Álmodni sem lehetne nagyszerűbb piacra lépésről, mint amit a MachineGames produkált 2014-ben. A Wolfenstein: The New Order parádésan ültette át a régi vágású lövöldéket egy modern környezetbe, mindehhez egy sötét, de mégis megkapó hangulatú világot alkotott. Blazkowicz visszatérése azóta is egy igazodási pont lehet, egy léc, amelyet azóta a svéd fejlesztőcsapat sem ugrott át. A The Old Blood és a The New Colossus még csak apránként maradozott le az első résztől, de a Youngblood már ugrott egy fejest a pöcegödörbe. Egyben kiölte belőlem a várakozás utolsó csíráját is az elvileg azóta is fejlesztett harmadik epizóddal kapcsolatban. Ebben a helyzetben pedig érthető az is, hogy a MachineGames következő játékát is némi szkepticizmus övezte.
Az sem segített, hogy az Indiana Jones-univerzumba beépülő új játékhoz a marketingesek sem voltak kegyesek. Az előzetesek nem néztek ki rosszul, de igazán átütőek sem voltak, nem volt körülötte nagy felhajtás, sőt, még az anti-woke keselyűk is elkezdtek körözni felette. Én is óvatosan közelítettem meg, de végül az a kellemes csalódás fogadott, hogy a The Great Circle a Youngblood antitézise. Míg a Blazkovicz-sarjak kalandjában csak a központi lövöldeélmény nem volt csapnivaló, addig Indy Föld körüli útjában egyedül ez a tényező nem működik. Még szerencse, hogy a Great Circle kevésbé akció, mint kaland, így pedig ezen a téren tapasztalt gyengeségei is elnézhetőek.
Indiana Jones és az elveszett filmláda továbbgondolói
A MachineGames kifejezetten okosan építette fel a játékát. A részben tutorialként is szolgáló első szekció valójában egy újraalkotása Az elveszett frigyláda fosztogatói nyitójelenetének. Ez a főhajtás remekül sikerült, és egy pillanatra el is hiteti, hogy a klasszikus kalandfilm remake-jében vagyunk. Aztán Indiana Jones felébred az egyetemen egy görbe este után, az álom eseményeihez képest egy évvel később. A másnaposság ködében pedig arra lesz figyelmes, hogy valaki illetéktelen járkál az egyetem épületében. A behatolót egészen a múzeum-teremig üldözi, ahol egy latinul kántáló óriást talál. A hatalmas teremtmény jól elpáholja a régészprofesszort, majd lelép, és csak egy különös medált hagy maga után.
Jones a kollégájával hamar rájön, hogy a termetes úriember egy macska múmiáját fújta meg, és semmi mást. A különös rablás felkelti Indy érdeklődését, annál is inkább, mert a macskamúmiát meglovasító monstrum a medál szimbóluma szerint a Vatikánból érkezett. Így hát a ZH-időszaktól kevéssé meghatódva otthagyja az egyetemet, és Rómába utazik, hogy a rejtély végére járjon. Az ügyben egyre furcsább nyomokkal találkozik, miközben úgy néz ki, hogy Mussolini fekete ingesei is érdekeltek lehetnek a múmia hollétében. A kérdésekre a válasz természetesen most is ősi legendákban és vallási szövegekben keresendő, és persze ipari mennyiségű sírrablásban… vagyis régészkedésben.
Indiana Jones és a végzet tempója
Ami egyből biztosítja a Great Circle lendületét, az az, hogy az elejétől a végéig úgy működik, mint egy Indiana Jones-film. És itt szerencsére nem a két legújabb installációra gondolok, hanem az első háromra, amelyek megnézése után nem vágyom II. Béla sorsára. Ebben nagy szerepe van annak, hogy masszív adag átvezetőt kapunk minden egyes küldetéshez (ezek összes hossza több mint 3 órára rúg). Ezek pedig egytől egyig olyan minőségűek, hogy beleillenének egy 80-as, 90-es évekbeli, csúcskategóriás kalandfilmbe. Remek tempójú, humorral átitatott, a véletlennek éppen elég szerepet adó, fergeteges jelenetek ezek, összetéveszthetetlen Indiana Jones-stílusjegyekkel. Ezek és a játékmenet között pedig számtalan plusz párbeszéd képez hidat, így pedig sosem érződik idegennek sem egy szkriptelt szekvencia, sem egy kiadós sztoriszegmens.
