Ember legyen a talpán, aki akármilyen rendezési elv mellett képes sorrendbe rakni a Mysterious Universe köteteit. Temérdek könyv áll rendelkezésre az olvasók számára, és biztos vagyok benne, hogy akad néhány rajongó, aki könnyedén tudja követni őket, de az olyan koca MU-fogyasztóknak mint én, ez nem annyira evidens. Ugyan az elmúlt évek során belemártottam a lábujjamat a könyvsorozat óceánjába, most mégis egy kissé elveszve és teljesen amatőr módjára ugrok fejest ebbe a világba, hogy a következő néhány hónapban kiképezzem magamat a hazai SF egyik legmeghatározóbb sorozatából. A Tuan kiadó és Michael Walden író szakértői útmutatásával indulok neki e kalandnak, és nem is kezdhetném jobb helyen, mint Harrison Fawcett, azaz Fonyódi Tibor sokakat inspiráló kötetével, az Ópiumkeringő-vel.
[h]Ami a Roxolánon történik…[/h]
Itt az év vége, az energiaszintem valahol a croll segge alatt van, és az agyam komplex alkotásokat befogadó része már kivette a karácsonyi szünetet. Ilyenkor jönnek kapóra az olyan komfortzóna-simogató könyvek, mint az Ópiumkeringő (vagy akármelyik másik Mysterious Universe kötet).
A történet alapja egészen egyszerű konfliktusból indul ki. Brett Shaw, a császári praetoriánus gárda ezredese a Roxolán nevű bolygóra látogat, ahol pillanatok alatt beletenyerel egy kényes ügybe. Kezdetben mindössze arról van szó, hogy egy aranyszállítmányt kellene meglovasítani, amivel közvetve igazságot lehetne szolgáltatni a meggyötört sorsú holomodell, Veronica d’Morney számára. A cselekmény viszont várható módon itt nem áll meg. Sőt, a csavarok olyan egymásutánban érik egymást, hogy még én is beleszédültem.
Fawcett sorban vezet be újabb karaktereket, akiknek önző érdekeik és motivációik szintén az arany felé hajtja őket. A nukleáralkímiailag tisztított nemesfém mellett egy másik “kincs”, az évszázadok óta eltűnt természetes kábítószer, az ópium is előtérbe kerül, és hirtelen mindenkinek fájni kezd rá a foga.
Shaw az érdekek kereszttüzében igyekszik boldogulni és mindenkit lerendezni, aki az útjába kerül. Viszont a helyzet pillanatok alatt bonyolódni kezd és bolygószintű konfliktussá avanzsál. Az arany- és ópiumrablás mellett a szereplők helyzet iránti személyes kötődése is legalább ugyanakkora hangsúlyt kap. Kalandja során az ezredesnek helyt kell állnia New Moscow vezetője, Andrei Cavallierrel, Gabriel Herites-szel, a GAMMA-osztag vezetőjével, és a galaktikus kalózlegendával William Martinnal és annak feleségével, Iloriával szemben is. De rajtuk kívül is egy csomó érdekes szereplővel találkozhatunk a regény során, akikhez megannyi emlékezetes jelenet társul.
[h]Witgennel szép az élet[/h]
A cselekmény a Mysterious Universe-re és Fawcettre jellemző sodrásban robog előre. Az olvasónak nincs egy pillanatnyi nyugta sem, egyszerűen mindig történik valami; vagy lövöldöznek, vagy szexelnek, vagy egymást osztják a szereplők, vagy éppen a történet vesz egy nagy fordulatot.
A fő helyszínként szolgáló New Moscow egy csomó szovjet easter egget rejt, de az író ezen kívül is remekelt, amikor megalkotta a világot. A hatalmas város sosem pihen, de a legélénkebben az alvilági élet van jelen. Fawcett nagyszerű leírásokkal keltette életre New Moscowot, és szépen árnyalta annak berendezkedését, élen Andrei Cavallierrel, aki a bolygó uraként tetszelgő kvázi maffiafőnök.
