Az utóbbi hetekben az egész videojátékos sajtó a Hogwarts Legacy körül forgott, és nem csak annak népszerűségén felbuzdulva, hanem egy elmérgesedő politikai konfliktus nyomán is. Ami egy morális dilemmaként indult, az egy toxikus, twitter-lövészárkok mélyéről megvívott állóháborúvá vált, majd könyörtelen cinizmussal lereagált boszorkányüldözéssé fajult. Ismét bebizonyosodott, hogy a gaming közösség nem elég érett bárminemű értelmes vitára, és a diskurzus hetek múltán is ugyanazokat a köröket rótta. Éppen ezért ebben a cikkben (ahogy korábban videókban) sem foglalkozunk a játék politikai töltetével, mert úgy érezzük, nem lehet érdemben hozzátenni az eszmecseréhez, cserébe annál könnyebb felesleges feszültséget szítani.
Foglalkozzunk hát kizárólag a játékkal, amely saját jogán is rendkívüli figyelemnek örvendett – nem is csoda, ha az előzetesek lényegében azt a játékot kínálták, amelyre a legtöbb Harry Potter-rajongó hosszú évek óta várt. Annak az ígérete volt, hogy szabadon elmerülhetünk a varázsvilágban, megelevenedhet egy generáció gyerekkora, és mindenki újraélheti a bűbájok és átkok felfedezésének élményét. Egyszóval egy nagy költségvetésű, kifogástalan nosztalgiabombát várhattunk, és ebben tulajdonképpen nem is kellett csalódnunk. Igaz, azért belefért volna, hogy a zseniálisan megalkotott babaház mögé egy átlagosnál erősebb játék költözzön be.
[h]Az ötödéves hercegnő és a kobold[/h]
Főszereplőnk kivételes módon ötödévesként kap meghívót a Roxfortba, és ha ez nem lenne elég szokatlan, az iskolába tartó repülő hintót sárkánytámadás éri, az őt kísérő Fig professzor pedig véletlenül egy zsupszkulccsal titokzatos romok közé menekíti őket. Itt kiderül, hogy a túlkoros gólya látja az ősi mágia nyomait, ezzel pedig egy régen feledésbe merült hatalom birtokosa. Ranrok lázadó koboldjaival való összetűzése után pedig egyértelművé válik, hogy nem elég a bűbájtan-órák kihívásával szembenéznie, de a felfedezett képességének és a varázsvilágot fenyegető összeesküvésnek is utána kell járnia. Igen, diákként, mert ez egy japán játék hiszen ő a főszereplő.
A protagonista-státusz a karakterkésztő limitáltságától már nem annyira menti meg hősünket. Ugyan nem lehetetlen vállalható pofázmányt rendelni hozzá, a lehetőségeinket a korlátos alapkészlet és a finomhangolás szinte teljes hiánya rendesen behatárolja. Még szerencse, hogy amint átverekedtük magunkat az első küldetésen, és szabadon engednek minket Roxfort falai között, ezzel már nem lesz kedvünk foglalkozni. A kastélyt felfedezni ugyanis hatalmas élmény, már csak azért is, mert nem egy kamera vagy a lassan tiktok-videókba fojtott képzeletünk rácsai mögül nézhetünk rá, hanem bejárhatjuk teljes valójában. A nagyterem a kinti időjárást tükröző plafonnal, a könyvtár a zárolt részleggel, vagy a csillagvizsgáló torony mind felfedezhető, és a legtöbb rajongónak már ezzel egy nedves álma vált valóra.
[h]Csodák palotája[/h]
Száraz fehérneművel maradt felebarátainknak sem kell aggódniuk, mivel a kastély kialakítása anélkül is kellően izgalmas, hogy név szerint ismernénk minden dudorászó páncélzatot és ásítozó festményt. Az egyes helyszínek aprólékos kidolgozottsága csak akkor lesz még lenyűgözőbb, ha figyelembe vesszük a változatos skálát, amelyet ezek a helyiségek bejárhatnak. Mindig van egy apróság, egy érdekes vagy vicces részlet, egy szemet gyönyörködtetően kidolgozott falikárpit, vagy egy kellemesen bevilágított, otthonos közös helyiség. Mindez töltelék és újra felhasznált elemek nélkül lett egy épületbe sűrítve, ráadásul a zsúfoltság vagy a valószerűtlenség érzetét is sikerült elkerülni. A varázslóiskola kialakítása zseniális, valóban megelevenednek a regények lapjai, egyszerűen öröm a folyosókat róni, mert érződik rajtuk a szenvedélyes és kitartó munka.
