Nem voltam kifejezetten lelkes a High on Life-fal kapcsolatban, mielőtt belekezdtem volna. Nem nagyon néztem Rick és Morty-t, és kiragadott részletek, illetve a helyenként elég idegesítő rajongótábor miatt törekedtem rá, hogy ez így is maradjon. Nem hozott hát lázba, hogy az egyik készítője, Justin Roiland bábáskodik egy komikus űrlövölde fölött, különösen, amikor láttam egy izzadságszagú, erőltetett klipet, amely nem festett biztató képet a játék humoráról.
Az volt az érzésem, hogy egy harsány és túltolt szövegkönyvet kapunk, és a humor fő forrása a negyedik fal megerőszakolása és a High on Life videojátékos mivolta lesz – utóbbinál ráadásul minden designbeli hiányosság könnyedén metaszintű poénná alakítható. Nem is nagyon sürgettem a kipróbálását, kollégáimra bízva a kritikát, hogy ez a fajta humor úgysem az én világom. Végül mégis visszakerült hozzám a labda, és ha nem is ez a legjobb dolog, ami 2022-ben napvilágot látott, kár lett volna kihagynom.
[h]Doom Temporary[/h]
A játék egy retro-FPS paródiával indít, amely nem csak tutorialként szolgál, de remek szűrő is, hogy kinek mennyire fog bejönni a High on Life humora. Ha valaki fergetegesnek és hasfalszaggatónak látja a gyorsan röpködő poénokat, annak jó eséllyel az egész kaland élvezetes lesz. Viszont aki erőltetettnek érzi az egészet, és nem tetszik neki, hogy a játék mindent mindent ismétel ismétel, az nem biztos, fesztelen óráknak néz elébe. Számomra valahol középen helyezkedett el az élmény, mert bár értékeltem az ötletet, és alapvetően jól szórakoztam, a megvalósítás már nem mindig tetszett – ez pedig kivetíthető a High on Life egészére is.
Először is tehát szeretnék mindenkit megnyugtatni, hogy a High on Life vicces. Ezt persze nehezen lehet objektív szempontok szerint, általánosan kijelenteni, de elég széles skálán, és elég sokféle eszközzel próbál megkacagtatni, hogy mindenkinek jusson valami szórakoztató. A poénok a fingós-szarós viccektől a nagyszabású, egészen igényes ötletekig terjednek, és nemcsak verbálisan, de vizuálisan, és nem egyszer a játékost is bevonva támadják a hasfalunkat. Többségben azért a kevésbé kifinomult csattanók lesznek, egy-egy tirpák karakteren keresztül, de mivel ezeknek nem az alpáriság az egyetlen erénye, ez egy cseppet sem zavaró.
Nem állítom, hogy a High on Life minden megnyilvánulása után könnyesre nevettem magam, de volt olyan, amely után igen, és ez már bőven elég. A poénok java része bőven kellemes és megmosolyogtató, még úgy is, hogy tizenharmadszorra kisebbet üt, hogy összekeverik a nővérünket az anyánkkal, vagy hogy mégsem eladó egy termék a suttyó boltosnál. Persze ez a része rendkívül szubjektív a játéknak, és van olyan, amikor egy visszatérő gag nem válik fárasztóvá, csak érdemes készülni rá, hogy az írók filozófiája szerint a mennyiség magával hozza a minőséget is. Ez tetten érhető az ismétlődésekben, vagy abban is, hogy a Borderlands-széria mintájára itt is annyi abszurd hülyeséget hánytak össze, amennyiből valamennyi már csak a nagy számok törvénye miatt is megnevetteti a játékost.
[h]Fent és lent, avagy pofa be, Kenny[/h]
Vannak a játéknak ugyanakkor tagadhatatlanul zseniális húzásai. Ezek az emlékezetes pillanatok lehetnek random apróságok, ötletes easter eggek, vagy olyan briliáns ötletek, mint amilyen a játékbeli moziteremben fogad minket. Itt a Démoni szél című, nézhetetlenül ótvar 1990-es horrorfilmet csodálhatjuk meg teljes egészében, az élvezeti értékén pedig a Red Letter Media tagjai segítenek, akik három alien NPC képében egy teljes audiokommentárral lepnek meg minket. Ahogy a készítők fogalmaztak, ha az egész film jogait megszerezték, akkor az egész filmet levetítik – és jól tették, mert azt felismerést, amelyet a prológus után könyörtelenül folytatódó celluloidkatasztrófa okozott, nehéz lesz elfelejteni.
