Tanár úr: Ismét kedd, ismét IndieMix a GeekVilágon. Szóval ideje újfent benézni a független játékipar szoknyája alá, hátha találunk pár értékes gyöngyszemet. És bár az egyik eheti játékunk csak érzetében indie, ígérem, hogy a másik kettővel kompenzálunk. Először azonban átadom a szót Gabe kollégának.
SUPER BOMBERMAN R 2
Gabe: Van, amikor utolér az imposztor szindróma, és azt hiszem, hogy nem vagyok elég egy kritikához. Aztán az olyan időszakok során, mint a HorrorHónap, amikor hetente akár három nagyobb hangvételű írást is ki tudok préselni magamból, – annak ellenére, hogy a GV mellett van egy fő- és egy mellékállásom is-, akkor kicsit mindig visszatér az önbizalmam. És miért írom most mindezt? Mert hetek óta tologatom és halogatom, hogy bármit is írjak a Super Bomberman R 2-ről.
Akárhányszor nekiültem a játéknak, egyszerűen nem találtam rajta fogást. Nem érték ingerek a szürkeállományomat, még csak ventillálni sem tudtam egy kiadósat. A játék a kiemelkedő szinttől jócskán messze van, de egyáltalán nem rossz. A legfőbb hibája, hogy pofátlanul ingerszegény és középszerű.
Unalombomba
Van egy történet, amiből az égadta világon semmit nem tudnék felidézni, de nem is lenne értelme, hiszen ehhez a játékmenet egyáltalán nem csatlakozik partnerként. Aki valaha látott már Bomberman játékmenetet, itt is ugyanaz várja a kíváncsi játékost. Megyünk valamelyik kiválasztott karakterrel, és bombákat rakosgatunk le helyekre.
Látvány, grafika terén nincs okunk panaszkodni, ugyanakkor sokat nem tudunk lamentálni rajta. Nincs kiugróan jó, vagy rossz része, pont azt tudja, amit elvárhatunk egy modern megjelenésű Bombermantől. A háttérzenét viszont érdemes minél hamarabb kikapcsolni, mert nagyjából tizenöt perc elég ahhoz, hogy valaki teljes idegbajt kapjon tőle.
Az abszolút semmilyen kampány mód mellett rendelkezik egy battle royale-szerű multiplayerrel is. Fogalmam sincs, hogy csinálták a készítők, de az ott látott káosz is annyira unalmas és ingerszegény, hogy már nekem volt kellemetlen. Lehet kozmetikázni karaktereinket, de a színes-szagos menük mögött nem találtam egyetlen olyan göncöt sem, ami miatt akár egy perccel is tovább játszanék, hogy megszerezzem.
Technikai szempontból sem lehet nagyon belekötni. Stabilan és szépen fut, néha a ventilátorok a gépemben indokolatlanul felsikoltottak, de ezt leszámítva nem találkoztam problémákkal.
Bomberman fanoknak biztosan kellemes csemege lehet. Viszont, ha valaki szereti, hogyha kivált belőle bármit is egy játék, akkor érdemes másfele keresgélni. Hangsúlyozom, hogy a Super Bomberman R 2 egyáltalán nem egy rossz játék, csak szörnyűségesen belesüppedt a semmilyenség mocsarába.
Verdikt: 5/10
A játékhoz a kódot a #keymailer szolgáltatta ( https://game.page/sbr2/GeekVil%C3%A1g )
Wizard with a Gun
Tanár úr: Teljesen stílusidegen tőlem, hogy idén szinte teljesen kimaradtak az étrendemből a roguelike játékok. Oké, sűrű évünk van, de mégiscsak az egyik kedvenc műfajomról van szó. Ezt a hiányosságot enyhíti most valamelyest a Wizard with a Gun, amely a klasszikus twin-stick shooter játékmenetet vegyíti nemcsak a roguelike mechanikákkal, de egy kis craftolással is.
A Wizard with a Gun alapfelállása szerint egy lőfegyver-mágust alakítunk, akinek meg kell mentenie a széthulló világot az egyre növekvő káosztól. Első nekifutásra nem túl komplex, de a játék így is el tud szórni apróbb infómorzsákat, amik idővel valamennyit mélyítenek a világon. Nem kell hatalmas, Tolkient megszégyenítő háttértörténetre gondolni, de mindenképpen üdítő egy olyan roguelike-kal játszani, ahol minden nekifutásra valamennyi történetet is csepegtetnek.
De a Wizard with a Gun világát mégiscsak az egyedi és kivételesen igényes vizuális dizájn kelti életre. Nem mondom, hogy ez a leglenyűgözőbb rajzfilmszerű grafika ebben az évben – ezt a díjat már behúzta a Hi-Fi Rush januárban -, de ez a látványtervezés nem nagyon tud megfáradni sokadik ránézésre sem.
