A svájci Okomotive első játéka, 2018-as FAR: Lone Sails egy hangulatos, egyedi élmény volt. A gyönyörű, de egyszerű platformer remekül adta át a végtelen magány érzetét, és lassú kezdése után egy megkapó végkifejletet nyújtott. Ugyanakkor nem olyasmi, aminek tipikusan folytatása születik. Története csak szórványosan létezett, de azt is lezárta, lehetőségeit pedig bár nem is aknázta ki tökéletesen, mégsem mondanám, hogy játékmenetével új dimenziókat lehetne meghódítani. Egyszóval inkább tűnne egy egyszeri, a többséghez soha el nem jutó gyöngyszemnek, mint folytatásra váró nyitócímnek – most mégis megérkezett a Changing Tides alcímre hallgató második rész, és mint kiderült, többé-kevésbé van létjogosultsága.
[h]Ismerős vizeken[/h]
Az első rész koncepciója persze megmaradt – egy apró lény talál egy óriási masinát, amelyet a titokzatos távolba kalauzol. Eleinte sokkal többet nem is tudunk meg róla, így valódi cél nélkül vágunk neki a messzeségnek – ezúttal nem a pusztában, hanem a tengeren. A masszív járművet nekünk kell mozgásban tartanunk. Ha fúj a szél, vitorlával is haladhatunk, egyébként nekünk kell üzemanyagot találni, amellyel fűthetjük a kazánt, és meghajthatjuk a motort.
Kezdetben a szükséges nyersanyagok gyűjtésével és a lehetőségeink felfedezésével telik az időnk. Hajónk belseje ezúttal is egy kisebb platformer-pálya lesz, ahol különböző gombok és karok közt száguldozva egyengethetjük a nagy gép útját. Amennyiben mégis döcögősebbre fordulna a helyzet, a kialakult kárt tűzoltókészülékkel és mindenjavító csodakannával orvosolhatjuk. Aztán szépen lassan (még mindig az előző epizód mintáját követve) újabb és újabb fejlesztéseket találhatunk mechanikus cetünkhöz, amely komótosan, de biztosan lesz jóval érdekesebb szárazföldi rokonánál.
[h]Nem marad felszínes[/h]
Ezúttal ugyanis lehetőségünk lesz a víz alá merülni, először csak személyesen, később járművünket tengeralattjáróvá alakítva. A vízalatti világ pedig gyönyörű, egészen jó élmény volt felfedezni, nem is beszélve a második dimenzió által belépő kicsit nagyobb szabadságra. A hajó így is kényelmesen irányítható marad, és úgy általában adja magát, hogy mit kell tennünk – sosem kell ideges kapkodásba váltanunk, lesz egy kényelmes, tartható tempója a vezetésnek, még akkor is, amikor a gyorsan túlhevülő turbómotort kell időnként meglocsolni. Ennek az egyik oka a néhány apró kényelmi változtatás az előző rész óta – a nyugalmi időben feltölthető, de utána gombnyomásra reagáló üzemanyag-felvonó, vagy a valamivel kompaktabb belső berendezés. Ez utóbbi mondjuk azt is eredményezi, hogy a kapcsolók egymás hegyén-hátán vannak, és könnyű rosszat aktiválni, ez pedig bosszantó tud lenni.
A Changing Tides szerencsére gondoskodik arról, hogy ne vesszünk el annyira a monoton pepecsmunkában. A Lone Sails egyik nagy hátránya az volt, hogy ismétlődő, unalomba fulladó, de a figyelmet lekötő tevékenységei miatt nehezebb volt befogadni a környezetünket. Egy játékban, ahol a lényeg érezhetően nem a cél, hanem maga az odavezető út, nem szerencsés pont erről elterelni a figyelmet – olyan, mintha mozizás közben kellene gobelint hímezni, hogy azért a befejezés előtt nagy kegyesen szóljanak, hogy amúgy nézhetsz egy kicsit a vászonra is. Ezúttal inkább rövidebb intenzív szakaszokat kapunk, például pumpálnunk kell a fújtatót, vagy gyorsan betölteni a következő adag üzemanyagot, hogy aztán hosszabb, nyugalmasabb percek következzenek. Ilyenkor is van mit csinálni, lehet állítgatni a vitorlát, hogy ideális szögben álljon, vagy szerelgetni az alkatrészeket, de lesz időnk csak úgy átadni magunkat az utazás élményének.
[h]Tengeribetegség[/h]
Más kérdés, hogy nem nagyon van minek. Amíg a Lone Sails a folyamatos szöszmötölésen átszűrve is egy meggyőző, helyenként lenyűgöző élmény volt, addig a Changing Tides teljes fókusz mellett sem képes ezt elérni. Hiába ugyanis a kapott extra idő a táj csodálására, ha egy Tarr Béla film is fejvesztett kapkodásnak tűnik az itteni tempóhoz képest. Hiába nem zavarnak minket, ha a legtöbbször a világon semmi nem történik, semmi nem látszik a háttérben, csak poroszkálunk lassan és biztosan egy-egy szép, de lassan megjelenő, és lassan tovatűnő tereptárgy felé.
