A moziból hazafelé jövet elragadtak az érzelmek. Ha azonnal a vetítőteremből kijövetel írtam volna meg ezt a cikket, talán sokkal kegyesebben állnék az új Hellboy filmhez, de hagytam leülepedni a dolgokat. Voltak bizonyos jelenetek, amikor jól szórakoztam, de ez az alkotás sok sebből vérzik, és nem azért, mert pocsék képregény-adaptáció lenne, hanem mert néhol trashként is értékelhetetlen.
Figyelem! Ilyet még nem csináltam, ez most egy rendhagyó cikk lesz. Hogy alkalmazkodjak a film által nyújtott élményhez, elég sok csúnya szót, káromkodást fogok használni. Néhol legalább annyira öncélú lesz, mint a filmben.
[h]Mozis élmények[/h]
Mielőtt végleg elmerülünk a pokol legmélyebb bugyraiban, vagy a mocsár alján a szarban turkálnánk, had tegyek egy villámgyors kitérőt. A Hellboy 18-as besorolást kapott, és nem véletlenül (erről kicsit később). A film címében benne van a “pokol” szó. A plakáton egy morcos démon-csávó szarvakkal és egy lángoló karddal feszít. Az előzetes sem finomkodik.
Aki ezek után is úgy gondolja, hogy kurva jó ötlet bevinni a kilencéves kislányát erre a szájbatekert mozira, annak már nem is tudom mit lehetne mondani. És basszus, két komplett családot is láttam a vetítés alatt. Apuka, anyuka, kisfiú, kislány. Néhány jelenettől még én is rosszakat fogok álmodni; bele se merek gondolni, milyen lelki törést okozott szerencsétlen gyerkőcöknek a Hellboy, azon kívül, hogy szar volt.
[h]Egyre mélyebbre süllyedve[/h]
No, de akkor miért is gondolom úgy, hogy ez egy hitvány film volt? Először is, mi a franc értelme volt lecserélni Ron Perlmant David Harbourra? Mármint Guillermo Del Toro (az előző Hellboy filmek rendezője) évekig egyezkedett többek között a képregények alkotójával, Mike Mignolával, hogy Perlman újra Hellboy bőrébe bújhasson, és méltó befejezést kapjon a 2004-ben indult trilógia. Csak Mignola valamiért nem akarta Del Toro forgatókönyvét felhasználni, így a hosszas huzavonát követően a trilógia kivitelezése meghiúsult, ezzel együtt dobbantott a színről Del Toro és Perlman is.
Erre a 2019-es rebootra megkapja a direktori széket Neil Marshall, akinek a munkásságáról eddig nem sokat hallottam, és a címszereplő bőrébe pedig David Harbour bújt. Utóbbit nem tartom dilettánsnak, hiszen a Stranger Thingsben elég megkapóan alakít, de egyértelmű, hogy nem igazán illik a Pokolfajzat szerepére. Mindezek ellenére talán ő volt a leghitelesebb a kétórás játékidő alatt.
Oké, a rajongók szemében már hátrányként indultak az előkészületek, de én kitartóan, energetikusan vártam a 2019-es premiert. Jöttek a trailerek, és ugyan nem dobtam hátast, azt kell mondanom, kifejezetten vártam ezt az alkotást. Megszavaztam a bizalmat a rendezőnek, és Harbournak is, amivel a készítők visszaéltek, és sárba tiporták minden jóérzésemet.
[h]Nem is lehet ennyi sebből vérezni…[/h]
Aki egy szatirikus, humoros és kicsit tapló Hellboyra vágyik, annak van egy rossz hírem. A forgatókönyvírók képtelenek voltak akár egy darab működőképes egysorost is megírni. A poénlabdacsok a levegőben maradtak, sosem tudták leütni őket. A film egészen egyszerűen sehol nem tartalmazza az általam annyira kedvelt cinikus humort; és úgy egészében bármilyen humort. Persze, a szereplők ellövöldöznek néha egy-egy beszólást, de semennyire nem ütnek, szinte kontextus nélküliek, rosszabb esetben borzasztóan kellemetlenek. És most tényleg nem velem volt a hiba, mert ugyan a moziterem felét sem töltötték meg nézők (szombat főműsoridő, árulkodó jelek), egy kezemen meg tudnám számolni, hányszor nevetett fel bárki is.
És a zene… A film score-ját Benjamin Wallfisch szerezte (Blade Runner 2049, AZ, Dunkirk, Shazam!), de erre még visszakanyarodunk. A filmben alig használják az odaillő taktusokat, legalábbis számomra nem észrevehető módon. És mire gondol az egyszeri néző, mit fog viszont hallani egy ilyen moziban? Metált. A “legkeményebb” dal – és itt erősen tettenérhető némi irónia – talán a Mötley Crue Kickstart My Heart című szerzeménye volt. Nem azt mondom, hogy percenként Slayert kellett volna nyomni, de ütősebb témákat is elbírt volna a film. Például a zeneszerző dalait.
Egyértelmű hasonlóságot fedeztem fel a Hellboy soundtrackje és a 2016-os DOOM játék zenéje között, és film közben pont arra gondoltam, hogy mi lett volna, ha Mick Gordon riffjei vernék szét a dobhártyánkat. A probléma viszont nem a zeneszerző személyével volt, mert utólag meghallgatva, Wallfisch elég patent score-t rakott le az asztalra. A filmben viszont valamiért alig használták, helyette a 80-as évek menő, de oda nem passzoló rock dalai kaptak hangsúlyos szerepet.
