Nem könnyű megfogalmazni, hogy mitől lesz jó egy paródia. Vannak persze könnyen felismerhető jelek: releváns, karakteres alanya van, és sikerül szórakoztató módon felnagyítani annak jellegzetességeit, hibáit. Segít az is, ha olyan kimondatlan felismerésekre tapintanak rá, amelyekkel sokan tudnak azonosulni, és persze az sem hátrány, ha általában véve vicces a végeredmény. Ezzel szemben egy túl általános véleményformálás, elcsépelt jelenségekre rácsodálkozás, vagy a transzformativitás hiánya mind sokat ront egy paródia hitelességén és élvezhetőségén. Ugyanakkor ezek a dolgok mind szubjektívek. Könnyen lehet, hogy különböző befogadóknak más és más lesz a releváns, más jellemzőket lát karakteresnek. Az is lehet, hogy valakit egyszerűen csak szórakoztat a vékony réteg irónia egy egyébként vastagon ötlettelen utánzáson. Különösen ez utóbbi az aduász: az irónia még a legkellemetlenebb pillanatokat is mosdathatja azzal, hogy mindez direkt ilyen.
A Scary Movie, vagy más néven a Horrorra akadva filmek a skálának elég széles részét járták be. Az első rész még egy tökéletesen élvezhető alkotás volt. Megtalálta a maga jellegzetes alanyait, mint a Sikoly, vagy a Tudom mit tettél tavaly nyáron, és rátapintott a horrorfilmek banálisabb és érdekesebb hibáira egyaránt. Persze voltak benne kicsit túltolt részek, de ez még elviselhetők voltak. A többi epizód alatt sem szenvedtem, de akkor már nagy szolgálatot tett a baráti társaság, meg a bennem karistoló fél üveg Tatratea. Itt már gyakoribbak voltak kínos poénok, az öncélú referenciák, és az is, hogy a történet teljesen összeroskadt a szellemes mellékszálak súlya alatt. Nos, ezt a sormintát folytatja a széria reboot-folytatása is. És mindezt olyan tűpontosan teszi, hogy igazán még haragudni sem lehet rá, hiszen pont erre a színvonalra lehetett számítani.
Régi motorosok kifogyott tankkal
A Horrorra akadva Teyana Taylor magánszámával nyit, és bár ennek jóformán semmi köze nincs a film többi részéhez, remekül leírja az összélményt. Erőltetett, minden kreativitást nélkülöző poénok, a negyedik fal már kellemetlen bizergálása, és olyan utálások, amelyek egyetlen célja, hogy az ember bólinthasson egyet: Igen, én értettem a referenciát. A pusztító prológus után ismerkedünk meg új főszereplőinkkel, akik több szálon is kapcsolódnak a régi filmek vezéregyeniségeihez. Sara például Cindy Campbell lánya, akinek féltestvérét, Tuesdayt megtámadja Szellempofa. A sorozatgyilkos megállítására tehát összegyűlik egy csapat idegesítő egyetemista, akikhez aztán csatlakozik Kurta vagy éppen Lüki is. Ennél többet pedig igazán nem érdemes fecsérelni a bevezetésre, tekintve, hogy a Horrora akadva milyen gyorsan rúgja le magáról a dramaturgia láncait.
A nagy öregek felvonultatása egyértelműen az egyik fő fókusza lett a filmnek. Olyannyira, hogy a fináléban is ők kapják a hangsúlyt. Ezzel csak két probléma van. Egyrészt, azért messze nem olyan ikonikus karakterek, hogy ez az önnosztalgia indokolt legyen. Másrészt az egész úgy van kezelve, mint valami nagy visszatérés, amikor minden pontosan onnan folytatódik, ahol abbamaradt. Nem volt közben merőben másik szereposztás, csak kimaradt pár év. Így pedig maximum az önreflexió indokolhatja a visszavágyódást a gyökerekhez. Ez viszont még mindig kevés indok ahhoz, hogy a Horrorva akadva ekkora tüdőkapacitással szippantson a saját fingjából. És nem csak a helyzet visszássága ezzel a gond, de az is, hogy így a központi motívum egyszerűen nem működik.
Ahogy egyebként semmi más sem a törtenetben. Az egész cselekmény egy logikátlan káosz, ahol a csavarokat is csak azért nem lehet megjósolni, mert akkora baromság az összes. És tudjátok mit, ezzel önmagában nincsen gond. Egy hasonló paródiafilmben a történet nem más, mint egy alibi. Persze lehetne akár egy okosan megszerkesztett, görbe tükröt mutató narratívát is összeácsolni, de nem szükséges. Elég, ha kapunk egy keretet, amely befogadhatóvá teszi az agymenéseket. Azonban a Horrorra akadva története sokszor még erre is alkalmatlan. A sok vargabetű között egyszerűen már nem érdekes, pontosan ki a gyilkos, pláne, hogy percről percre szembesülünk vele, hogy az okok és okozatok rabláncát leette a rozsda a film lábáról. Nem marad más, mint hátradőlni, és megpróbálni élvezni a látottakat.