Aztán maga a történet is okosan épül fel. Nincsenek benne veszettül mély gondolatok és zavarba ejtő csavarok, de a központi rejtély végig leköt, és mindig adódik hozzá annyi fejlemény, hogy ne lohadjon le az érdeklődés. Közben pedig beutazhatjuk a világot, megismerhetünk szerethető szövetségeseket és gyűlölhető ellenségeket. Nem utolsó sorban számtalan történelmi és kulturális értékkel is megismerkedhetünk, amelyek természetesen mind összefüggenek. Az Indiana Jones-féle naivitásból és szórakoztatásból pedig kialakul az egyetlen fajta összeesküvés-elmélet, amit tolerálni tudok.
És Indy karakterét is remekül eltalálták. Pontosan az a kicsit nagyképű, de öniróniára képes, stílusos, önfejű és szórakoztató figura, mint akit a filmekből is megismertünk. Az őt életre keltő Troy Baker pedig szinte hibátlanul hozza Harrison Ford hangszínét és hanghordozását. Baker talán már rég túl van a csúcsponton, de ismét bizonyította, hogy nem véletlenül az egyik legnagyobb név a szakmájában, az év egyik legerősebb alakítását nyújtja. De ugyancsak nincs szégyenkezni valója a stáb többi tagjának sem, akik ha kell, több nyelven is meggyőző alakítást nyújtanak. Mindig a gyengém, amikor minden szereplő a saját anyanyelvén nyilvánul meg, és itt pontosan ez történik.
Indiana Jones és az utolsó keresztrejtvény
Ebből már kiderült, hogy az Indiana Jones and the Great Circle egy erős kalandfilm lenne, de éppen emiatt érte sok támadás is. Első blikkre az egész inkább tűnhet egy soha meg nem született, “valódi” negyedik Indiana Jones-mozinak, mint egy valóban kompetens játéknak. És bár igaz, hogy a maratoni átvezető videók megtörik időnként a játékmenet ívét, kalandjátékként nincs oka a szégyenkezésre. Azt fontos kiemelni, hogy egy szélesebb közönség számára készült produktumról van szó. A klasszikus kalandjátékok célközönségének ez egy nagyon könnyed, nagyon kommersz élmény lesz. Mint amikor egy 10% feletti belga különlegességeken szocializálódott sör-ínyenc elé tolsz egy doboz Sopronit. De ettől még lehet egy gördülékeny, a filmes hangulatba szintén beleillő élmény.
A feladványok tehát nem igazán bonyolultak, általában néhány tényezőt kell csak figyelembe venni, és fontosabb a körültekintés, mint a nyakatekert logika. Cserébe kellemesen változatosak is: lesz itt időzítésre építő puzzle, valahol tükrökkel irányítunk fénycsóvákat, máshol vizet terelgetünk csövekkel a megfelelő irányba. Egy helyszínen belül ráadásul egy adott mechanikát építenek egyre tovább, így pedig úgy kaphatunk egy-két kicsit komplexebb feladatot, hogy közben nem kell félni a megakadástól sem. Joggal érkezhetne a vád, hogy az áramvonalasság érdekében fel lett áldozva a komplexitás, de tekintve a játék jellegét, és az így is felbukkanó kreativitást a feladványokban, ezzel nincs is semmi baj.
Ha valaki nagyon vágyik a kicsit gondolkodósabb feladatokra, lesznek kisebb mellékküldetések, ahol egy-egy rejtélynek járhatunk a végére. Van, hogy csak egy számlakathoz kell kódot fejteni, van, hogy egy eldugott zugot kell felkutatni, de minden alkalommal értékes jutalomért és érdekes részletekért szállhatunk be a keresésbe.
Indiana Jones és a kreatív koponyák királysága
És akkor rá is térhetünk a felfedezésre, amely a Great Circle egyik legnagyobb erénye. A játékban három nagyobb terület van. Az első a Vatikán a hatalmas palotáival és templomaival, amely főleg beltéri helyszíneket kínál. Aztán Gízában is járunk, ahol az ásatások között a sivatag kopárságával kell szembenéznünk. Sziámban (ma Thaiföld) pedig egy kis motorcsónakkal járhatjuk be a folyóvidéket, a szigeteken kutatva elrejtett titkokért. A három állomás teljesen eltérő stílusa és hangulata egy élvezetes változatosságot ad, miközben az alapvetésekben nem kell igazán nézőpontot váltani.
