Nem szoktam utólag átpontozni kritikákat, de most mégis úgy érzem, hogy meg kell tennem a Futni mentemmel kapcsolatban. Bár a konklúzióhoz továbbra is tartom magam, a pontozásban túl szigorú voltam. Erre a Hogyan tudnék élni nélküled? vetítése közben jöttem rá. A két film több tekintetben hasonlít egymásra: mindkettő könnyed, alapvetően szórakoztató vígjáték, különösebb kiemelkedő értékek nélkül. Azonban amíg a Futni mentem a kiszámítható komédia-receptet egy szép üzenettel tudta keretezni, addig jelen kritika alanya képtelen jó szájízt hagyni maga után. Ráadásul hiába örök érvényűek Demjén Ferenc dalai, ha a zenés betétekbe itt is, ott is hiba csúszott. Anyám! Vagy ahogy az olaszok mondanák: Mamma mia!
ABBA nem marad a dal
A Hogyan tudnék élni nélküled? ugyanis ugyanaz Demjén dalainak, mint a Mamma Mia! az ABBA-számoknak. Vagyis minden a zene körül forog, a forgatókönyv pedig csupán asszisztál a következő nagy slágernek. Kicsit olyan ez, mint egy cserkész tábortűz: minden elhangzó mondat csak közelebb görgeti a cselekményt egy újabb dal felcsendüléséhez. És persze pont emiatt egy kicsit kevésbé fontos, hogy maga a narratíva legyen erős, és nagyobb fókuszt kap, hogy a zene milyen jól van a filmbe integrálva. Sajnos Orosz Dénes filmje utóbbi szempontból sem tökéletes, és arról sem szabadott volna elfeledkezni, hogy előbbi kitétel sem jelenti azt, hogy mindegy, mi történik a cselekményben.
A történet szerint Lili (Varga-Járó Sára) egy tehetséges énekesnő, akinek még nem sikerült befutni, és az élete szét van esve. Még nem tudta feldolgozni férje halálát, a fellépései nyomán pedig több zaklatás jut neki, mint pénz. Egy nap barátnője segítségével átcuccol a családi lakásba, ahol testvéreivel véletlenül rábukkannak anyjuk elrejtett naplójára. A régi feljegyzésekből pedig kibontakozik egy harminc évvel azelőtti, nyári szerelem. Az akkor húszéves Eszter (Törőcsik Franciska) a barátnőivel a Balatonra utazik nyaralni, ahol megismerkedik a Kuplung zenekar frontemberével, Gergővel (Ember Márk), akivel apránként egymásba esnek. Eszter apja azonban nem nézi ezt jó szemmel, már csak azért sem, mert aktuális vő-jelöltje, Márton (Brasch Bence) a főnökének a fia.
Ahogy várható, ebből rengeteg bonyodalom következik, amit csak tovább táplál, hogy természetesen a mellékszereplők sem fukarkodnak némi szerelmi hullámvasúttal. És igazából ezért is ül be a közönség egy romantikus vígjátékra. Csak minden felszínesen szórakoztató éjszakai fürdőzés és közös zenélés ellenére sem lesz lényegtelen, hogy hova fut ki a történet, amelynek fő tanulsága legalábbis megkérdőjelezhető.
Jégszívvel bocsát útra
És távol álljon tőlem, hogy egy művészeti alkotást az értékrendje miatt ítéljek el, de az biztosan nem segít, ha egy ilyen üzenet semmiféle alátámasztást nem kap. A Hogyan tudnék élni nélküled? ugyanis lényegében egy hamis dilemma elé állítja a főszereplőt és a nézőt is. Az egyik bemutatott út a kvázi előre elrendelt érdekházasság, a másik a megcsalás. Az pedig nem is kérdés, hogy a film melyik út mellett foglal állást, mindezt úgy, hogy később a saját cselekménye bizonyítja, hogy szó sincs ilyen éles, kizárólagos döntésről. Még arra sem nagyon vették a fáradságot, hogy a vőlegény karakterét kellően antipatikussá tegyék. A befejezés alig kerüli el, hogy musical-betétekből épített szobrot állítson a hűtlenségnek, és egy épkézláb konklúziót sem kapunk a felmerült kérdésekkel kapcsolatban.