A fele sem tréfa
Ez bár nem könnyű, nem is egy lehetetlen küldetés. Akadt azért poén, ami betalált, ha máshogy nem, a nagy számok törvénye alapján. Volt párszor, hogy sikerült addig csavarni egy szituációt, hogy azon már nem lehetett nem mosolyogni, és még néhány őszintén jó csattanó is megfért a repertoárban. Szóval ha valakinek nincsenek magasan az igényei, sőt, a kínosságot is jól viseli, néhány szórakoztató pillanatot ki tud sajtolni a Horrorra akadva bő másfél órájából. Viszont azért kelleni fog az erős gyomor, és nem a trancsírozós gore miatt. A néhány kellemes momentumot ugyanis egy halom egészen pocsék vicc keretezi. Az írók mintha meg sem próbáltak volna válogatni, hanem úgy voltak vele, hogy a kartácstűz majd elviszi a galambokat.
A Horrorra akadva mélyen meg van győződve róla, hogy a harsányság elképesztően szórakoztató és az anyázás hasfalakat szaggat. Szó se róla, tud emelni egy eleve vicces pillanaton, de a jelenetek többsége ennyi üzemenyaggal kénytelen működni. Biztos nem segített az sem, hogy a magyar szinkron csúnyán elbánt a fekete szlenggel. De kétlem, hogy eredetiben sokkal kreatívabbak lettek volna a poénok, maximum egy kicsit autentikusabbak. Így viszont marad néhány félkész ötlet, vagy pár vesszőparipa, amelyet képtelenk voltak elengedni. Sajnos párszor egy jó poént is sikerült addig magyarázni, hogy ízét vesztette. A paródiában olyan fontos jellemkomikum pedig teljesen ismeretlen, sőt, a szereplőkre aggatott címkék még csak nem is különlegesek. A legtöbben egyszerűen csak teljesen érdektelenek.
Azt meg kell hagyni, hogy a Horrorra akadva egészen friss utalásokkal is operál. Rögtön az intróban reflektálnak az Egyik csata a másik után sikerére, sőt, a legfergetegesebb kétszámjegyű prímszám is tiszteletét teszi. (Itt egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy kiszambázok a teremből – a szerk.) Viszont néha olyan érzésem volt, mintha az elmúlt évek összes popkulturális jelenségét be akarnák pótolni. Előhalászták a spájzból a Covidot és John Wicket is, de ugyanolyan elánnal, mintha ezek is az elmúlt egy-két évben kerültek volna be a köztudatba. Ki tudja, lehet ez az összekötő kapocs az aktualitások és a nosztalgia között.
Ripacsra akadva
Más kérdés, hogy ezek az utalások ritkán tudták tényleg kifigurázni az alanyaikat. Egymondatos referenciákhoz pedig nehéz kapcsolódni. Pláne, ha olyasmivel intézik el a dolgot, hogy „azt a filmet sem látta senki”. Ez azért nem a kreativitás non plus ultrája. Pont az a rácsodálkozás hiányzik a filmből, amely a legjobb paródiák sajátja. A felismerés, hogy nem vagy egyedül az asszociációiddal és a gondolataiddal, mintha belelátnának a fejedbe. Helyette kapunk néhány langymeleg sztár-kameót. Kai Cenat a nevén kívül sok mást nem tett hozzá a filmhez, de legalább Shaquille O’Neal felbukkanása tényleg szellemesre sikerült. Bár ő aztán tényleg nem telepedett le hosszan a vásznon.
De még így sem mondanám, hogy alulmúlták a színészi játék együttes színvonalát. A nagy öregek vagy Anna Faris vezetésével elengedték az egészet, vagy Marlon Wayans nyomában járva túlripacskodtak mindent. Nem jobbak az új húsok sem, ők a jellegtelen karaktereiket néhány igazán felejthető alkotással teszik igazán szürkévé. De legyünk őszinték, ez a jelenség nem exkluzívan az ötödik részé. A Horrorra akadva-filmekben mindig is pocsék volt a színészi játék, sőt, időnként még rá is lehet fogni a szándékosságot. Nemcsak azért, mert (hogy a film egyik poénját idézzem fel) horrorért nem jár Oscar, hanem mert szörnyű alakítások is már műfaji jellegzetességnek számítanak.
Ehhez képest igazi megkönnyebbülés lehet, hogy a Horrorra akadva egészen korrekten lett fényképezve. Semmi extra megoldás nem vár minket, de leglább tisztességesen bevilágított, megfelelő szögekből felvett snittekkel van dolgunk. Még a vágás sem egy figyelemzavaros kolibri tempójában lett megoldva, úgyhogy a látványra igazán még panaszom sem lehet. Kivéve a borzalmas CGI-ra, amely simán összebarátkozhatna az Alien 3-mal. Még szerencse, hogy áldásait néhány feledhető pillanat hátterére tartogatta.
Verdikt
A 2026-os Horrorra akadva egy pontosan olyan alsó polcos horror-vígjáték lett, mint a harmadik, vagy a negyedik rész. Sok meglepetésre nem érdemes számítani, már csak azért sem, mert a franchise nem engedi korosodó színészei lelkét. Ők még velünk lesznek, az anyagi sikert látva legalább egy rész erejéig. Persze jó kérdés, mennyire tesz jót egy szériának, ha a zászlójára tűzi, hogy nem hajlandó megújulni. A Wayansék családi vállalkozásává váló filmsorozat ugyanakkor még így is okoz néhány szórakoztató (és sok kellemetlen) pillanatot, így pedig a célközönségénél biztosan célba ér. Mindenki másnak inkább azt ajánlom, keressen egyet az idei év meglepően minőségi horror-terméséből.