Pedig az égvilágon semmi baj nincs a kimért tempójú alkotásokkal, sőt, üdítő nyugalmat tudnak árasztani a mai, ingerektől túlfűtött világban. Viszont az ilyen esetben sem árt valami feszültség, várakozás, esetleg a felfedezés élménye, esetleg a mozgás szabadsága. Itt csak sodródunk tehetetlenül néha hosszú perceken keresztül, és ilyenkor az ember óhatatlanul az órájára pillant, egyre csábítóbbá válik egy kávészünet, vagy kíváncsi lesz a hétvégi meccs eredményére. Ilyen hosszú és eseménytelen üresjáratok mellett egyszerűen nehéz belehelyezkedni a hangulatba. Persze a helyzet messze nem végig ilyen, és a várakozás sem olyan végtelen, mint amilyennek érződik, de mégis kár, mert egy fokkal érdekesebb környezet egy csapásra validálta volna a döntést.
[h]Kettős kitérők[/h]
A másik dolog, amivel nem tudtam megbarátkozni, az az üzemanyag beszerzése volt. Itt a Lone Sails porszívója helyett egy látszólag jóval izgalmasabb, de annál körülményesebb csörlős emelőt kapunk, amellyel néha túlságosan is meg kell törnünk a lendületet. Akár azért, mert rendszeresen keressük, hol fekszik felvontatható szállítmány a tengerfenéken, akár azért, mert ezekkel nem törődve kifogytunk az utánpótlásból. Sajnos ez a pecázás semennyivel nem érdekesebb, mint az egyszerű ácsorgás, csak ilyenkor a haladás illúziója is hiányzik.
Annál nagyobb felüdülés lesz az a jó pár kitérő, ahol méretes útitársunkat hátrahagyva magunk kell felfedezzünk egy területet, hogy a továbbjutás kulcsa vagy egy hasznos fejlesztés után kutassunk. Itt egészen egyértelmű, hogy hatalmas előrelépés történt a Lone Sails-hez képest – itt jóval hamarabb érkezik a megtisztelő feltételezés, hogy egy-egy gomb megnyomásánál bonyolultabb műveletekre is képesek vagyunk. Néhányszor kifejezetten nem egyértelmű a megfejtés, a feladványok egészen kreatívak, és időnként valamennyi ügyességre is szükség lesz. Félreértés ne essék, továbbra sem egy mechanikailag végletekig csiszolt, vagy zavarba ejtő pontossággal tervezett platformerről van szó, be kell érnünk változatos helyszínekkel az alapszintű játékmenet mellé. Viszont így is sokkal élvezetesebb a hajón kívül kószálni, mint korábban – vagy mint a fedélzeten rontani a levegőt.
[h]Egy erős előd FAR vizén[/h]
A jobb pillanatok a legtöbbször a járművön kívül érnek minket, és ritkán a hagyományos felszín alatti vagy feletti hánykolódás közben, így a játékidő második felére lesz élvezetesebb a kaland, amikor már muszáj újdonságokkal feldobni a játékmenetet. Még ezzel együtt is vontatottnak éreztem a finálét, amely ráadásul abba sem marad a tökéletes kilépési ponton. Ha már a történet itt is csak falfestmények és egyéb vizuális utalások formájában létezik, nem ártott volna, ha a befejezés akkorát üt, amekkorát csak tud – ezúttal hiányzott az érzelmi töltet, ember és gép összetartozása.
Ez a végére maradó keserű szájíz pedig egészen jól jellemzi az egész játékot. Bár sok objektív szempont szerint fejlődött, legyen szó feladványokról, vezetésről, összetettségről, mégis hiányérzetem maradt. Túl sokszor veszti el a játékos figyelmét, nem elég erős a hangulat, és hiányzik az a varázs és lendület, ami az első részt jellemezte. Lehet csak az a baj, hogy ugyanazt a trükköt nem lehet kétszer eljátszani, vagy hogy túl szorosan játszottam a két részt egymás után, de nem éreztem egy pillanatig sem úgy, hogy az újítások számával lenne baj, sokkal inkább az atmoszférával és a tempóval.
[h]Tiszta víz a pohárban[/h]
Még a látvány varázsa is megkopott. A Changing Tides így is szép, a kissé festményszerű megjelenés továbbra is jól áll neki, és amikor akar, tud tényleg lenyűgözően festeni. A víz alatti világ kifejezetten meggyőző, és a felszín felett is megvannak a maga pillanatai a tájnak. Viszont nekem kicsit túl sok volt barna-szürke árnyalat, a kietlen szikla és hánykolódó roncs. Sehol nincs már a jóval színesebb és kontrasztosabb Lone Sails bármelyik pillanatban kellemes meglepetést okozó körítése. A végeredmény így is teljesen korrekt és művészi, számtalan screenshotért kiáltó helyzettel, de már láttuk, hogy lehetne még sokkal jobb is.
De nem akarom, hogy túlságosan negatív legyen az összhang, mert a FAR: Changing Tides egyáltalán nem egy rossz alkotás, amelyet tudok ajánlani mindenkinek, akinek tetszett az előző rész, azoknak pedig talán még inkább, akik nem ismerik azt, de nyitottak lennének egy hasonló alkotásra. Ha ugyanis nem kell szembesülni ennek az élménynek egy meggyőzőbb, lendületesebb változatával, és emiatt a csalódottsággal, egy több mint korrekt végeredményt kapunk, amely különösen Game Pass-on keresztül megér egy próbát.
Cím: FAR: Changing Tides
Kiadó: Okomotive
Fejlesztő: Frontier Foundry
Megjelenés dátuma: 2022. március 1.
Műfaj: kalandjáték, platformer