Az érme másik oldalán viszont ott van, hogy a High on Life egy idő után hihetetlenül sok tud lenni. Egyes karaktereknek be nem áll a szája, totál érdektelen apróságokról hantáznak órákon át, hebegve magyarázkodnak és túlelemzik a vicceket. A szomorú az, hogy ez nem a humor mellékhatása, hanem sokszor az eszköze vagy célja, és emiatt néha nehéz tolerálni a szószátyár szereplőket, különösen a beszélő fegyverünket, Kennyt.
[h]Feltekerve és elszívva[/h]
A történet egyébként egy tipikus világot megmentős, gonosz céget két vállra fektetős sci-fi sztori, de szerencsére közben egy pillanatra sem veszi komolyan magát. Az idegen nagyvállalat ugyanis azért támadja meg a Földet, hogy az embereket drogként elszállítsák, és majd jóízűen elfüstöljék a reggeli kávé mellé. Főszereplőnk szerez egy teleport-kristályt, így az invázió elől az intergalaktikus Blim City-be repteti a családi házat a nővérével együtt. Itt egy csövessé vált fejvadász segítségével, és beszélő fegyvereinek egyre növekvő táborával karöltve lát neki a megátalkodott G3 felszámolásának, és az emberiség megmentésének.
A szándékosan sablonos narratíva persze csak egy keretrendszer minél több vicc elsütésére, és így az egészet ennek a tükrében érdemes vizsgálni. Ha például a nagy csavart szigorúan mint fordulat értelmezzük, az maximum semleges, de inkább érdektelen, viszont ha úgy tekintünk rá, mint lehetőségre plusz tíz pernyi élcelődéshez, akkor már nem olyan tragikus a helyzet. Az egy-két komolyabb, az elszemélytelenedést megakadályozó jelenet is óvatosan több réteg iróniába lett csomagolva, de az értékelendő, hogy nem hagyták, hogy ez a sok poénkodás csak úgy lógjon a levegőben. Ja, és az alaposabbak egy érdekes plusz befejezésre is rátalálhatnak.
Ahogy az várható, a szereplők nem fognak elképesztő fejlődési íveket leírni, nem lesz több rétegű személyiségük, az ő szerepük a jellemkomikum kialakításában ki fog merülni. Ez hol működik, mint Gus, a shotgun, Knifey, a kés, vagy Sweezy, a sorozatlövő esetében, vagy nagyon nem, mint Kennynél, a pisztolynál, aki olyan rohadt idegesítő, hogy lényegében miatta került a beállítások közé egy opció, hogy a mordályaink kevesebbet pofázzanak. Az viszont okos húzás, hogy a különböző helyzetekben nem mindegy, melyikük van a kezünkben, mert rendkívül eltérő módon reagálnak, a legtöbbször a személyiségüknek megfelelően. Ebből néhány fergeteges pillanat, vagy akár a cselekményt befolyásoló felismerés születik, amely ha nem is indok önmagában egy második végigjátszáshoz, ahhoz biztos elég, hogy ne szerencsétlen Kennyt szorongassuk végig.
[h]Pofázunk és lövünk[/h]
Már amikor van lehetőségünk más fegyvert használni, ugyanis amíg a sztori a maga módján a legelejétől szórakoztató, a játékmenet baromi lassan indul be. Sokáig csak Kenny lesz velünk, aki egy korrekt pisztoly egy szórakoztató képességgel (a levegőbe repíthetjük ellenfeleinket, és további lövésekkel ott is tarthatjuk őket), de elég hamar egysíkúvá válik vele a harc. Az ellenfelek nem túl változatosak, a maradék egy agysejtjük mint egy képernyővédő pattog a fejükben, és csak akkor vannak értelmes megmozdulásaik, ha az éppen a sarokba ért. A csáklyaként is használható kés ugyan új színt visz az összecsapásokba, szórakoztató általa vertikálisan is a harctér urává válni, de ismét hamar bele lehet fásulni a népirtásba. Nem segít az sem, hogy Gus amilyen szimpatikus a Süsü, a sárkány abrázatával, annyira hitvány sörétes puska, és ezen az alternatív tüzelési módjai sem sokat változtatnak, legalábbis a lövöldözésben.
