Régóta szemeztem már ezzel a kötettel. Két indokom is volt rá, hogy beszerezzem: szeretem a horrort, és szeretem a novellákat. A borítón kacsintgató világhírű szerzők nevei már csak hab volt a tortán. Azonban valahogy mindig elodáztam a könyv megvételét, így utólag úgy érzem, valamiféle hatodik érzéknek köszönhetem. Néhány hete egy kedves ismerősömtől kölcsön kaptam a Sötétséget, és ez után lehet meg se merem mutatni neki ezt a cikket.
Furcsa kettősség jellemzi a Sötétséget. Az egyik fele a tipikusnak gondolt rémtörténetekről szól, a másik pedig inkább irodalmi szempontok szerint igyekszik megmutatni a műfaj rejtelmeit. A gyűjteményben huszonöt novella kapott helyet, amelyek közül, jó ha öt hagyott nyomot bennem. Azt nem állítom, hogy a többi nem volt hatással rám, bár legtöbbször a hatásvadász, túltolt és művészies hangvételű és direktbe megbotránkoztató alkotások nem a műértőt, hanem a dühös olvasót váltották ki belőlem.
Egy ilyen antológia kötet akaratlanul is túl magasra helyezi a mércét, és bizony én is nagy elvárásokkal ültem le olvasni. Sajnos a legtöbb novella lényegében az ég világon semmilyen érzelmet nem váltott ki belőlem, és már nem is emlékszem rájuk igazán. A maradék közül meg volt egy pár, aminél értem, mire ment ki a játék, de számomra átcsapott öncélú művészieskedésbe, amit nem tudok díjazni. Legkevésbé Neil Gaiman műve, a Felfalva tetszett, és leginkább itt nem értettem az íróra egyébként jellemző elborultságot. Ezzel szemben pedig Clive Barker Jacqueline Ess akarata és végső akarata és Joe R. Lansdale A telefonáló nő szimbolikája és mondanivalója kellemesebben és finomabb ívben sütött át a papíron. Emellett mindkét novella borzasztó erős, explicit (nyilván Barker nem cicózik), és sokszor meghökkentő. De mégsem csap át önkényesen erőltetett művészieskedésbe.
[h]Sötétben tapogatózva[/h]
A két személyes kedvencem Glen Hirshberg Táncoló emberek és George R. R. Marint A körteforma ember című alkotások voltak. De Gene Wolfe A fa a kalapom novellája képes volt annak ellenére elvarázsolni, hogy elsősorban nem horrorként jellemezném.
De ha már egy ilyen kvázi szabad és kísérletező műfajt veszünk alapul, mint a horror, akkor nem árt, ha tudjuk árnyalni kicsit a felhozatalt. Elsősorban ez nem tetszett a Sötétségben, hogy vagy kísérleti jelleggel olvashattunk novellát, vagy pedig az ég világon semmilyen hatást nem gyakorol az olvasójára az adott történet. A huszonöt alkotás közül ötöt könnyedén ki tudtam választani, amik tetszettek. De ezek közül is a fentebb említett kettő (Martin és Hirshberg) volt képes kiváltani belőlem érzelmek egy bizonyos skáláját.
Összességében tehát a Sötétség egy rettentő furcsa novelláskötet. Szuper, hogy létezik, és még jobb, hogy magyar nyelven is elérhető egy ilyen gyűjtemény. De hiába a nagy nevek, ha egyszerűen nem működnek a novellák. A kötetben szereplő írók számtalanszor bizonyították már tehetségüket, itt mégis úgy éreztem, hogy legtöbbjük nem üti meg a feléjük támasztott elvárásokat. Ha akcióban találkoztok a Sötétséggel, akkor lehet adni neki egy esélyt, hiszen ahány olvasó, annyi vélemény. De teljes áron úgy gondolom, nem éri meg, mert több a nem jó írás, mint a jó. Arról nem is beszélve, hogy kiemelkedőnek jó, ha kettőt tudnék titulálni. Ha nem olvassátok a Sötétség novelláit, akkor sem maradtok le semmi fontosról.