Shaw magával hozta századosát is a küldetésre, aki inkább támogató mellékszereplőként funkcionál, de minden szereplése lehetne egy aranyköpés is. Paul Wittgen, ha lehetséges még nagyobb tahó, mint az “eredettörténetét” feldolgozó Walden-könyvekben. Shaw is egy állat, de a százados egy egészen másik szint. Számomra a legtöbb humorforrást kettejük állandó incselkedése és cinkelése jelentette. Mint két nagyra nőtt gyerek, akik felfoghatatlan hatalommal rendelkeznek és nincs jobb dolguk, mint egymást baszogatni.
[h]Galaktikus újrománok[/h]
És ha már a humornál tartunk: Fawcett nem bízta a véletlenre. Egymás után záporoznak a csípős odamondások, és a szellemes kikacsintások. Egy ponton valami eltört bennem és percekig röhögtem a galaktikus újrománokon, élükön Lacathosszal. Teljesen komolytalan adalék, de inkább nem szabadkozok, ez most betalált!
Ámbár még azt sem szabad komolyan venni, amit egyébként annak szánna az író. Az abbéli következetlenségeket el kell engedni, mint amikor Brett Shaw azon lamentál, hogy véletlenül megölt két ártatlant, de utána bosszúból a fél bolygót kiirtaná.
Nem túl népszerű vélemény, de vállalom: a Mysterious Universe-t egészen egyszerűen kikapcsolt aggyal kell élvezni, pont úgy, mint a Harry Potter-sorozatot. Abban a pillanatban, hogy felteszünk egy logikus kérdést, borul minden és soha nem mászunk ki a végtelen mély gödörből, ahová kritikus agyunk dobott minket.
Az Ópiumkeringőt sem azért kell szeretni, mert egy filozofikus mély drámát mutat be, hanem mert egy rohadt szórakoztató heist-sztori, ami tele van jól felépített csavarokkal. Egy akciódús és humoros ámokfutás, ahol mindenki önmaga karikatúrája. Ahol a macsó férfiak mindenkit szétlőnek és ahány nőt meglátnak, szobára is viszik. Ahol a nők kivétel nélkül gyönyörűek, és határozott, mindenkit elcsábító dámák.
Ez a könyv egy jól felépített ponyva, ami képes nagyon vicces lenni, és ha úszunk az árral, egy nagyszerű élményt biztosít. Leginkább a párbeszédeken van a hangsúly, jobbára ezek viszik előre a cselekményt is, így jogos elvárás, hogy a dialógok jól legyenek megírva. Fawcett ezt a feladatot komolyan is vette, mert a karakterek közti dinamika szinte kivétel nélkül remekül működik. Az egymást cseszegető sorok mellett ott vannak a történetet tovább göngyölítő részek is, melyek nélkül biztos nem lenne ennyire élvezetes az Ópiumkeringő.
[h]Verdikt[/h]
Az Ópiumkeringő a hazai SF-ponyva magasiskolája. A tétek hiába hatalmasok, tudjuk jól, hogy a főszereplő minden problémát meg fog oldani, hiszen akkora hatalom birtokában van, ami abszolút egyedülálló a galaxisban. És ebben a közegben, ebben a totál őrült világban ezzel nincs semmi gond, a szórakozás más helyről érkezik.
A Mysterious Universe világa kétségtelenül megosztó, és még megosztóbb lesz, ha egy nagyobb réteghez (főleg fiatalabbakhoz) is eljut. Ezen kötetek a politikai korrektséget hírből sem ismerik, csak abba nem állnak bele, ami éppen nem jut eszébe az adott szerzőnek. A főhős mindig egy toxikus maszkulinitásban tocsogó férfi, a nők egytől egyig elképesztő szexikonok és attól függetlenül mekkora szerepet kapnak a történetben, valahogy mindig a főszereplő ágyában kötnek ki (vagy egy csembalón).
Azonban aki képes elvonatkoztatni a gyakran meghökkentő részektől, annak kétség kívül nagyszerű szórakozást fog nyújtani nem csak az Ópiumkeringő, de a legtöbb Mysterious Universe kötet is.