A főbb küldetéseken túl mindenhol kapunk terepmunkákat, amelyek főbb, erősen ajánlott mellékküldetéseknek tekinthetőek. Általában ezek elvégzése segít az alapvető missziónk előrehaladásában is, nem mellesleg a sztori jelentős hányada is itt van elmesélve. De ezeken a megbízásokon túl is számtalan kisebb aktivitás vár ránk. Szerezhetünk álruhákat, amelyek nem csak a közlekedést segítik, de bebocsátást nyerhetünk földalatti bokszbajnokságokba is. Számtalan kis relikviát, érdekes feljegyzést, képességeket adó könyveket gyűjthetünk, apró rejtélyeket fejthetünk meg. Érdemes kéznél tartani a kameránkat is, amellyel megörökíthetünk számtalan látképet, plusz információkért és tapasztalati pontokért cserébe.
A területek mérete és felépítése is pont ideális. Még bőven bejárható, belátható, de nem is kényelmetlenül kicsi, és bőven van tér az opcionális feladatoknak és a rejtekhelyeknek. Nincs túlzsúfolva, de nem is kell kilométereket megtenni a legközelebbi alagút-bejárathoz vagy ellenséges táborhoz. Ezek helye is finoman sejtetve van, így akár térkép nélkül is nekivághatunk a felfedezésnek. De ha mégsem mondunk le Ptolemaiosz találmányáról, akkor sem sérül a beleélés: a térkép a noteszünkben van felskiccelve, ahonnan sokkal hangulatosabb valós időben rálesni, mintha a képernyő alján bámulnánk egy kis kört. Egy szó, mint száz, a területek bebarangolása egy jól adagolt, élvezetes tevékenység, ami nem is köt magához felesleges tölteléktartalommal.
Indiana Jones és a sors ostora
A felfedezés közben, legyen szó egy dzsungelben ágaskodó romokról, vagy egy vatikáni katakombáról, belefutunk kevéssé akadálymentesített helyszínekbe is. Itt jön majd kapóra a ostorunk, amellyel átlendülhetünk szakadékokon, felmászhatunk falakon, vagy kiránthatunk a helyükről akadályokat. Ezen kívül a már sok helyen megszokott ugrálással és mászással is meghódíthatjuk a magasságokat és a mélységeket, néhol úszással és egyszerű fizikai feladványokkal kiegészítve. Ez a platformerkedés viszonylag egyszerű, de teljesen folyékony, itt-ott még újító szándék is felfedezhető benne. Azért ez utóbbi nem nagyon gyakori, de egy teljesen tisztességes iparosmunkával van dolgunk.
Ugyanakkor minden ostorral lengedezésnél és falon kapaszkodásnál átváltunk az eddigi belsőből hátsó nézetbe. Ez tagadhatatlanul praktikus, viszont akkor felmerül a kérdés, hogy a játék többi része miért nem TPS-ben folyik. Mivel minden más teljesen korrekt FPS-ben, és a váltások sem voltak igazán zavaróak, nem akadtam fenn rajta, de el tudom képzelni, hogy valakit kivet az immerzióból. Biztos jó okuk volt erre a megoldásra, csak furcsának tűnhet.
Indiana Jones és az elveszett táborhely összeosonói
És ugyanígy nem szokványos a harcrendszer sem, amely egyben lazán a Great Circle leggyengébb eleme. Szó sincs róla, hogy nagyon gagyi, vagy egyenesen játszhatatlan lenne, de valahogy nem áll össze. Tim Minchin egy előadását juttatta eszembe, ahol F-Dúrban játszik a zongorán, de Fisz-Dúrban énekel. Hiába tiszta papíron az ének, a fél hang különbség komikusan rosszul hangzik. Ugyanígy a Great Circle játékmenete is hiába működik elvi szinten, nevetséges szituációk is bőven kialakulnak belőle.
A lopakodás alapvetően egy teljesen szokványos megközelítést követ. Guggolva közlekedünk, hátulról kupán verhetjük ellenfeleinket, elterelhetjük a figyelmüket tárgyak eldobásával, végül a holttestüket is elszállíthatjuk. A sarkok mögül ki is hajolhatunk, egy-egy terület pedig még pár kerülőúttal és rejtekhellyel is szolgál. Viszont elég egy “fél hang” különbség, és máris borul minden. Az ellenfelek például nagyon furcsa rendszer szerint vesznek észre minket. Hasonló játékokhoz képest sokkal hamarabb felfigyelnek a perifériájukban található mozgásra is, de a felismerésre meglepően lassan jutnak el. Mintha az agysejtjeik egy teljes kétfordulós választást levezényelnének a döntés előtt, hogy akkor kell-e riadót fújni. Ennek köszönhetően sokkal frusztrálóbb lesz az osonás, mint amennyire nehéz. Pillanatonként kapjuk a jelzést, hogy valaki megpillantott a szeme sarkából, de közben még egy bécsi keringőt is eljárhatunk a látómezőjükben.
