A tisztességes iparosmunkák és a középszerű alkotások egyik legnagyobb mumusa az összehasonlítás. Lehet, hogy kontextus nélkül egy teljesen korrekt filmről van szó. Viszont a tudat, hogy ezt már megcsinálták nagyságrendekkel jobban is, nem segít a megítélésükön. Ezek a bezzeg-példák úgy állnak ott, mint az az unokatestvéred, akinek 22 évesen már két diplomája és saját cége van, és akihez anyádék előszeretettel hasonlítanak. Valahogy így tekinthetnek a Hogyan kaszálj nagyot alkotói a Nincs más választás stábjára. Mert szó sincs róla, hogy előbbi kifejezetten rossz lenne, sőt, kifejezetten szórakoztató darab. Csak egyszerűen a közeli bezzeg-példa túl jól rávilágít arra, hogy tulajdonképpen nem szól semmiről.
Családban marad
Történetünk a halálsoron indul, ahol a gyilkosságért elítélt Becket Redfellow (Glen Powell) egy papnak meséli el az életét. Az anyja egy dúsgazdag család egyik örököse volt, azonban amikor teherbe esett Beckettel, a família kitagadta őt. Szerény körülmények között éltek, és Becket hamarosan elveszítette mindkét szülőjét. A halálos ágyán azonban az anyja megeskette, hogy megszerzi az örökséget, ami jár neki, és úgy él, mint egy igazi úr. Ez persze korántsem egy egyszerű feladat, tekintve, hogy a Redfellow-klánból senki nem tervez idő előtt elpatkolni. Becket pedig egy öltönyüzelteben dolgozva lassan bele is törődik az egyszerű, becsületes életbe.
Aztán a középiskolai szerelmével, Juliával (Margaret Qualley) összefutva szöget üt a fejében a gondolat: akár be is segíthetne a Kaszásnak. Az új terve tehát, hogy szépen, szisztematikusan megmetszi a saját családfáját, amíg az örökség az ölébe nem hullik. A mesterség eleinte még új neki, de később egyre jobban belejön. Nem hagy bizonyítékokat maga után, de az FBI gyanúját így sem tudja teljesen elkerülni. Közben friss párkapcsolata, és a legváratlanabb pillanatokban felbukkanó Julia is hátráltatja a nagy terv megvalósítását. Kérdés persze, hogy meg lehet-e állni ezen az úton, ha az ember egyszer elindult rajta.
A mostohatestvér tragédiája
A felütés tehát kísértetiesen hasonlít Park Chan-wook legutóbbi filmjére. Csak amíg ott egy papíripari állás volt a tét, most egy millárdos vagyon. De a többi stimmel: egy hétköznapi figura úgy érzi, többet érdemel, így amatőr gyilkolóhadjáratba kezd. Mindketten bénáznak, mindkettejükben felébred a lelkiismeret hangja, de a hétköznapi fickókból mégis előbújik a pszichopata. És az is közös, hogy elvileg mindkét filmnek van egy fekete komédia-rétege is és egy fokkal komolyabb jelentéstartalma is. Más kérdés, hogy mindez a rokonság csak elvi szinten létezik. Ha a hasonszőrű elemeknek a körmére nézünk, kénytelenek vagyunk úgy leradírozni a Hogyan kaszálj nagyot a Nincs más választás családfájáról, ahogy Becket is megirigyelné.
Ennek az egyik legfőbb oka, hogy John Patton Ford rendezése erőteljesen elhanyagolta a történet komolyabb féltekéjét. Amíg a Nincs más választás masszívan megmártózott a kapitalizmus és az álláskeresés bugyraiban, egyszerre kiforgatva és élesen kritizálva azokat, addig itt semmi hasonló nem történik. Hacsak azt nem akarjuk társadalomkritikaként címkézni, hogy rácsodálkozunk: a milliárdosok általában nem tisztességesek. (További sokkoló állításokért ne felejtsetek el követni minket, jövő héten bejelentjük, hogy a Föld nem lapos).
Ha nagyon akarjuk, láthatjuk az egyes áldozatokat társadalmi karikatúraként, de ebből sem az archetípusok okos kifigurázása marad, hanem egy csapat sablonos seggfej, akiért nem fáj majd a szívünk. Gondosan ügyeltek rá, hogy mindenkit csak előnytelen szögből lássunk, és csak annyi ideig, hogy még véletlenül se kötődjünk hozzájuk. Aki pedig mégis kivétel, ott is figyeltek rá, hogy Becketnek mégse kelljen igazán nehéz döntéseket meghoznia. Hol vagyunk itt attól, mint amikor a „rivális” képkockáin a főhős rádöbben: ádáz „nemezisei” ugyanolyan átlagos, esendő emberek, mint ő. A Hogyan kaszálj nagyot nem terheli ilyesmivel a lelkiismeretünket, a végén még álmatlanul forgolódnánk az ágyban.
Nincs dráma a gyanú árnyékában
De az az érdekes, hogy mindezek ellenére Becket így is antipatikusabb, mint Man-su. Egyrészt a Redfellow-család többi tagjához hasonlóan őt sem ismerjük meg olyan mélyen. Nem nagyon kapott hiteles emberi vonásokat, nem érzékeltetik átélhetően a nehézségeit sem. Egy narrált montázs kevés ehhez, így nem érezzük a saját bőrünkön az igazságtalanságot, amely elindítja őt a pokolba vezető úton. És így feneklik meg az a szál is, amely alternatívát mutatna az ámokfutásnak. Becket ugyanis végig hazudik a kapcsolatában, és egy percre sem hisszük el, hogy Ruth (Jessica Henwick) tényleg fontos neki.
