Tanár úr: Miközben ezeket a sorokat írom, épp közelítjük a negyven fokot. A nap gyakorlatilag éget, és ahol én vagyok épp, ott egy bő hete egy csepp eső sem esett. Keserves lét ez, ha valaki nem tud behúzódni valami légkondicionált helyiségbe, vagy vízpart mellé egy pofa hideg sörrel. Úgyhogy most mindenki kedvére – annak is aki meg tudja ezt tenni, és annak is, aki nem – ezt az IndieMixet annak szenteljük, hogy legalább lélekben meneküljünk a hőség elől. Egy sötét, elhavazott városba, hűvös kriptába, vagy ha kell, a föld alá. Ennek szellemében érkezik is Tyrion az első címünkkel.
Creepy Tale: Some Other Place – Grimmes éktelenség
Tyrion: Bevallom, a Some Other Place előtt nem is találkoztam a Creepy Tale-sorozattal. Aztán amikor láttam, hogy a 2020-ban indult szériának ez már a negyedik része, nem feltétlenül maradtak bennem pozitív benyomások. Valahogy attól féltem, hogy egy nagyon epizodikus, összecsapott, olcsó érzetű valamit kapok, amit egy szűk réteg fog csak élvezni. Ebben a prekoncepcióban ugyan csalódnom kellett, de sajnos messze nem eléggé. A Some Other Place dizájn szempontjából egy kifejezetten profi munka, de összességében nehéz lenne megindokolni, miért is készült el.
Martin az anyjával és két testvérével él egy erdő közepén. Míg a két bátyja gyakran keresi a kalandokat, Martin nem nagyon szeret letérni a kijelölt útról. Azonban ha Martin nem megy a kalandhoz, hát a kaland megy Martinhoz. A horgászó fiúhoz odalép egy különös kis lény, és elvezeti egy titokzatos, sötét világba. Itt óriások, emberevő szörnyek és boszorkányok járkálnak, és úgy általában honvágy-gerjesztő tulajdonságok övezik. Martin nem is akar sokat időzni itt, de ha már arra jár, egy királylányt is megment a bestiák karmából.
És igazából ebből áll a Some Other Place története: egy idegen világban kallódunk teljesen indokolatlan események között, míg haza nem jutunk. Nincsen semmi íve a sztorinak, sem üzenete. Nem akar elgondolkodtatni, sem szórakoztatni, érdekesnek pedig egy pillanatra sem tűnik. A sors összehoz pár furcsa szerzettel, de ennek nincsen semmi jelentősége. A narratíva egy lázálom a szó negatív értelmében. Összefüggéstelen, báj nélküli bizarrság, mindez egy, a szériára jellemző Grimm-mesés (tehát természetéből adódóan kicsit primitív), királylányszöktetős keretben. Ha csupán a történetet nézzük, a Some Other Place elkészültével határozottan nem nyertünk sokat.
A ravasz, az agy, és két füstölgő üst
Persze a körítés azért valamelyest ellensúlyozza ezt. Az igényes, kézzel rajzolt hátterek és figurák stop frame animáció segítségével elevenednek meg. Van egy olyan benyomása az embernek, mintha egy régi mesekönyvet lapozgatna. A hangulat így a narratív vákuumban lebegve is kialakul, és ennek a furcsa helynek legalább vizuálisan kialakul egy identitása. A visszafogott, de kifejező színvilág, az egyszerre groteszk, de mégis kicsit aranyos szörny-dizájn és a minden képkockából áradó rusztikusság egy érdekes és emlékezetes összképet ad. Sajnos a hangzás már nem ilyen izmos. A szinkron önmagában sem egy világszenzáció, de a hangkeverés különösen élessé, már-már fülsértővé teszi. Ez egy bizonyos fokig betudható lenne az álomszerűségnek, de nem hiszem, hogy ezt az összhatást célozták meg a fejlesztők. A sejtelmes, háttérbe húzódó dallamok, és a hangeffektek viszont egészen korrekt minőséget képviselnek.
A játékmenet a többi építőelem számtani közepét célozta be. Lineárisan, különösebb dilemmák nélkül oldunk meg változó minőségű feladványokat és minijátékokat, amíg a stáblista el nem kezd gördülni. Néhány puzzle egészen élvezetes. Amikor a Some Other Place jól kommunikál a vizuális jeleivel, akkor nem túl összetett, de sikerélményt nyújtó fejtörőkbe botlunk. Nem éreztem azt, hogy hülyének néznek, de azt sem, hogy nagyon meg akarnak dolgoztatni, a non-verbális jeleknek köszönhetően akár a legfiatalabb korosztálynak is megoldhatóak. Sajnos vannak olyan feladványok is, amelyek már inkább a próbálkozásra építenek, és a dizájnjuk kicsit defektes, de a megfejtésekbe így is szorult némi kreativitás.