Sweezy már egy sokkal összetettebb fegyver, és az ő felbukkanásával sokat javul a helyzet. Ő lesz az ügyeletes mesterlövész, de az elsődleges használatával csak kisebb kristályokat eregethetünk vele az ellenfelekbe. Ez önmagában inkább csak érzelmi alapon fáj az opponenseknek, de a feltöltött lövéssel, vagy közelharci kaszabolással kombinálva kifejezetten hatékony. Nem feltétlenül őt érdemes használni minden ellenféltípusra, de egy új réteget ad a harcoknak, és akkor még nem is volt szó az időlassítós képességéről. Creature is egy remek adalék az arzenálunkhoz. Ő a saját, gyakran születő gyerekeit köpködi az ellenfelekre. A kis gézengúzok ráakaszkodnak az ellenfelekre, és szép lassan jóízűen elfogyasztják őket, de akár az irányításunk alá is vonhatjuk őket, amely különösen egyes főellenfeleknél lesz hasznos.
[h]Minden jó, ha a vége jó[/h]
A finálé előtt a mozgáskultúránk kiegészül egy jetpackkel, majd a falon futás lehetőségével is, és ekkorra már kifejezetten szórakoztató a G3-részvényeket erőszakkal a földbe állítani. Jobban összerakott arénák, dinamikusabb összecsapások, és egy kicsivel nagyobb kihívás vár minket – igaz, egy boss harcon kívül nem igazán okoznak problémát az ellenünk felvonuló légiók. A végére kifejezetten élveztem repkedni, váltogatni a fegyverek között és a képességeikkel felfordítani a csatateret, csak valahogy el is kellett jutni odáig. Ez utóbbihoz pedig nem biztos, hogy mindenkinek lesz türelme, mert a High on Life első 40%-a annyira izgalmas, mint sövényszobrásznak lenni a Szahara közepén.
Blim Cityben, de néhány más pályán is árusok is várnak minket, akiknél elkölthetjük a küldetésekért, és egyéb kisebb kihívásokért kapott kreditjeinket (utóbbiak kellemes adalékok – úgy motiválnak, hogy nem frusztrálóak, ha kihagyjuk őket, mivel csak teljesítéskor ugranak fel). Fejleszthetjük az életerőnket, a jetpackünket, de az egyes fegyvereket is. A statisztikáik javításán kívül modokat is szerezhetünk rájuk, amelyek jelentősen befolyásolják a működésüket, és nem csak pár százalék bónuszt adnak a tökvakarás-késeltetés csökkentéséhez. Nem lesz ettől sem kifejezetten mély és komplex a harcrendszer, de szegény Gus létezésének már több értelmet adnak.
[h]Szállni, nem a szerektől[/h]
Kedvenc shotgununk még egy helyen tündökölhet, ez pedig a platformerkedés. A High on Life jelentős részében nem csak az ellenlábasokat, de magaslatokat és szakadékokat is le kell küzdenünk, és ebben nem csak a csáklyánk és a jetpackünk, de cserfes csőre töltött csapatunk is a segítségünkre lesz. Kenny csapóajtókat és platformokat pofozhat másik állásba, Gus lemezeket lőhet az erre érdemes falfelületekre, Sweezy időlassítása az agresszív ventilátorok ellen segít, Creature porontyai pedig kis résekbe beférve nyitják meg az utat, vagy csalogatják elő a megcsáklyázható óriásméhecskéket. Ezek egyesével sem rosszak, de akkor lesznek igazán szórakoztatóak, amikor a végére összeérnek, és egymás után, időnként időre, a levegőben szállva használjuk fel őket. Okos döntés, hogy a képességek közül egyik sem helyettesíti, inkább kiegészíti a másikat, és hogy a cél egy pillanatra sem a pixelpontosság, mint inkább a felszabadultság volt – ezt különösen harcok közben értékeltem nagyra.
