A távol-keleti történetmesélés mindig azért vonzott, mert bátran és tabuk nélkül képes elvonatkoztatni a nyugati kultúrától. Most, hogy egyre aktívabban tekintgetek az ázsiai kontinensre, azt vettem észre, hogy a japánokhoz képest a koreai alkotások jobban kötődnek a nyugati, vagy inkább hollywoodi világhoz, mégis képesek megtartani integritásukat. Ami egyfelől jó hír a kultúrával csak most ismerkedő olvasóknak, hiszen nem kell a komfortzónájukat radikálisan elhagyni. Másrészt a nyugati gondolkodás kap egy friss szemléletet, ami mindig jól tud esni, ha unásig ismerjük a bevált recepteket.
A dél-koreai képregények, azaz a manhwák eleddig elkerültek, mégis nyílt elmével és optimistán fogadtam a Vonat Puszánba alkotójának, Jon Szang-Hónak és Chö Gjuszoknak közös munkáját, a Hellbound – Út a pokol felé című alkotást. Szerencsére nem is kellett csalódnom, de azért az érződik, hogy a filozófiai vonulat oltárán minden lelkiismeretfurdalás nélkül be merték áldozni a történetben keletkezett lyukakat.
[h]You’re my heart, you’re my Szöul[/h]
A Hellbound napjaink Szöuljában játszódik, ahol rejtélyes elragadtatások történnek. Minden úgy kezdődik, hogy egy entitás megjelenik, és napokkal, hetekkel vagy éppen évekkel korábban kijelenti az adott illetőnek mikor fog egyenesen a pokolra jutni. Az emberek egy része szkeptikusan áll a jelenésekhez, még akkor is, ha kézzelfogható bizonyíték áll rendelkezésre. A modern korban viszont tudjuk jól, hogy a bizonyítékok gyakran nem döntő erejűek, főleg, ha az előrehaladott technológiával azt fabrikálhatunk, amit csak akarunk.
Azonban az Új Igazság nevű feltörekvő vallás – vagyis mindinkább szekta – régre visszamenlőeg nyilvántartja az elragadtatásokat. Az Új Igazság ebben a kaotikus világban egyre népszerűbb lesz, és karizmatikus vezetőjük, Jung Jinsu segítségével egyre többen kezdenek hozzájuk pártolni. Mindeközben a szekta radikális vadhajtása, a Nyílhegy saját kezébe akarja venni az irányítást, és szélsőséges módszerekkel, főleg önbíráskodás révén próbálják büntetni a bűnösöket.
A földhözragadt rendőrség nem kíván túl sok hitelt adni ezeknek az elragadtatásoknak, így ők leginkább rituális gyilkossági ügyben nyomoznak. Az illetékes nyomozó hamar összeakad a már-már prófétának kikiáltott Új Igazság elnökével, akivel olyan érdekes kérdéseket vitatnak meg, mint a szabad akarat, a bűn és büntetés. Eközben egyre több fény derül az elnök titkaira, ahogy a nyomozás is fokozatosan bonyolódik.
[h]Ez nem matiné[/h]
A Hellbound egy nagyon erős és mély alkotás, ami több rétegben képes az olvasót elgondolkodtatni, vagy lelkileg elpusztítani. Az alap történet és a cselekmény önmagában is magasra teszi a lécet, de ezek mellé nagyszerű karakterek is társulnak. Ha ez még nem lenne elég egy emlékezetes darabhoz, akkor még ott van a borzasztóan markáns társadalomkritika, melyen keresztül hatásosan mar bele a büntetésvégrehajtás és a vallás témaköreibe is.
A Hellbound ezen a ponton már 19-re is lapot húz, de lelkiismeretfurdalás nélkül bedobja a metafizikai és filozófiai szálat is, amin meg álmatlan éjszakákon lehet csámcsogni. Mi számít bűnnek? Ki dönti el, mi a bűn? Létezik-e szabad akarat, vagy egy felsőbb hatalom születésünkkor eldönti mi legyen a sorsunk? És ha döntünk saját sorsunkról, az valóban a szabad akarat miatt van, vagy az is eleve elrendeltetett?
Az előbbi sorokból egyértelművé válik, hogy a Hellbound nem kis tétekben játszik. A történet nem mentes túlkapásoktól, és egy-két lyuk is tátong az összképen, amiket az alkotók nem magyaráznak meg. Ezeket felróhatjuk negatívumként is (és miért ne tennénk), de el is fogadhatjuk, hogy aztán az ennél fontosabb részekre koncentrálhassunk. És valóban nincs sok értelme a logikai bukfenceken fennakadni, mert annyira nem dob ki az élményből, és a történet saját szabályrendszerét sem rúgja fel.
A manhwa megvalósítására sem lehet panaszunk, habár művészeti szempontból nem szándékozik bevállalósnak mutatni magát. A rajzok talán túl sterilnek hatnak, az alkotó határozottan realisztikus élményre törekedett, természetesen betartva a hagyományos stilisztikát. A panelek elrendezése és ezáltal a történetvezetés szigorú, szinte katonás sorrendben halad előre. Ezzel sincs baj, nem is vártam el nagyszabású forradalmi ábrázolást. Sőt, az egyértelmű és lényegretörő képek nagyobb teret hagynak a mögöttes tartalom feldolgozásának.
[h]Verdikt[/h]
Összességében a Hellbound hiánypótló darab, főleg a hazai olvasóközönség számára lehet igazi gyöngyszem. Merész vállalásai és egyáltalán nem szokványos története egyaránt gondoskodik arról, hogy valami egészen új élménnyel gazdagodjon az olvasó. Noha a sztori nem mentes a logikai buktatóktól, nem érdemes sokat rugózni rajta, mert a mögöttes tartalom és az igazi mondanivaló többszörösen is kárpótol érte. A művészeti megvalósítás sem töri magát, hogy újszerűt, vagy formabontót alkosson, de nem is célja. A karakterek részletesek és hitelesek, a cselekmény pedig pörgős, és nem hagyja az olvasót unatkozni.
Aki valami szokványostól eltérőt keres, annak minden további nélkül merem ajánlani, de azoknak is szerencséjük van, akik valamennyire ódzkodnak a távol-keleti képregényektől. Nekik sem kell túl messzire bandukolni a komfortzónájuktól, hiszen a dél-koreai manhwa jóval közelebb áll egy nyugati képregényhez, mint egy hagyományosabb manga.
A történet itt még nem ér véget: reméljük a második, egyben befejezőkötetet is hamarosan olvashatjuk magyar nyelven.
A Hellboundból minisorozat is készült, amit a Netflix kínálatában találhattok meg.