A minijátékok sajnos már inkább a skála alsó felét célozzák be. Egy egyszerű QTE fog hívatlanul is vissza-visszatérni, ezen felül pedig egy nehézkes időzítéstől szenvedő harc- és lopakodási rendszer tölti ki a játékidő végét. Itt tényleg egyszerű minden, mint egy százas szög, csak ezt az irányítást nem bunyóra tervezték. Ettől nem lett igazán frusztráló a finálé, de már egyre jobban vártam, hogy a Some Other Place lassan véget érjen. Engem ugyanis képtelen volt beszippantani a világával. Ugyanakkor el tudom képzelni, hogy másoknak a vizuális kreativitás valahogy életet lehelt a koncepcióba, így a Some Other Place-nek megvan a maga célközönsége. Csupán nem én vagyok az.
Verdikt: 5/10
Cryptmaster – Kriptába’ csörögnek a halottak
Tanár úr: Mostanában egyre többet sopánkodom rajta, hogy az indie piac is szép lassan csúszik a teljes sablonosodás felé. Ezt pedig egyre nehezebb az ipari szegmens túltelítettségének számlájára írni. Nos, ennek a folyamatnak teljes antitézise a Cryptmaster, aminek már a zsánere is nehezen behatárolható. Koncepciójában ez egy dungeon crawler RPG azzal a csavarral, hogy minden betűk és szavak körül forog.
Élőhalott kalandorcsapatunkat a fantasy szentnégyesség alkotja. Azaz harcos, varázsló, pap és tolvaj. Annyi érdekességgel, hogy a játék kezdetekor ezek a karakterek szó szerint semmit nem tudnak csinálni. Nem, még ütni sem. Ahhoz, hogy hasznossá tegyék magukat, előbb ki kell találnunk a képességeik neveit, mintha DnD-akasztófáznánk. Ezekhez a képességekhez a segítséget nyújtó betűket kincsesládákban találjuk, illetve esetenként ellenfelek legyőzése után kapjuk.
Példának okáért harcosunk egyik legesszenciálisabb képessége az egyszerű ütés, ami ugyebár a “HIT” billentyűkombinációval érhető el. Ez a szójáték aztán a végtelenségig gyűrűzik. Lehet védekezni, varázsolni, gyógyítani és minden egyebet csinálni, ami egy fantasy RPG-ben megszokott. A Cryptmaster kiválóan példázza, hogy egyetlen jó koncepcióval hogyan lehet frissen tálalni egy amúgy elég sablonosnak ígérkező játékmenetet. Bár alapvetően ez továbbra is egy belsőnézetes, a 80-as évek dungeon crawlereinek tisztelgő RPG, a scrabble belekeverése a formulába azt eredményezi, hogy a felfedezésnek mindig van egy előrehúzó dinamikája. Még úgy is, hogy egyébként a felfedezhető területek nem kifejezetten változatosak.
Szerencsekerébe-törés
Az egyetlen kivetnivalóm a játékmenettel kapcsolatban maga a harcrendszer. Ez ráadásul igen nagy szeletét teszi ki az összes játékidőnek. Ahogyan azt már írtam, mind képességeink összekukázása, mind a feladványok megoldása valamilyen betűvadász minijátékkal van megoldva. A harc ezzel szemben gyors-és gépíróverseny a számítógép ellen. Ha valaki játszott anno a híres-hírhedt Typing of the Dead árkádjátékkal, akkor nagyjából képben van. Papíron egy körökre osztott harcrendszerrel van dolgunk, azonban csapattagjaink képességeit csak úgy tudjuk használni, ha begépeljük azok neveit. Ezt tovább bonyolítja, ha ellenfelünkön valamilyen betűblokkoló pajzs van. Például nem használhatunk olyan varázslatokat, amiknek neve “D” betűt tartalmaz.
Alapvetően a fenti rendszer nem lenne ellenemre, de kissé kényelmetlen a feladványok és kincsesládák nyújtotta nyelvészeti játék után hirtelen átváltani egy stresszes titkárnő-állásinterjúra. Lehetett volna a harcokat is megoldani valamilyen logikai játékkal, ami nem okozott volna ilyen markáns sebességváltást a Cryptmaster két fele között.