Ha csak néhány ellenfél van egy behatárolt területen, vagy egy nyíltabb terepen tisztes távolságban cirkálnak az őrök, mindez remekül működik. A felhasználható “fegyverek” változatossága egy külön bűnös élvezet: a légycsapótól a kefén át a kőtörő kalapácsig bármivel oszthatjuk a pofonokat. Egy bizonyos fokig ki tudjuk, és ki is kell használni az MI butaságát, és már omlik is össze a tábor rendje. De elég egy ballépés, egy túlságosan látványos hullacipelés, egy pontatlanul működő leütési kísérlet, és már kezdhetünk is mindent elölről.
Indiana Jones és a végzet pofonja
A Great Circle ugyanis nem a nagy létszámú összecsapásokra lett kitalálva. Közelharcban még vállalható bunyók alakulnak ki, részben a felvehető tárgyak, részben egy működőképes, blokkra, ellentámadásra és staminára építő rendszer miatt. Ez sem különlegesen gördülékeny vagy szórakoztató, de azért nincs vele baj, amíg egyszerre maximum két emberrel verekszünk. Ha elönt minket a kaptártudatú ellen, és mindenki rohan felénk a nagy ölelésért, még a lefegyverzésre és arrébb ráncigálásra használható ostor sem segít. De ugyanígy a lőfegyverek sem elég hatékonyak erre a feladatra, és hamar azon kapjuk magunkat, hogy már földbe is lettünk döngölve.
A lövöldözés egyébként viszonylag átlagos. A fegyverek kezelése nem rossz érzés, de a kapott visszajelzés nem az igazi, és valahogy nem is olyan áramvonalas. Ez persze, ahogy a kegyetlenül lassú újratöltés is, betudható annak, hogy Indy nem egy hivatásos katona, de ettől még lehetett volna a nehézkessége ellenére is átütőbb a végeredmény. Mindenesetre tűzharcba csak egy jó pozíció birtokában érdemes bocsátkozni, ha azért kerül elő a revolver, mert megláttak, akkor jó eséllyel rövidre lesz zárva az összecsapás.
Így pedig egy alapvetően nem túlkomplikált harcrendszer is tud bosszantó lenni. Egy zsúfolt bázison azonnal büntet a játék olyan hibákért, amit nem is mi követtünk el. Ahhoz nincs elég eszközünk, hogy mindenkit tisztán kiszedjünk, így vagy marad a mesterséges intelligencia holtterének kihasználása, vagy a keresgélés egy közvetlen út után. A legtöbbször ugyanis egyáltalán nem feltétel mindenkit hidegre tenni, így ha tudjuk, mire van szükségünk, általában elég könnyű dolgunk van.
Indiana Jones és az utolsó szó joga
Ezek a tényezők persze változhatnak a nehézségi beállítások függvényében. A harcokhoz négy fokozat is tartozik, de az egyes részleteket egyesével is testre szabhatjuk, míg a felfedezéshez két szint közül választhatunk. Igaz, a könnyebbet lényegében felesleges, miután a nehezebb sem éppen izzasztó. A lényeg persze nem változik: egy 15-20 órás, kicsit csiszolatlan, de rendkívül hangulatos kalandot kapunk.
Ráadásul nem is néz ki rosszul. Bár végül nem szereztem be a magasabb felbontású textúra-pakkot, így sem kell szégyenkeznie a Great Circle-nek. Igényes technológiai háttere van, nem nagyon vannak elnagyolt modellek vagy csúnya felületek. Messze nem ez a piacvezető nyers grafikát tekintve, de a látványtervezés így is sokat kompenzál. Az egyes helyszínek színvilága a filmeket idézi, a látképek izgalmasak, és minden összeáll egy egységes egésszé. Ugyanígy a zene is okosan követi a filmek atmoszféráját, de megtalálja a saját hangját is. A kialakuló légkör tehát úgy lesz tagadhatatlanul Indiana Jones, hogy közben nem is egy közvetlen másolat.
Azért egy-két hibáról is szót kell ejtsek, különösen a kifagyásokról, amelyek időről időre beköszöntöttek. Idővel biztos javítják ezeket, és csak pár óránként jelentkeznek, de ez is elég gyakori ahhoz, hogy bosszantó legyen. Ugyanígy kisebb bugokba is bele lehet futni időnként, legyen az beragadó szkript, elvesző interakció, vagy lebegő tárgyak. Semmi olyasmi, amit maximum egy checkpoint-újratöltés ne oldana meg, de megint csak tud kellemetlen pillanatokat okozni.