Készülőben van egy Olvasónapló bejegyzésem Clive Barker – A vér evangéliuma című kötetéből. De mielőtt a regénnyel foglalkoznék, úgy érzem ejtenem kell pár szót a kvázi- alapanyagról. Ennek apropójából visszautaztam a kedvenc évtizedembe, és újra megnéztem az 1987-es Hellraiser című horrorfilmet, melynek rendezését és írását is a fent említett Barker úr végezte. A filmről valamilyen véletlen folytán a legfrissebb Borzongás magazinban is szó esett.
A szokásos “fordítsunk mindent többféleképpen” szindróma fogadott, mikor keresgéltem a film után. Magyarul két címmel is fut a Hellraiser: Pokolkeltő, illetve Kísértetház. Szerencsére gyorsan túltettem magamat a dolgon, hamar kényelembe helyeztem magam és vártam a csodát.
Ami mindenkinek egy remek tipp lehet és sosem gondolnátok rá: egy harmincéves filmet érdemes mindenképpen helyén kezelni.
Csökkenteni kell az ingerküszöbünket, és nem árt tudni, hogy milyen visszhangja volt akkoriban a mára kultikusnak számító mozgóképnek. Hiszen ez az első alkalom, mikor Pinhead beállt a népszerű horror-szereplők panteonjába, olyan nevek mellé, mint Freddy Krueger, Jason Vorhees, Chucky-baba, vagy mondjuk Michael Myers. A cenobita pokolpap a Hellraiserben viszonylag keveset szerepelt, mégis erős volt jelenléte.
[h]A csalfa asszony[/h]
A történet nem érdemel több szót, mint amennyi valójában. Az elsőre kedves párnak tűnő Larry és Julia új házba költöznek, ahol előtte Larry halott testvére élt. Mármint amíg élt. eltűnt bátyja lakott. A férfi azt nem tudja, hogy Julia korábban pont a testvérrel, Frankkel kavart. Ez a már-már non-szensz történetvezetési bravúrokat felsorakoztató szegmens adja a film kb első felét. Feltűnik Larry lánya is, akiről nem túl sokat tudunk meg, csak a 80-as évek horrorjára jellemző gyér alakítással próbálja beírni magát a történelemkönyvekbe.
A padláson mindeközben Frank egy kis vérnek köszönhetően feltámad halottaiból. Sikerült valahogy megszöknie a pokolból, de a jelenlegi trutyis csontváz formája nem túl biztató látvány az élők számára. Ezért nem is túl békés szándékkal tengeti gusztustalan féregszerű mindennapjait a padláson.
Frank azonban nem nyugszik. Emberre éhezik, mert attól válhat újra ő maga is emberré. Julia véletlenül rálel a masszaszerű férfira, és egykettőre nekiáll egykori szerelme kedvéért beszerezni a potenciális hullajelölteket. Ezt még leírni is borzasztó mulatságos volt, de tényleg ez történik a filmben!
[h]Miért lett kultikus a Hellraiser?[/h]
Nem esik nehezemre beismerni, hogy a Hellraiser remekül működik horrorfilmként. No azért nem sikerült telecsinálni a gatyámat, meg néhány megoldás felett azért jócskán eljárt az idő. Ettől függetlenül azt mondom, hogy méltán kultikus darab a Pokolkeltő (fene egye meg, mikor leírom, még akkor is képes vagyok PokolTETŐnek olvasni. Minden. Egyes. Alkalommal.).
A színészi túljátszások általában emelni szoktak a retro érzet fényén. Itt azért okozott nem egy kínos pillanatot némely végtelenül túlpörgetett alakítás. A hézagos sztorit pedig meg lehet bocsátani, hiszen az kit érdekel. Ugye?
De ami kiemeli a többi korabeli horrortól, az részben a látványvilág. Itt most nem a speciális effektekről van szó, hanem magáról az egész környezetről, kamerabeállásokról, és maszkmesteri bravúrokról, amiktől roppant egyedivé vált a film. Pinheadet, a cenobita pokolpapot ugyan keveset látjuk, de jelenléte elég erősre sikerült. Borzasztó erős minden pillanata, az őt játszó Doug Bradley karizmája szinte átüt a képernyőn.
Összességében tehát megéri (újra) megnézni a Hellraisert. Még ha mai fejjel gyakran avittnak tűnik is, Pinhead debütáló mozija igazi klasszikussá nőtte ki magát az évtizedek során. A látvány pazar, a színészek kifejezetten trash-minőséget nyújtanak, de ettől csak még jobban szerethető alkotás a Pokolkeltő. Minden horror rajongónak kötelező darab!
Ha tetszett a cikk, és szeretnél még többet olvasni tőlünk, akkor kedveld Facebook és Instagram oldalunkat, vagy kövess minket Twitteren, hogy ne maradj le a legfrissebb írásainkról!