Amíg a legtöbb játékos vagy a Baldur’s Gate 3-at, vagy a Starfieldet, vagy épp mindkettőt nyúzza, addig Riralddal tettünk egy kirándulást a Steam sötét és nyirkos indie-szegletébe. Na jó, azért a mártíromságtól távol állunk, hiszen mi is remekül szórakozunk az említett két címmel. Mindenesetre a gigaprodukciók mellett is volt alkalmunk kiruccanni a világháborús Oroszországba, kicsit kapálgattunk kertünkben, és még mindig maradt idő ocsmány démonokat gyilkolászni.
Torn Away
Gabe: A háború rossz. Ez az egyértelmű üzenete a Torn Away című 2D side-scroller, – illetve platformernek csak erős túlzással nevezhető – alkotásnak. Nyilvánvaló, hogy a háború rossz, de 2023-ban ennél valamivel árnyaltabb élményre vágyik az egyszeri játékos. Ezzel szemben a Torn Away egy rettenetesen dogmatikus, depresszív, köldöknézős és hatásvadász próbálkozás arra, hogy… a háború rossz. A játék során a második világháború idején járunk, ahol Asyát, az orosz kislányt irányítjuk, akinek apja a fronton harcol. A lány az anyjával együtt munkatáborba kerül, ahonnan ugyan egyedül, de nagy nehezen sikerül megszöknie. Egyetlen hűséges társa a kékszínű egyujjas kesztyűje, aki valószínűtlen módon, de remekül helytáll kiegészítő karakterként. Ő egy aranyos adalék, és jól ábrázolja, hogy a kislány utolsó mentsvára a saját képzelete; ez menti meg a totális őrülettől, ami minden ébren töltött percében ostromolja.
Asya, kalandja során érdekes szereplőkkel találkozik mindkét oldalról, de összegészében a játékos szegény kislány nyomorúságát fogja nyomon követni. Leginkább csak szülők, barátok, meleg étel és ruha nélkül menekül, néha még maga sem tudja hová.
A Torn Away látványra jól fest, jól szimbolizálja a történet tragikusságát, de a játékmenet egyáltalán nem segít, hogy pozitív oldalra lökje e minikritikát a mérleg nyelvén. Az irányítás lomha és nehézkes. A puzzle-feladványok triviálisan egyszerűek, és kimondottan unalmasak. Az ügyességi részek pedig rendszerint akkor fulladtak kudarcba, amikor a bugok vették át a hatalmat a játék fölött. Ilyenből pedig egészen sok volt. Főleg az ugrást nem sikerült eltalálnia a fejlesztőknek, ami – tekintve, hogy egész sok platformer rész van – elég nagy baj.
Akit nem zavar, hogy néhány órán keresztül nagyon szarul fogja érezni magát, miután egy kislány folyamatos szenvedéseit kell nézni, mi több, irányítani, annak “kellemes” hétvégi kikapcsolódás lehet a Torn Away. Mindenki mást viszont óva intenék tőle, mert a játékmenet legalább akkora kínlódás, mint amit Asyának is át kellett élnie.
Cornucopia
Rirald: Viszonylag sűrűn szoktam leülni játékok elé prekoncepciókkal. Megszámlálhatatlanul sok játék után már egy előzetes, pár infó vagy néhány kép eltud indítani gondolatokat a fejemben. Ellenben az mostanság kifejezetten ritka, hogy konkrét elvárásokkal üljek le bármi elé. A Cornucopia mégis azzal a hendikeppel kényszerült indulni, hogy kézhezvétele pillanatában egy dolgot vártam tőle: legalább annyira legyen szórakoztató, mint a Stardew Valley.
Ami lehetne a szegénységi bizonyítványom is. Hisz a kétdimenziós farming sim zsáner nem egyenlő az Eric Barone nyugiba oltott mezőgazdálkodásával. Ugyanakkor a Cornucopia nem is próbálja leplezni, hogy alapvetései ugyanabban a völgyben fogantak. Ami ennek ellenére figyelemre méltóvá teszi a ligájában az az, hogy a fejlesztők nem elégedtek meg egy ikszpluszegyedik klónnal és itt nem álltak meg.