A kampány alatt nem sikerült minden lehetőséget kiaknázni, de erre van a felfedezés, amely további órákkal hosszabbíthatja meg a játékidőt. A pályákon leginkább pénzt rejtő ládák vannak szétszórva, akiket vagy elrejtettek, vagy csak némi ugrándozás és repkedés után érhetők el. Ezek nem feltétlenül közelíthetők meg azonnal, van, amelyikért később az új fegyverek és felszerelés birtokában érdemes versenybe szállni, de általában ötletes kis szekvenciák végén juthatunk hozzájuk. A jutalom messze túl kicsi, akár pénzügyileg, akár a jól végzett munka elégedettségét nézve, hogy emiatt minden világot tüzetesen átfésüljek, de ahhoz bőven elég, hogy az elém kerülőket szívesen összeszedjem – és ennél több talán csak az igazán maximalistáknak kell.
[h]Rajzfilmből lettél, rajzfilmmé leszel[/h]
A High on Life látványvilága egyébként pofás lett, a stilizált, színes designelemekből egy koherens összkép áll elő. A rajzfilmes stílus jól áll a játéknak, a viszonylag egysíkú földönkívüli-kinézeteket pedig az ötletes és kidolgozott fegyverek ellensúlyozzák. Az animációik is szenzációsak, például Kenny csápjaival segíti a célzást, Gus szemei pedig kocsányostul kettéállnak, amikor elkezdi közelebb szívni az ellenfeleket. Technikailag azért nem tökéletes a helyzet, ahol nem érvényesül a már említett stílus, ott hihetően hazudhatná másfél generációval öregebbnek magát a játék, de ez lényegében csak a házunkra korlátozódik.
A zenének már nem voltam ekkora rajongója. Tobacco stílusa messze áll tőlem, így sem a pszichedelikus, sem a lo-fi dallamokat nem fogadtam kitörő lelkesedéssel, de a személyes ízlésen túllépve egy korrekt OST-t kapunk. Ezek a számok tökéletesen illenek a játék hangulatához, és aláfestésnek kiválóak, csak jellegük miatt nem igazán emlékezetesek, a harcokhoz pedig egy különösen gyenge darabot sikerült beválogatni. A hangzás többi eleme sem tökéletes. A szinkronmunka ugyan rendben van, de a hangkeverés vérzik néhány sebből – a már említett moziteremben például a film rendre túlharsogta a nála sokkal szórakoztatóbb kommentárt. A technikai hibákhoz pedig néhány kisebb-nagyobb bug is betársul néhány későn betöltő pályarészlettel vagy meg nem jelenő interakcióval, egyszer pedig egy boss is csak úgy megunta keringőt, és felszívódott.
A High on Life tehát nem hibátlan, de nagyon is szórakoztató játék. A végére egy kellemesen összetett, dinamikus harcrendszert kapunk élvezetes platformer-szekciókkal, a humor pedig végig a helyén van, hol erősebb, hol gyengébb megvalósítással. Kár, hogy az első fele játékmenet szempontjából nehezen értékelhető, és azért a fináléra sem okoz olyan katarzist, hogy ezt feledtesse. Mivel az egész játék nem hosszú (nekem mozizással és némi felfedezéssel együtt volt 10 óra), ez a bevezető szakasz bőven tolerálható – így viszont a teljes ár kérdőjelezhető meg, mert nagyon sok okunk nem lesz újra nekifutni egy végigjátszásnak. Nem is tanácsolom a megvételét: ott a Game Pass, és miután pár nap alatt a végére értetek, még nekiállhattok a Pentimentnek, vagy a Persona 5-nek, attól függően, hogy mennyi felesleges időtök van.
Cím: High on Life
Kiadó: Squanch Games
Fejlesztő: Squanch Games
Megjelenés dátuma: 2022. december 13.
Műfaj: FPS