[h]Önmaga Asylum-verziója is lehetne[/h]
Mivel nem vagyok szakmabeli, csak lelkes amatőr, a technikai részletekbe nem megyek bele mélyebben. Annyit viszont kiemelnék, hogy a vágás szerintem valami elcseszett rossz volt. Nem egyszer és nem is kétszer esett meg, hogy két vágás között tök máshogy álltak a szereplők, más testtartással, máshogyan viselkedve. Roppant zavaró volt már egy idő után. A látvány és annak kreativitása néhol egyébként zseniálisan jól sikerült, nem kevés eszméletlen elborult lényt láthattunk a vásznon (főleg a végén).
Máshol pedig kiugrott a vászonról a béna CGI. A rendezés és a forgatókönyv is megérne egy misét, mert hogy semmi értelme nem volt a látottaknak, az is biztos. Ezer sebből vérzik a történet, és jelenetenként kismillió plothole van, csak győzze az ember feltenni a kérdéseket, amiket nem értett az adott képsorok láttán.
A cselekmény maga olyan rohadt pörgős, hogy azt se tudtam gyakran, mit nézek. Össze van baszva egy halom történetszál, amik váltogatják egymást, bárminemű kapcsolódási pont nélkül. A képregényekben azt bírom, hogy néha megállnak lamentálni, vagy kicsit elgondolkodni az élet dolgain. A metafizikai kérdéseken töprengeni, hogy az olvasó is bele tudja képzelni magát például Hellboy bőrébe. A filmben erre esély sem volt, mert az egész egy jókora őrültek háza volt.
A párbeszédek külön kategória. Hiába a 18-as karika, gyakran úgy éreztem, a karakterek nem merik kimondani, amit ki akartak volna. Máshol pedig csak úgy hajigálják a bazmegeket és faszkalapokat. A káromkodások élét pedig a tragikusan sikerült szinkron vette el, és belezte ki. A dialógusoknak több helyen gyakorlatilag semmi értelme, néhol pedig egy jelenetbe akartak ezer tanulságot beleszőni. Ezek felénél már elvesztettem az érdeklődésemet, mert átmentek példabeszédbe, vagy ripacskodó előadásba (főleg a végén, te jó atyaisten…)
[h]Sokat akar a Marshall, nem bírja a Harbour[/h]
Ez a film megpróbált nagyon sok minden lenni. Kedvezni akart a képregényrajongóknak egy csomó easter eggel, vagy konkrét jelenetekkel átemelve a füzetek lapjairól. Másfelől nyilván szerették volna, ha nem csak rajongók ülnek be a vetítőtermekbe, de ezen a ponton már teljesen elhasalt a film. Folyamatosan olyan érzésem volt, hogy kívülállóként kezel a Hellboy. Mintha egy második részre ültem volna be úgy, hogy gőzöm sincs mi történt az első etap során.
Csomó karaktert és eseményt alapvetőnek kezel a film, amit nem gáz, ha nem ismer a néző, de abban biztosan segít, hogy egy idő után elhidegüljön az élménytől. Máskor pedig minden kurva szót a szájába rág a nézőnek. De itt egy tipp a rendezőnek: máshogy is el lehet ám mesélni egy történetet azon kívül, hogy a szereplő hangosan ki is mondja, mi a francot fog csinálni és miért.
A színészek elég változó minőségű palettáról dolgoznak. Harbourra szerintem nem illik ez a szerep, de amit lehetett, kihozott belőle. Bár lehet nem az ő hibája, de az konkrétan fel tudta baszni az agyvizemet, amikor úgy adta tudtunkra, hogy poént mondott, hogy felröhögött. A saját viccén. Én meg zavarodottan néztem, hogy ez most tényleg egy poén volt? És tényleg annyira szarul lett prezentálva, hogy a színésznek kell felröhögnie saját magán?
Milla Jovovich, mint a világvége felelős Nimue, a Vérkirálynő olyan ripacs volt, hogy a fal adta a másikat. Hát egyszerűen képtelen voltam elhinni, hogy ő egy veszedelmes boszorka, mert gyakorlatilag telibe fosta a szerepét és halvány fogalmam sem volt, mikor milyen arckifejezéssel bambul a semmibe. Ian McShane továbbá teljesen jó volt Broom karakteréhez, de gyakran ő is átment ripacsba. A többi mellékszereplőről meg aztán ne is beszéljünk, mert néha fájdalmas volt nézni is őket.
[h]Ezért kár volt[/h]
Összességében tehát az új Hellboy egy sok tekintetben szar film. Sokat lehetne még elemezgetni, akár spoileresen is, de ezen a ponton már teljesen lényegtelen. Képregény adaptációnak csapnivaló, Hellboynak rosszul pozicionált, mint simán fantasy-horrornak meg vérbeli trash (bár elég sokszor még azt a szintet sem üti meg). Megvannak a maga guilty pleasure pillanatai, néhol egészen gusztustalan, profán és explicit, és ezek a részek nagyon jól álltak neki. A történet borzasztó kusza, az egymásra hajigált jelenetek között kiigazodni, vagy értelmet keresni már alapból fölösleges.
A látvány, a beszólások, a párbeszédek és a színészek is mind-min hozzátesznek a B (vagy Zsé)-faktorhoz, és nehezen tudom elképzelni, hogy kultfilmmé avanzsálna a következő években. Ez külön azért szomorú, mert míg a Guillermo Del Toro-féle Hellboy befejezőrésze sosem készülhetett el, addig az új pedig egy elkapkodott, átgondolatlan szarvihar lett.