Azonban a másik irányba sem mozdul el egyértelműen. Időről időre felsejlik némi párhuzam az Amerikai pszichóval, de ez kimerül felszínes jegyekben. Itt nem egy visszataszító karakter kíméletlen bemutatása folyik, csak egy szórakoztató popcorn-mozi, ahol a főhős egy kicsit emberi és egy kicsit pszichopata. Egy ugyanolyan sekélyes szereplő, mint szinte mindenki rajta kívül. Az egyetlen üde színfolt Julia, aki a káosz angyalaként jár-kel a jelenetekben. Amikor túl simán mennek a dolgok, egy szempillantás alatt fel tudja borítani az egyensúlyt, és erre egyértelműen szüksége is van a filmnek.
Családos iramban
Ugyanis nélküle a Hogyan kaszálj nagyot egy elég kiszámítható mederben folyik. Az utolsó tíz percig elég egyértelmű, hogy mi fog történni, hol fog lelassulni az iram, hol lesz a ritmusváltás, és hol következik nagy leszámolás. Ebben nemcsak a tipikus fordulatok és a kényelmes narratív fogások működnek közre, de narrált visszaemlékezés műfaja is. Nehéz igazán megrökönyödni, ha tízpercenként láthatunk egy évértékelővel összekötött kommentárt a főszereplőtől. Meg a Hogyan kaszálj nagyot nem is próbálja elhitetni, hogy zavarba ejtő komplexitással riogatna.
Ennek ellenére nem mondanám azt sem, hogy egy unalmas darabról van szó. Becket merényletei jól ütemezettek, a filmnek van egy sodró lendülete. És bár a fekete komédiából is hiányzik az igazi abszurditás (vagy a fajsúlyosabb viccek is), alapvetően egy magát túl komolyan nem vevő, szórakoztató élményben lehet részünk. Van benne annyi ötletes apróság és hangulatjavító poén, hogy jól érezhessük magunka a moziteremben. Egy-egy kulcspillanatban pedig a feszültség is megjelenik, amikor felsejlik, hogy akár egy fokkal thrilleresebb irényba is le lehetett volna menni. Ezek remek jelenetek, kár, hogy nincs igazán sok belőlük.
Viszont a végére mégis előkapar egy kis meglepetést a Hogyan kaszálj nagyot. Sőt, az addig csak altató visszaemlékezés lesz az a narratív eszköz, amely képes átírni a szabályokat. Nem arról van szó, hogy az addigi kiszámíthatóság csak álca lenne, mert nem az, viszont a végén ettől függetlenül egy elismerésre méltó csavar vár minket. És miközben a femme fatale tálcán hozza a káoszt, el tudunk vonatkoztatni a korábbi jogos kérdéseinktől, talán még a lelkiismeretről szóló cinikus tételmondat is célba ér. Nem lesz ettől mondanivalója a filmnek, nem lesz ettől mély vagy igazán megkapó, de legalább kicsavarodik annyira, hogy ne tűnjön el az érdektelenségben.
A nagypapa és a magnója mentenek meg
A sormintát, miszerint egy tisztességes, de nem kiemelkedő munkát vehetünk szemügyre, a képi világ sem rúgja fel. A Hogyan kaszálj nagyot szépen, de különsöebb bravúrok nélkül lett fényképezve és vágva. A formanyelv végig a helyén van, a kompzíciókat is okosan használják – egy-egy pillanatban kicsit hatásvadásznak is érződött egy beállítás. A hangzás viszont kifogástalan. Egyrészt a csendet parádésan kezeli a film, ezáltal szolgáltatva a legfeszültebb jeleneteit. Másrészt ott a needle drop-okban lubickoló zenei aláfestés, ami elképesztően hangulatossá teszi a filmet. Van egy nehezen megfogható bája az egésznek, és ennek kétségkívül ez az OST az egyik alappillére. A stáblista alatt szóló Take Me Back To Piauí pedig tökéletes lenyomata az egész filmnek: felszínes, de szerethető és szórakoztató.
A popcorn-mozi jelleget pedig a szereposztás is csak erősít. Korunk fiatal feltörekvő csillagaiból és ügyeletes szépembereiből ketten is itt vannak, Margaret Qualley és Glen Powell személyében. Qualley kisujjból hozza a kiszámíthatatlan, férfiakat az ujja köré csavaró végzet asszonyát, igaz, megerőltetnie nem kellett magát. Glen Powellnek pedig végképp nem: nincs sok kivetnivaló az alakításában, csak éppen rendes jeleneteket sem írtak neki, ahol használnia kellene az arcmimikáját. Ed Harris viszont bearanyozza azt a pár percet, amiben szerepel: a könyörtelen nagypapa szerepét mintha ráöntötték volna. Mindig öröm a nagy öregeket brillírozni látni.
Verdikt
A Hogyan kaszálj nagyot nem igazán szól semmiről, és valójában semmi mellett nem kötelezi el magát. Fekete komédiának nem elég abszurd, drámának nem elég átélhető, társadalomkritikának pedig édeskevés. Nem tudunk igazán szimpatizálni a főszereplővel, de nem is fordul fel igazán tőle a gyomrunk. A történetében vannak jó csavarok és izgalmas epizódok, de azért nem kell lerágni a körmünket. Cserébe hoz egy kiszámítható élményt: egy masszív hangulatot, egy kellemes tempót, jó pár szórakoztató jelenettel. Egy könnyed, élvezhető alkotás, amelyet önmagában értelmezve bőven meg lehet nézni egyszer. De az biztos, hogy nem áll jól neki a Nincs más választás, amely néhány hónappal ezelőtt minden elemét jobban csinálta.