De Roxfort nem is egy üres díszlet, lépten-nyomon feladványokba futhatunk bele – kergethetünk megbűvölt, szárnyas kulcsokat, titkos ajtókat nyithatunk az alsós matekórák tudásanyagának megfelelő összpontosításával, vagy varázslatainkat is bevethetjük egy-egy nagyobb szabású puzzle ellen. Két egyjegyű szám összeadása vagy két kulcs képen törlése között feljegyzéseket, leveleket olvashatunk, vagy egy útikönyv lapjait is összegyűjthetjük, amelyek érdekes információkat adnak át a varázsvilággal kapcsolatban. Roxmorts falujában is hasonló a helyzet, megcsodálhatjuk a Zonko Csodabazárját és a Mézesfalást, amelyek kis interaktív játszóterekként várják a sötét varázslók irtásába belefáradt játékosokat. Egyedül az NPC-k zavarba ejtő passzivitása és jellegtelensége veti vissza a lelkesedést. Persze nem ez az első, és nem is az utolsó nyílt világú játék, ahol a kedves köznép ismétlődő és idegesítő egysorosokkal színesíti a napjainkat, de itt a kontraszt miatt nehéz nem észre venni – pláne, ha olyan gyakran küzdenek a jó ízlés ellen, mint a hopp-por feltalálója, aki miatt felmerült bennem, hogy inkább mindenhova gyalog megyek, csak ne kelljen minden gyorsutazáskor a vinnyogását hallgatni.
[h]Talárban szállni élvezet[/h]
Idővel aztán feltárul előttünk a nyílt világ, és kiléphetünk a tapintható atmoszférából a felhígult varázs hűs levegőjébe. A Hogwarts Legacy ugyanis egy pillanatra sem próbálja megújítani a megfáradt, unalomig ismert, Ubisoft által túladagolt open world-receptet, amellyel már évek óta egyre jobban meggyűlik a bajunk. A felépítés rendkívül tipikus: erdők-mezők kisebb tábornyi ellenfelekkel és vadállatokkal, falvak egy egész árussal és két random mellékküldetéssel, amelyből legalább az egyik a “hozd vissza az ellopott káposztákat” mélységével bír. Ebbe azért idővel könnyű belefásulni, pláne, hogy a térkép ezúttal is bele van fullasztva az opcionálisan gyűjtögethető kacatokba. Mert itt nagyon sok, és nagyon érdektelen felszedhető bizbasz, puzzle, seprőháton kilyukasztható lufi, leszállópálya, csillagvizsgáló pont, kifüstölhető tábor, kiszabadítható szőrgolyó, feltörhető zár, megtalálásra váró láda, krumplisaláta és rotációs kapa van, és ebből utóbbi kettő csak a kamu. Ezeket kifejezetten nem éri meg mind végigcsinálni, messze nem illenek bele olyan organikusan a díszletbe, mint a kastélyban, és messze több van belőlük, mint amit józan ésszel ki lehet bírni.
A helyzetet ugyan egy darabig menti a játék világa, az itt is megjelenő apró utalások és érdekességek, így legalább egy HP-ízesítésű rágógumit kapunk, csak kár, hogy ebédre kellene beérni vele. Igazán ideje lenne magunk mögött hagyni ezt a küldetés-designt, mert bár még mindig átnavigál rajta a kötelességtudat és az előtörő maximalizmus, de a tizedik gyűjtögetős missziónál már a falat kapartam.
Legalább a közlekedés kifejezetten szórakoztató. Repülő seprűnk hátán egészen gyorsan és áramvonalasan utazhatjuk be a Roxfort körüli tájakat, az irányítás kellemesen kézre áll, de kétféle hátassal is nekivághatunk a doboknak-hegyeknek. Mivel azért mai mércével nem óriási a térkép, a hangulat kedvéért megéri néha valós időben odautazni helyekre, mert ez mindenképpen egy üdítő élmény – legalább jól telik az idő két halál innovatív kobold-őrposzt felszámolása között.
[h]Mindig van egy árus, egy barlang és egy barlangi troll[/h]
A roxforti diákoktól kapott megbízások, és különösen a három fő bajtárs küldetései egészen érdekesek időnként, így fel-feltámad a motiváció az opcionális tartalmak irányában is, általában egészen azok jutalmazásáig. A tanároktól kapott plusz feladatok után ugyan új varázsigéket tanulhatunk, de a komolyabb minijátékok, mint a seprűverseny, vagy a Summoner’s Court névre hallgató labdajáték egészen csalódást keltő fizetséget adnak teljesítésük után. Kár, mert ezek legalább új színt vittek a játékmenetbe, amely azért hajlamos önmagát ismételni.
