetően lubickol szerepében. Szerencsére nagyon távolinak tűnik már az undok és utálnivaló Dudley Dursley karaktere, és remélhetőleg egyre többször láthatjuk viszont a képernyőn hasonló szerepekben. Bár az sem kis szó, hogy Christian Bale mellett is képes volt kitűnni.
[h]A showt ellopoe[/h]
A Halványkék szemek jól láthatóan megosztó lett a nézők között. Egyesek azt bírálják, hogy cselekménye túl lassú, melankolikus és vontatott, mások pont emiatt kedvelik. Aki adrenalinra és sűrű akciójelenetekre vágyik, az valóban kerülje messzire, mert ez a film egészen biztosan nem neki készült. A Halványkék szemek ráérősen építkezik, és a gótikus formanyelv ezt teljes mértékben meg is követeli. Így érdemes már a legelejétől ráhangolódni, és tudomásul venni, hogy a cselekmény is legalább anyira kimódolt lesz, mint az időszakra és e film szereplőire jellemző beszédstílus.
Ebben a filmben mindenki körülményesen illedelmes, és gyakori a már-már barokkos körmondatokra hajazó régies nyelvezet. Szintén műfajból adódó jellegzetesség ez, ami egy újabb elrettentő erő lehet az erre nem fogékony nézők számára. Viszont, ha valaki képes befogadni a közeget, akkor egy hangulatos és kellemes filmélménnyel lesz gazdagabb.
Azonban a Halványkék szemek közel sem egy hibátlan alkotás (nem mintha egyébként is létezne ilyesmi). A két főszereplőn kívül hiába mutatnak be egy csomó fontosnak tűnő mellék karaktert, egyikük sem kap elég figyelmet, vagy hangsúlyt. A kocsmáros nőnek -, aki történetesen Landor szeretője – a részeit kompletten ki is lehetett volna hagyni. A kicsit hosszúra duzzasztott játékidőnek ez csak jót tett volna.
És talán a kocsmáros Patsy (Charlotte Gainsbourg) hiábavaló szerepeltetése csak a kisebbik gond, hiszen amennyire nincs karaktere, pont annyira tojik is rá a film. Ellenben a szerelmi szálért és egyik történeti csavarért felelős Lea (Lucy Boynton) sincs jobb helyzetben. A film megmagyarázza fontosságát, vagy minimum sejteti azt, de itt is rendre elsikkad a megfelelő hangsúlyozás. Töltelékként viselkedik, pedig ő simán elbírt volna egy jobban kifejtett karaktert.
[h]Verdikt[/h]
A Halványkék szemek egy jó próbálkozás arra, amiért kevésbé kérdőjelezzük meg a Netflix létjogosultságát, mert ha nem is alkotott maradandót, filmélményként mégis egész jól tudott működni. Egyedi szájízzel megközeletítt gótikus hangulat jellemzi, amit nagyszerű színészi alakítások tesznek emlékezetessé. A lassú cselekmény van, akinél problémás lehet, de ha képesek vagyunk csak a filmre, és annak történetére figyelni, akkor nem fogunk unatkozni. Ugyan úgy építkezik a film, hogy relatíve hamar rájöhetünk a csavarra, de ez nem más, mint egyszerű megtévesztés. Noha mégsem ver át minket, hiszen egy része valóban úgy van, ahogy a leleményes néző is megfejthette, de kiegészül egy végső csavarral, ami jó adalékként szolgál a katarzishoz.
A melankolikus és búskomor hangulatot eredményesen és magával ragadóan sikerült megteremteni gyönyörű fényképezéssel és a kicsit szájbarágós, de hatásos fényeléssel. A kosztümök és a sminkek is nagyon igényesek, a film fénypontja mindenképpen a technikai oldalán keresendő.
Ugyanakkor a játékidő kicsit bő lére lett eresztve, főleg, hogy az egyébként is kimondottan lassú mederben csordogáló történet miatt hosszabbnak is érződik. Bőven lehetett volna kurtítani rajta, akár komplett karakterek kihagyásával is.
Tehát aki kedveli a lassúcska kosztümös filmeket és rajongója a gótikának, na meg a krimiknek, annak érdemes tenni egy próbát a Halványkék szemekkel. Viszont akit legalább egy dolog is elbizonytalanítja az iménti felsorolásból, az jobb, ha inkább elkerüli, mert nagyon egyértelmű víziót valósít meg a rendező, aki ragaszkodik a stílusjegyekhez.