Varázsberetta ezüstgolyóval
Ha pedig kellőképpen megcsodáltuk a grafikát, és túltettük magunkat a bevezetőn, kezdődhet a valódi játék. Főhadiszállásunk a Torony, ahol fejlesztéseket és fegyvereket tudunk összetákolni. Speciális lövedékeket, új durranó botokat, karakterfejlesztéseket, és minden egyebet össze tudunk itt rakni. De akik érdekeltek a feng shuiban, azok még dekorálhatják is a lakosztályukat. Megfelelően mély, és komplex rendszer, még ha nem is hihetetlenül eredeti. Egyetlen kivetnivalóm, hogy a menük közötti navigáció szörnyen kényelmetlen. Ez apró kellemetlenségnek tűnhet, de tekintve, hogy mennyi időt töltünk craftolással, bizony bele tudott rondítani kicsit a játékélménybe.
Viszont a barkácsoláshoz nyersanyagokra is szükségünk van. Ezeket pedig a Shatter névre hallgató, folyamatosan változó világban találjuk meg. A Toronyban vissza tudjuk pörgetni az időt a világ szétesése előtti percekre, majd itt kell szembenéznünk mindenféle szörnnyel. Mind az ellenfelek, mind a tereptárgyak elpusztításával nyersanyagokhoz jutunk, az idő leteltével pedig a körülöttünk lévő világ elkezd széthullani. Ez azonban nem okozza azonnal a halálunkat. Ha úgy tartja kedvünk, maradhatunk még egy ideig. Persze ez egyre nagyobb veszéllyel, de annál több jutalommal kecsegtethet.
A twin-stick shooter játékmenet egész jól működik, bár érzésre lehetett volna kicsit jobb a lövésvisszajelzés, és egy hangyányit reszponzívabb az irányítás. Ez nem mérgezi meg teljesen az élményt, de azt eredményezi, hogy a Wizard with a Gun lecsúszik a legjobb roguelike-ok panteonjából. Ennek ellenére egy tagadhatatlanul kreatív és szórakoztató – ha nem is szörnyen formabontó – játék került az asztalomra a Devolver tálalásában. A zsáner szerelmeseinek mindenképpen érdemes ránézni.
Verdikt: 6/10
El Paso, Elsewhere
Tanár úr: Ismét érzem a koromat, szóval kénytelen vagyok megkérdezni a nagyérdeműt: ugye emlékeztek a Max Payne-re? Az új millenium hajnalán kult klasszikus státuszt szerzett film noir TPS, ami gyakorlatilag bebetonozta az időlassítást, mint játékmechanikát. Tinédzserkorom meghatározó játékélménye volt, és bizony mai napig vissza-visszatérek hozzá egy végigjátszásra, mint valami gyerekkori plüssállathoz.
Valószínűleg ebből a szempontból lelki társak vagyunk az El Paso, Elsewhere készítőjével, Xalavier Nelsonnal. Ennek a játéknak ugyanis minden pórusából csak úgy áramlik a Max Payne hangulata. Kezdve azzal, hogy a főszereplő egy kiégett keményfiú olyan szinkronnal, mintha harminc éve napi harom doboz cigit szívna, egészen addig, hogy az akciófilm-szerű túlzott erőszakot személyes traumák feldolgozására használja.
Interlúdium a vámpírral
Történetünk szerint ex-nőnk, Drakulae el akarja pusztítani a világot, mi pedig részben vámpírvadász mivoltunk miatt, részben pedig szakítás utáni keserűségünkben nekiindulunk, hogy megállítsuk. A vizuális dizájn kendőzetlenül idézi a 2000-es évek legelejét, ráadásul mindenféle kozmetikázás nélkül. A karaktermodellek például úgy néznek ki, mintha egy hatéves remegő kézzel próbált volna fabábukat kifesteni. Összetéveszthetetlenül egyedi, de a felkészületlen modern gémernek bizony megfeküdheti a gyomrát.
A játékmenet valahol a Max Payne, a Hotline Miami és a Quake keresztmetszetében tanyázik. Amikor pedig sikerül elkapni a ritmust, akkor nagyon nehéz letenni a játékot. Ez főleg úgy figyelemreméltó, hogy a kábé ötven pálya gyorsan önismétlésbe fullad, de a lövöldözés és az időlassítás kombója olyan zsigeri szinten szórakoztató, hogy a harmincadik ugyanúgy berendezett szoba sem tudott eltántorítani.
Nem mondom, a játék kicsit szaglik a fejlesztő személyes víziójától. Minden játékelem a zenétől, a sztorin át a szinkronig magán hordja Xalavier keze nyomát. Azonban mint játékfejlesztő-aspiráns, ez nem tudott túlságosan zavarni. Bár az El Paso, Elsewhere egy nagyon nyilvánvaló Max Payne-mimikri, ezt a pózt annyira kitartóan és őszintén tartja, hogy még a hibái sem tudtak nagyon zavarni.
Verdikt: 7/10