Ez egyébként szinte minden misszióban tetten érhető. Ritka az olyan alkalom, amikor valamelyik NPC nem küld el minket valamelyik addig fel nem fedezett barlangba, hogy ugyan már, keressünk meg ott valamit, és csodák csodája, az hemzseg az ellenfelektől. Általában sok opcionális puzzle és leágazás, na meg loot is vár minket, amelyeket érdemes is szorgalmasan gyűjtögetni, és ennek köszönhetően a sablonosság ellenére is viszonylag szórakoztató lesz a huszonharmadik kazamata is. Ezzel ellentétben az iskolai tanórák kivétel nélkül inkább egy átvezető videóra hasonlítanak, mint küldetésre, és mienk a megtiszteltetés, ha meg kell nyomnunk egy gombot – aki rendes oktatási rendszerre számított, az itt sem keresgél jó helyen, rendszeresen például egyáltalán nem kell visszajárni az iskolapadba.
[h]Máguspárbaj[/h]
Az iskolakerülés nagy része a pálcánk durrogtatásából fog állni, amely a Warner több nagy sikerű játékából, többek között a Batman Arkham-játékokból ismerős blokkolás-ellentámadás mechanikából, és bűbájaink, átkaink lövöldeszerű szórásából fog állni. A harcrendszer dinamikus, látványos, és könnyen kezelhető, az irányítás pedig szépen testre szabható igény szerint – bármennyi panaszkodás is kísérte az alapméretezett beállításokat. Az egyszerű támadáson és védekezésen túl rengeteg, adott időközönként használható varázsigét is ellenfeleink nyakába zúdíthatunk, levegőbe emelhetjük, felgyújthatjuk, vagy akár le is fegyverezhetjük őket. A rontások, ártások, átkok és bűbájok funkciójuk szerint többféle osztályba oszlanak, amelyek akkor fontosak, ha opponenseink is védekezni próbálnak, pajzsaikat ugyanis csak a megfelelő színű háttérrel ellátott varázsigékkel törhetjük át. Emiatt valamivel jobban oda kell figyelnünk a harcokra, és így nem is lehet őket megunni három összecsapás után. Már csak ezért sem, mert az egyes varázslatok hatásukban, vagy ha más nem, hát animációjukban is eltérnek egymástól. Az ellenfelekkel zsonglőrködni kifejezetten szórakoztató, pörgetni, közelebb húzni, majd eltaszítani őket, mielőtt felrobbantanánk szerencsétleneket. A Hogwarts Legacy remekül kelti azt az érzést, hogy egy valódi mágus-leszámolás részei vagyunk, és nem csak színes fénycsóvákat lövöldözünk egymásra.
Egyébként lehet lopakodni is, részben láthatatlanná válva és sóbálvány-átkot szórva, de az egész rendszer roppant kezdetleges, mert ezzel lényegében ki is merültek a lehetőségeink. Pálcánkkal ugyan félrevezethetjük a járőrözőket, de ez sokszor felesleges, mert mindenki nagyon kényelmesen a fal felé fordulva várakozik, vagy nagyon érdekesnek tartja a padló mintázatait. Az is igaz mondjuk, hogy cserébe vannak gyalog jóformán megközelíthetetlen őrszemek is, de szerencsére senki nem várja el az észrevétlenséget. Az aréna adottságait nyílt harc közben már sokkal inkább mi tudjuk hasznosítani, tárgyakat, robbanó hordókat vághatunk ellenségeink feje búbjához, vagy lelökhetjük őket magaslati pontokról. Közben bájitalokkal erősíthetjük magunkat, harcias növényeket vethetünk be társként, a kellően magas kombó-számok után feltöltött ősi varázslatunkkal pedig kivégzéseket is végrehajthatunk, többször egészen szellemes animációk kíséretében.