És tudom, ez egy laza romkom, nem olyan mély, nem kell olyan komolyan venni, és csak ki kellene kapcsolni az agyam. De mégis rossz szájízzel sétáltam ki az “év zenés vígjátékáról”. Egy filmről, aminek tényleg az lett volna a célja, hogy gondtalanul szórakoztasson, és vonzó embereket hozzon össze örökzöld slágerekkel kísérve. És ez az a pont, ahol meg kell kövessem a Futni mentem-et, amely minden őszintétlensége ellenére a női összefogás és a közös cél felemelő ereje mellett bontott zászlót. Ehelyett a Hogyan tudnék élni nélküled? a párkapcsolati kommunikáció eljelentéktelenítését és generációs hazugságokat tudja felmutatni. Nem központi elem, de rávilágít a különbségre.
Sablonok első vérig
Ha ezen túllépünk, egy teljesen korrekt, de meglehetősen tipikus romantikus vígjátékot kapunk. A szereplők nem kifejezetten rétegeltek, Marics Peti karaktere például egy sablonos macsó, a zenekar billentyűse pedig egy számtalanszor látott jószívű, de kicsit szerencsétlen srác. És persze mindketten megkapják a maguk megfelelőjét Eszter barátnői személyében. Eszter és Gergő ennél egy kicsivel összetettebb, de nagyon nem térnek el a jól ismert keretektől. Eszter lassanként kinyílik, megtapasztalja a szabadságot, Gergő pedig kicsit megkomolyodik. Egy pár pillanatra még dilemmákba is kerülnek, de aztán persze nem marad sok idő a valódi tépelődésre, mert át kell adni a terepet a félreértéseknek.
Természetesen ezt a cselekményt is szerencsétlen véletlenek irányítják, hogy a sok félreértés, sértődés és pofon végén egymásra találjanak, akik egymásnak teremtődtek. Ez egy évtizedes formula, és a maga buta módján működik, és elszórakoztat. Hiszen ki ne szurkolna a fiatal szerelmeseknek, ki ne örülne, amikor egymás karjaiban kötnek ki, és ki ne tudna nosztalgiázni a régi szép időkön. Nem baj, ha ez ezredszer történik meg, hiszen mi sem bársonyosan kényelmesebb, mint a megszokott. Nem kell gondolkozni, nem kell összetett eseményeket feldolgozni, át lehet lényegülni egy cukormázas semmi befogadásához. Ahol persze a jelenkori szál is irreálisan gyorsan összeboronálja a szereplőket, akiket látványosan egymásnak szántak. Ahol nem szükséges lemerülni a felszín alá, lelassítani, hangulatot építeni.
De nem akarok sznob lenni, mert ez így is működik. A Hogyan tudnék élni nélküled? tud vicces lenni, elnagyolt karakterei kifejezetten szórakoztatóak. Van egy bája a csipkelődésnek, a nagy összeborulásoknak, az érzelmesebb pillanatoknak. A forgatókönyvnek megvannak a maga pillanatai, egy-két jól eltalált, nagyot szóló sor, ami megmarad. Így pedig a kreativitás hiánya nem teszi rosszá a filmet, csupán kiszámíthatóvá, de alapvetően élvezetessé. Elvégre ha nem nyúlnak bele a jól bejáratott receptbe, el sem tudják azt rontani.