Talán be is telt volna a pohár, ha nem vitte volna el a játékot a hátán a kifogástalan atmoszféra, írás, és szinkronmunka. Kalandjainkat végig egy baljós játékmester kíséri, aki szinte minden mozzanatunkat kommentálja, mint valami szerepjátékra szakosodott Knézy Jenő. Emberünk hangja csodálatosan egyensúlyoz a gúnyos és a hátborzongató között. Az általa prezentált monológok pedig pontosan annyi szarkazmust engednek meg maguknak, hogy a velejáró önreflektív humor szinte hibátlanul üssön.
A Cryptmaster egy kivételesen kreatív játék, ami csodás élményt nyújthat azoknak, akik élvezik a szójátékokat, a száraz humort, és/vagy a 80-as évek RPG-it. Azaz kábé bárkinek 30 felett. Aki azonban nem rajongója ezeknek, az talán jobb, ha odébb áll, akármilyen csábító is a sötét kripta hűvös levegője.
Verdikt: 8/10
Pepper Grinder – Hiltihercegnő
Tanár úr: Ha pedig sem a kripta, sem a hó nem elég csábító, esetleg lehet a föld alá menekülni a nagy meleg elől. A Pepper Grinder egy ügyességi 2D platformer egy érdekes csavarral. Főszereplőnk, Pepper, egy hatalmas fúróval mászkál, amivel egyrészt ellenfelekbe futva tudja azokat likvidálni, másrészt vakond módjára be tudja magát ásni a földbe. Ez nemcsak a hőség elől jelent menedéket, de az alagútfúrás lendülete a másik oldalon sokkal messzebbre repíti főhősünket, mint amit sima ugrással el tudnánk érni. A Pepper Grinder erre az egyszerű, de nagyszerű mechanikára húzza fel a játékmenetét.
A prezentáció kellemes, de nem kiemelkedő. A világot felfestő pixelgrafika kicsit sótlan, de tagadhatatlanul igényes, a hangok kicsit tompák, a zene pedig, bár tartalmaz pár kimondottan emlékezetes betétet, összességében elveszik a retró jellegű indie játékok OST-inek tengerében.
De van egy erős sejtésem, hogy a legtöbben nem azért járulnak a Pepper Grinder asztalához, mert kiemelkedő és művészi prezentációt várnak, vagy esetleg az év soundtrackjét keresik. A játékmenet mindent visz. A jó hírem az, hogy összességében pozitívak a benyomásaim. Ez azonban nem jelenti azt, hogy sikerült kihozni mindent ebből a tagadhatatlanul egyedi koncepcióból.
Pörög, mint az orsó
Kezdjük a pozitív részével: a Pepper Grinder kiválóan használja fel az alapkoncepciója által nyújtott lehetőségeket. A pályákon elszórt, átfúrható laza talaj mind harcban, mind platforming-kihívásokban segítségünkre lesz. Főleg ez utóbbinál sikerült kimondottan érdekesen strukturált ügyességi pályaszakaszokat összerakni. A pályák kompaktak, és többségében jól dizájnoltak. Kimondott öröm, amikor a kezdeti nehézségek után végre kattan valami, és átveszi az irányítást az izommemória.
Ez azonban nem jelenti azt, hogy minden tökéletes lenne. Egyrészt a játék irányításával néha meg kell küzdeni, mint valami zabolázatlan lóval. Egy lassabb játéknál talán ez fel sem tűnt volna. Azonban a Pepper Grinder eszeveszett sebessége mellett egy apró félrecsúszás is katasztrófához vezet. Az pedig végtelenül frusztráló, amikor ez a csúszás nem a saját hibánkból adódik, hanem például abból hogy az ugrás magassága nem mindig konzisztens.
Ahol viszont tényleg idegtépővé válik a játékmnenet, azok a főellenségek. A Pepper Grinder bossai előszeretettel kölcsönöznek dizájnelemeket bullet hell játékokból. Ez kombinálva az irányítás inkonzisztenciáival, és azzal, hogy amúgy sem egy botegyszerű játékról beszélünk, bizony komolyan bele tudott rondítani az élménybe. Apró öröm az ürömben, hogy egyébként a Pepper Grinder nem maratoni hosszúságú. Éppen csak addig marad, amíg vannak értékelhető ötletei. Hogy ez kinek pro és kinek kontra érv, azt döntsétek el magatoknak. Mindenesetre kicsit csalódott vagyok, hogy nem sikerült a maximumot kisajtolni az ütvefúrós platformerből. Akit ennek ellenére érdekel a játék, az bátran ugorjon bele, nem egy ökör áráért vesztegetik. Aki azonban bizonytalanabb, az próbálja ki a demót, vagy várjon egy leárazásra.
Verdikt: 6/10