A történet előrehaladtával egy mellékküldetés-sorozatban a főbenjáró átkokat is eltanulhatjuk, ezután pedig szabadon garázdálkodhatunk a koboldok, vagy az eddigre hozzánk képest kispályásnak számító bűnözők között. A legendás Avada kedavra valóban azonnal megöli azt, akit megátkoznak vele, fejlesztésekkel és kombinálással pedig akár egész hullámnyi ellenlábast is eltüntethetünk egyetlen gombnyomással – határozottan jó érzés, de nem állítom, hogy sok kihívást hagy arra a pár küldetésre, amely még hátra van megtanulása után. Nem mintha egyébként meggyűlne bárki baja a Hogwarts Legacyval, annyiféle opciót és látványos játékszert kapunk, hogy jóformán legyőzhetetlenek leszünk; a legnehezebb fokozat kivételével ráadásul a parry is áttör bármilyen színű pajzsot. Arra ráadásul nem is kell odafigyelni, ki lakozik a kék, sárga vagy piros energiagömbök mögött: elvileg sokfajta ellenfelünk van, de egymástól alig különböznek, és mindegyik típus felbukkan egy nagyobb harcban (legalábbis frakción belül). A seregszemle nem túlzottan izgalmas, és képtelen megújulni, így pedig a harc sohasem okoz meglepetést, ami 30-40 óra után egyre inkább biztat azok gyors, “illegális” befejezésére.
[h]Szükséges szoba, elégséges szerepjáték[/h]
Varázsigéinket környezeti puzzle-ök megoldásához is be kell vessük, akár egy nagyobb küldetés közben, akár azon kívül. Ezek a fejtörők, különösen előbbi esetben rendkívül primitívek, egy-két gombos interakciókat igénylenek, de így is jó érzés bevetni a mágiánkat, és például teljes helyiségeket újraépíteni. Egy-két ötletes darabbal is találkozhatunk, de ezek inkább üdítő kivételek; ugyanakkor az is igaz, hogy a Hogwarts Legacy közben varázslónak, és nem géniusznak akartam érezni magam, és ez többnyire teljesül is.
Bár a Hogwarts Legacy elméletileg egy RPG, mégsem beszéltem még sokat szerepjátékos elemekről. Ennek az oka rendkívül prózai, ugyanis nem nagyon van miről. Persze szintet lépünk, meg az ellenfeleink feje felett is számok vannak, de elég sekélyesek a kötelezőken túlmutató lehetőségek. Képességpontjainkat szétoszthatjuk hasznos és érdekes variációkat lehetővé tevő helyekre (amely fejlesztések néha gusztustalanul erősek), a felszerelésünk ellenben már jóval unalmasabb. Ezeket is tuningolhatjuk, elláthatjuk passzív képességgel, de általában elég csak azt nézni, hogy melyikre van nagyobb szám írva. És szokás szerint a zsákmány 99%-a használhatatlan, de legalább lesz mit eladni a falusi boltokban egy nagyszabású káposztaszabadító akció után. Azért viszont jár a piros pont, hogy szabadon és azonnal elérhető a transmog, így a megszerzett ruházatok ha statisztikáikkal nem is, legalább esztétikailag a kedvünkre lehetnek.
A harcban segítő főzeteinket magunknak is megfőzhetjük, sőt érdemes is, és hasonlóan növényeket is termeszhetünk és állatokat is tarthatunk, hogy értékes alapanyagokkal szolgáljanak. Ennek legfőbb helyszíne a Szükség Szobája lesz. Itt tetszés szerint alakíthatjuk ki a privát terünket, számtalan bútort, díszítőelemet, vagy akár hasznos eszközt helyezhetünk el, miután ízlésünkhöz szabtuk őket. Ez a Genshin Impact hasonló rendszeréhez képest nagyságrendekkel áramvonalasabban működik, de így is kell hozzá egy affinitás, hogy az ember elmolyoljon vele. A jószágainknak létrehozott élőhelyeken etethetjük és meg is kefélhetjük őket (nyugi, nem úgy), akik hálából fejlesztés-alapanyagokat adnak nekünk. Ez egy aranyos folyamat, csak kicsit bizarr, hogy egy nagy leszámolás előtt mehetünk vissza hippogriffeket simogatni a viváriumba.
[h]Egy filmhez is kevés lenne[/h]
A Hogwarts Legacy játékmenete lényegében minden szögből kommersz. Ez lehet veszettül szórakoztató, de ugyancsak fárasztó és ezerszer látott is, így pedig a fantasztikus hangulat az, amely elviszi a hátán az élményt. Az idővel ellaposodó játékelemeket feledteti egy hívogató légkör, a remek háttérsztori, az, hogy nyakig merülhetünk a Harry Potter-életérzésben, és emiatt egészen addiktív, élvezetes órákat élhetünk át. Viszont ennyi nosztalgia és fan service mögül ki se látszik a törpenövésű történet, amely lazán a játék mélypontja lett.
