A tavaly elhunyt Rutger Hauer mindig jól játszotta a negatív hőst, így ez a film is a legerősebb szerepei között említhető. Előrebocsátom: jelen cikk tárgya (eredeti címén The Hitcher) valójában nem teljesen horrorfilm, inkább thrillernek mondanám és bár akadnak benne erőszakos jelenetek bőven, a horror inkább lélektani értelemben van jelen.
Nem egy vidám road movie
Számomra mindig érdekesek az ilyen, kevés szereplőt mozgató és lehetőleg minél sivárabb helyeken játszódó filmek és van valami különleges abban, ahogy a végtelen amerikai országutakat ilyen kietlen és reménytelen helyszínné tudják változtatni a filmkészítők.
A Hitcher valójában már az elején felveti a nézőben azt a kérdést, hogy egy ilyen alapszituáció mennyire lehet valóságos. Mennyire nehéz megszabadulni egy őrült stoppostól, amikor neki nincs is saját járműve? Nos, kreatív és hátborzongató válaszokat ad a címbéli karakter, John Ryder (Rutger Hauer) ezekre a kérdésekre. És kiszemelt áldozata, Jim Halsey (C. Thomas Howell) képtelen a gyilkos folyamatos felbukkanásaira megfelelő választ adni. Együtt van tehát egy hátborzongató szituáció két eleme: a mindenre elszánt, szinte természetfölötti gyilkos és a szerencsétlen, védtelen áldozat, akinek úgy tűnik minden lépése előre meg van írva a gyilkos terveiben.
Hiábavaló menekülés
Jim sorra hozza a tipikusan rossz döntéseket menekülése közben – és ez a horrorfilmekkel közös vonása a Hitchernek. Ugyanakkor egy ponton túl már az őrület gravitációja ragadja magával és észrevehetjük a hasonlóságokat közte és üldözője között. A törvény beavatkozása egyenesen káros, a jószándékú Nash (Jennifer Jason Leigh) pedig csak úgy tud segíteni Jimnek ha magát is veszélybe sodorja. Az ezzel kettőből többszereplőssé vált dráma feszült tempóval száguld a végkifejlete felé. Egy olyan végkifejlet felé, amit igazából a stoppos és Jim egyaránt megszállottan keres, mert tudják, hogy ezt a játszmát valaki nem éli túl.
Üldöző és üldözött
Feszültségkeltés és a hátborzongató és legyőzhetetlennek tűnő gonosz alakjában tehát a film jelesre vizsgázik. Vannak azonban néha nyugtalanító elemek, amiket talán túl direkt módon ábrázolnak. ezek szinte mind a főhőshöz és a rendőrökhöz köthetőek, és kicsit kizökkentik a nézőt indokolatlanságukkal. A rossz döntéseket csak részben lehet Jim tapasztalatlanságával magyarázni, sokuk szinte biztosan magyarázó, a szituációt kihangsúlyozó jellegük miatt kerülhetett be a filmbe. Bár a mai szemmel sutának tűnő jeleneteket magyarázhatnánk azzal, hogy 1986-ban még nem voltak annyira elcsépeltek, azért ez sem egy megnyugtató érv. Maradjunk annyiban, hogy sok előre látható akció tarkítja az egyébként jól összeszedett cselekményt. De míg ezek csak kis mértékben zavaróak, a lelki konfliktus erőltetettebb mozzanatai fájóbbak ennél.
Aki vágyik egy nyomasztó, ugyanakkor gyors tempójú országúti lélektani thrillerre, annak nagyon tudom ajánlani a filmet. A forgatókönyv hibáiért pedig kárpótolhat minket, hogy Rutger Hauer hátborzongató játékával telitalálat volt a címszerepre.