El kell, hogy engedj (de azért nem mindent)
Amit viszont sikerült kicsit elbaltázni, azok maguk a zenei betétek. Azt érdemes leszögezni, hogy nem magukkal a számokkal van a baj. Sőt, Demjén Ferenc munkásságáról csak az elismerés hangján tudok szólni, és határozottan a film lelkét adják meg a számai. Függetlenül attól, hogy mennyire lehet ezért a filmet magát dicsérni (pláne, hogy a dalok történetbe integrálása nem mindig sikerült annyira szervesre, mint például a Mamma Mia!-ban), amikor felcsendül egy óriási sláger, az jótékony hatással van a mozis élményre. Csak valahogy ezek képi feldolgozása mindent megtett annak érdekében, hogy ez az élmény ne legyen teljes.
Kezdetnek a szájszinkron sokszor elcsúszik. Minimálisan, de éppen zavaróan. A színészekről sem mindig hihető, hogy tényleg azzal az intenzitással énekelnek a vásznon, mint ahogyan a stúdiófelvétel alatt tették. Ez természetellenessé teszi ezeket a jeleneteket, ahogy az érzelmesebb dalok felvezetése is. Amikor valaki egyedül fakad dalra, érdemes először a capella kezdeni, vagy a hangszereket az aláfestő dallamokból, apránként felkeverni. Ha más nem, a Disney is gyakran alkalmazza ezt a fogást, és sokkal természetesebben is hat, mintha valaki egy teljes hangszerelésre kezdi el kiönteni a lelkét.
És ha már hangszerelés, néhány szám a Kuplung zenekar előadásában csendül fel. Joggal feltételezhetnénk, hogy ha a történet szerint is egy koncerten vagyunk, akkor nem szólalnak meg nem létező hangszerek a háttérben, de ez esetben nagyon tévednénk. És ha ez még nekem is feltűnt, akkor elég ciki hibákról van szó, és akkor még tapintatos voltam, mint a diszkrét matematika.
Tűzvarázslók
De nem akarok igazságtalan sem lenni, mert van, amikor pont jó az időzítés, a vágás, az intenzitás, és remekül szól egy dal. A koreográfiák is látványosak, lendületesek, még ha nem is igazán formabontóak. Látszik, hogy hozzáértő emberek foglalkoztak a filmmel, valahogy mégsem következetes a színvonal. De például a fényképezésre egyáltalán nem lehet panasz. A beállítások általában hagyományosak, de változatosak, a képi világ szép és színes. A vágásnak is vannak remek pillanatai, legyen az egy főhajtás az Ének az esőben előtt, vagy egy jól időzített vizuális csattanó.
És hasonlóan a színészi játékra sem lehet komoly panasz. Törőcsik Franciska remekül hozza a szerepét, Ember Márk továbbra is nagy tehetség, és a mellékszerepekben feltűnő rutinos színészek sem okoznak csalódást. Egy-egy pillanat volt, amikor úgy éreztem, hogy a fiatal karakterek túl lettek játszva, de tekintve a vígjátékos formula kicsit karikatúraszerű jellemeit, ez nem volt zavaró. Marics Peti például hiába nem színész, illik hozzá a karaktere, és korrekt teljesítményt nyújt, csakúgy mint Brasch Bence, aki kamatoztathatta, hogy nem csak színész, hanem popsztár is volt egyszer.
Verdikt
A Hogyan tudnék élni nélküled? egy könnyed, felszínes, alapvetően szórakoztató zenés vígjáték. Nagy általánosságban hozza, amit várunk tőle, és sablonossága ellenére élvezhető. Akkor adódik probléma, amikor eltérünk az általánosságtól. Amikor egy remek zenei anyagra vet árnyékot néhány kellemetlen hiba. Amikor a gondtalan mozizásról mégsem lehet jó érzéssel távozni, mert erősen megkérdőjelezhető útravalót kapunk. Biztos vagyok benne, hogy csakúgy, mint a Futni mentem, ez is egy sikeres film lesz, és tényleg senkit nem akarok eltanácsolni tőle. Csak érdemes tudni, hogy egy középszerű zenés vígjátékról van szó, amely még iparosmunkaként sem feddhetetlen.