Pedig nem is vártam tőle, hogy komoly mélységei legyenek, eget rengető rizikókat vállaljon, időutazással és párhuzamos univerzumokkal támadjon, vagy tízpercenként meg akarjon ríkatni, de ennél többre számítottam, mondjuk néhány emberi érzelemre. Mert itt minden interakció steril, képtelenség megmondani, hogy két jó barát beszélget, és nem két irodai munkás a kávéautomata mellett, vagy hogy valakivel komoly tragédia történt, és nem csak enyhén bosszús a legutóbbi X-Faktor kiesője miatt. De a Hogwarts Legacy a játékosából sem akar sokkal több emóciót előrángatni, sem a sablonos karakterekkel, akik főbb szerepekben vagy nagyon jók, vagy nagyon rosszak, sem a minden komolyabb személyes konfliktust kerülő, színtelen-szagtalan szövegkönyvvel. Egy-két mellékszál ugyan elismerésre méltó kivételt képez, de egyértelmű, hogy a fejlesztők a nosztalgián kívül nem sok mást akartak megmozgatni a játékosokban. Az volt a prioritás, hogy ez egy Harry Potter-játszóház legyen, és ennek élettel feltöltése már egy sokadrangú szempont volt.
A cselekmény is papírvékony. Az még normális, hogy a Roxfortba érkezés után lassan indul be a történet, hiszen a könyvekben is mindig van idő akklimatizálódni, viszont a közben kapott küldetések akkor sem viszik előre a szálakat, ha éppen azokról szólnak. Ennek fő oka, hogy nagyjából egy filmnyi fordulat és cselekmény lett kinyújtva vagy 30 órára, miközben a finálét valamennyire egyben, kompakt egységként kellett tartani. Így sokáig a kimerevített semmi történik a főbb küldetésekben, ugyanazokat a köröket rójuk, és minden fenyegetésről és fejleményről inkább csak szó van, semmint, hogy ezeknek súlya lenne. A főgonosz és csatlósai teljesen felejthetők, a múltbeli szál szánalmasan szét lett húzva, így pedig nehéz fenntartani az érdeklődést. Különösen, hogy a válaszainknak alig van súlya, morális rendszer sincs, így pedig annyi mozgásterünk lesz, hogy mennyire akarunk parasztok lenni egy gyógynövényárussal vagy egy harmadévessel szemben.
[h]Hagyod magad elvarázsolni?[/h]
A látvány viszont elsőrangú, a varázsvilág fenségesen jelenik meg előttünk. Az egész egyszerre részletes és kidolgozott, a belső terek lenyűgözők, de egyben grandiózus is, hatalmas élmény seprűn körberepülni a kastély égbe törő tornyait. Mindez gondosan lemodellezett környezettel, remek bevilágítással és folyékony animációkkal egészül ki, a Hogwarts Legacy technikailag is elismerésre méltó… lenne, ha optimalizálták volna. Bár konzolokon nagyságrendekkel jobb a helyzet, PC-n évekig tölti be a shadereket, gyakran produkál erős beeséseket a képfrissítés, így a minimum gépigény környéki készülékeknél a játék közel játszhatatlan. Lesz min dolgozni, ha ezt idővel Switchre is ki szeretnék adni.
A hangzás leginkább korrekt iparosmunkaként jellemezhető. A zenei aláfestés általában nem akar több lenni, mint a hangulat eszköze, egy-két dallam lesz csak egy kicsit emlékezetesebb, cserébe mindegyik jól illik a Harry Potter-életérzéshez, és megidézik a filmek melódiáit. A hangeffektek magas színvonalúak, a szinkron ellenben megőrzi a karakterek enerváltságát, és nem sok plusz érzelmet csempésznek bele a párbeszédekbe.
A Hogwarts Legacy egy erős közepes játék egy zseniális világgal. Ha szereted a Harry Pottert, vagy elegendő a jó hangulat, akkor ez 50 óra remek szórakozást is jelenthet, látványos harcokkal és még tűrhető mennyiségű opcionális tartalommal. Viszont, aki mélységet vár, akár a játékmenetbe, akár a történetbe, esetleg ki nem állhatja a nyílt világú játékokat, vagy Roxfortot, az nem itt találja meg a számítását. Hajszálon múlik, hogy hosszan beszippant, vagy nem zavarja fel az állóvizet, és ez annak a függvénye, hogy mennyire vagy nyitott a varázsvilágra; nálam is ez billentette át a “jó játék” státuszba.
Cím: Hogwarts Legacy
Kiadó: Warner Bros. Games
Fejlesztő: Avalanche Software
Megjelenés dátuma: 2023. február 10.
Műfaj: akció-kaland, szerepjáték