A Cornucopia sok ismerős funkciót prezentál, de ezekbe mind visz egy kis egyedi csavart. A teljesség igénye nélkül: a vetőmagok például szezonális mivoltuk helyett különböző talajviszonyokat igényelnek, amit megfelelő komposztálással érhetünk el. A horgász minijáték nem egy gőzőlgő bélsár, három napig a parlagon hagyva, amibe a játékos gyanutlanul belesétálhat. A tenyésztett állatok aktívan segítenek a farmon (és akár azon kívül is). Ha megtelik a hátizsákunk, se baj. A felszedett tárgyaink a farmunkon, az első pillanattól elérhető ládánkba vándorol. Ezzel segítve a tárgymenedzsmentet.
Mégis a játék akkor válik igazán szórakoztatóvá amikor fejest ugrunk a farming sim köré felhúzott lehetőségekbe. A kerettörténetet például, mindenféle blődsége ellenére is mókás lekövetni, amit (a fent említett Stardew Valley-vel ellentétben) mélyebb jellemű falusiak, karakterek és a velük való párbeszédek öveznek. Amit a Paper Mariot idéző, 2.5D hatású sprite grafikának hála rendes átvezetőkkel tarkít a program. És megszámolhatatlan mennyiségű melléktevékenységgel: van itt egy kártyarendszer, egy gatcha-játékra emlékeztető sorsjegy kapargatás (mikrotranzakció nélkül!). Valamint játékterem, ahol könnyed minijátékokban verhetjük el az összeharácsolt pénzünk, illetve résztvehetünk auikcókon. És mindennek a tetejébe még szerepjáték(osnak szánt) elemek is tarkítják az ásós-kapás-nagyharangost.
És bár ennek elég keményen meg is kérik az árát. De a korai hozzáférésbe már most sikerült annyi tartalmat szuszakolni, amivel más készítők kikiáltanák a terméküket késznek. És ha csak a felét teljesítik az ígéreteknek vagy csak azt befejezik és csiszolgatják, ami már most WIP formában elérhető a játékban, igazából az utolsó centig megéri az árát.
Demonic supremacy
Gabe: Ha valaki, akkor én mindig tudom támogatni, ha lelkes amatőrök videojátékfejlesztésre adják a fejüket. Viszont mindennek megvan a maga helye és közege. Nem akarok senkit áltatni, a Steam alsóbb polcain számtalan, a Demonic Supremacynál jóval vacakabb játékkal is találkozni, de azt hiszem ez is egy olyan játék, ami jobban mutat egy infó háziként, mint amiért 7 eurót jó szívvel ki lehetne adni.
Ha sima hobbiprojektnek fognám fel, akkor kár is lenne alapos kritikával illetni ezt az alkotást, de mivel hivatalos platformon, pénzért elérhető, ezért én sem fogok finomkodni.
A Demonic Supremacy egy retro 3D-shooter, annak minden előnyével és hátrányával. Alapvetően bármikor le lehet venni a lábamról egy hasonló címmel (Ultrakill, Project Warlock, Metal: Hellsinger, stb), de mivel annyi remek retro shooter jelent meg az elmúlt években, a mérce kifejezetten magasra került.
Ezzel szemben a Demonic Supremacy egy fantáziátlan, minden egyediséget nélkülöző alkotás, amivel egy cseppet sem jó élmény játszani. A játék adatlapján szerepel, hogy kevés benne a játékosbarát funkció, amely tökéletesen igaz. Legalább felvállalták. Az egyre csak könyörtelenebbé váló nehézség egyáltalán nem kecsegtet élvezetes kihívással. Az 50 pálya nagyja kábé akkora, mint egy gyufásdoboz, és valamilyen szisztéma mentén folyamatos egymásutánban hajigálja elénk az ocsmány ellenfeleket.
A pályák mellett sem a fegyver, sem a szörnyek dizájnja nem túl kreatív, és a játék nem is igazán tesz azért, hogy belopja magát a játékos szívébe. Látszik, hogy senki sem foglalkozott olyasmivel, hogy játékélmény. A Demonic Supremacy iskolapéldája annak, hogy valaki épp ráért és csinált egy játékot. De ez nem elég ahhoz, hogy a készítőn kívül más is szórakozzon rajta.
Ez lett volna aktuális IndieMix merítésünk. A jobb alkotások reményében hamarosan újra találkozunk!