Amikor legutóbb “lapozgatós” kalandjáték könyvvel foglalkoztam, még nagyon erősen hatott rám a nosztalgia. Ezért talán jobban felértékelődtek bennem a régi szép napok emlékei, amikor elszántan dobálgattam a dobókockákat és próbáltam átverekedni magamat az izzasztó kalandokon. Miután levettem a nosztalgia rózsaszínszűrős szemüvegét, azt gondoltam, a varázs is el fog tűnni és objektív elemekre hagyatkozva az A veszedelem kikötője nem fog rám hatni. Azonban ez korántsem így van: ezen játékkönyvek nem csupán a múltunk egy részei, de igenis lehet még jövőjük.
A veszedelem kikötője is ugyanazokkal a szabályokkal operál, mint a korábbi Ian Livingstone kötetek. Karakterlapunkon a vakszerencse és két dobókocka segítségével megadhatjuk alap pontjainkat (ügyesség, életerő, szerencse).
A szabályok megismerését követően pedig azonnal bele is vethetjük magunkat következő kalandunkba. De ha csupán tényleg csak ennyi lenne az egész, akkor jogosan görbülhetne lefelé a szájunk. Azonban ezen játékkönyvekbe fektetett energia és odaadás garantálja a többórányi remek szórakozást, és hogy többszöri nekifutásra is képes meglepni, újdonsággal szolgálni.
[h]Papír, ceruza, dobókocka[/h]
Ez a fajta játék még mindig javarészt a teljes véletleneken múlik (legalábbis az első pár nekifutásra egészen biztosan). Minden döntésünk szinte teljes mértékben kiszámíthatatlan, de igazából ebben rejlik a játékkönyvek varázsa. Ha előre tudnánk mit kell csinálni, akkor hol lenne az újrajátszási faktor? Így, hogy egy sima balra fordulás is végzetes lehet, tényleg nem tudjuk milyen veszély leselkedik ránk a következő sarkon.
Mindig egy biztos pont, ha papírt, ceruzát ragadunk, és nekiállunk térképet rajzolni. Bejelölhetünk rajta minden kincset, ellenfelet, vagy épp halálunkat. Így a következő újrakezdésnél egyre magabiztosabban haladhatunk tovább. Persze el is lehet csalni az egészet, és kényünk-kedvünkre vehetjük a pontokat, de akkor meg mi értelme van a játéknak?
A veszedelem kikötőjében az előző játékkönyvhöz képest nem kell egy kisebb csapatot “menedzselnünk”. Csak magunk leszünk, mint egy szerencsevadász kalandor, aki egy abszolút lutri kincs nyomába ered. Ahogy illik, rengeteg fura karakterrel, és ocsmány szörnnyel találkozunk utunk során, és sosem tudhatjuk, hogy ki barát és ki ellenség.
Természetesen kalandunk során összeszedhetünk mindenféle felszerelési tárgyat, melyekről szintén nem tudhatjuk előre, hogy milyen haszna lesz; kacat talán, eladni való érték, vagy életünket megmentő tárgy? Amit csak lehet, vegyünk magunkhoz, de óvatosan: nem minden arany, ami fénylik.
[h]Világmegmentésre felkészülni[/h]
A történet korrekt, de sokszor látott fantasy-kliséket használ fel. A magányos főhős szövetségeseket szerez, az “ártatlannak” indult kincskeresés pedig világmentésbe torkollik. A szerepjáték mivolta viszont megengedi, hogy úgy képzeljük el hősünket, ahogy szeretnénk, hiszen mi magunk alakítjuk őt. Minden egyes megtalált értékes holmi sikerélmény, minden legyőzött ellenfél igazi diadal. A történet számomra nem is annyira számít itt, mert hatványozottan igaz, hogy nem a cél a lényeg, hanem az odáig megtett út.
Ez a kötet is tökéletesen dinamikusan van felépítve. Simán lehet falni a fejezetpontokat, és ugyan sokszor tényleg nem kiszámítható, de ez nem von le az értékéből. Nagyon jól adagolja a történetet, amit remekül kiegészít csatákkal és még a felfedezés is lazán belefér az összképbe.
Az illusztrációk most is nagyon jól néznek ki, a fordítás teljes mértékben rendben van, és önmagában a játék nehézsége is pont megfelelő. Az Allansia bérgyilkosai számomra talán egy kicst nagyobb kihívás volt, de az is lehet, hogy A veszedelem kikötőjénél többször volt szerencsém és könnyebbnek hatott.
Összességében tehát ez a kötet is kiváló szórakozás lehet bárkinek, aki lapozgatós kalandjáték könyvet szeretne forgatni. Egy személy számára is kiváló élmény, de ha találunk magunk mellé egy mesélőt, aki narrálja és “adminisztrálja” kalandunkat, talán még nagyszerűbb lehet.
Nem feltétlenül kell retro-rajongónak lenni, bárkinek tudom ajánlani, aki egy kicsit is kíváncsi arra, milyen lehet egy ilyen lapozgatós könyv. A szabályok egyszerűek, hamar bele lehet tanulni a játékmenetbe és fantáziánk szabadon engedésével tényleg remek szerepjátékélményt tudunk kiaknázni.
A veszedelem kikötője eredetileg 2017-ben jelent meg, és hazánkban az Allansia bérgyilkosai után megjelent második kötetről van szó, ami a Chameleon Comix gondozásában lett kiadva. A nagyszerű illusztrációkat Róger Goulart készítette, a nem kevésbé szuper borító pedig Balla Krisztián munkája.