Tanár úr: Itt az ideje, hogy mindenki szépen megbékéljen a ténnyel, hogy lassan vége a nyárnak. Van ennek jó oldala is. Végre nem kell majd hatvan fokos kocsiba beszállni munkából hazafelé, nem ver rá tízezret a légkondi minden hónapban a villanyszámlára, és a szomszéd se égeti a gumit az udvarban.
Ahogy ránéztem az oldalra, a GeekVilág szerkesztősége is felébredt a hősokk-indukálta nyári álomból. Nekem is ideje valami hasznosnak tűnő dolgot csinálnom. De ehhez még kell egy kis segítség. Öreg vagyok, na. Éppen ezért a mai bemelegítő IndieMix első etapjában az örök fiatal Mikee fog nekem segíteni.
Biomorph – Szörnytestben folyik a Metroid-véna
Mikee: Bevallom őszintén, a metroidvania, mint műfaj mindeddig távol esett az érdeklődési körömtől. Az oldalnézetes akció-platformerek világától valamiért sokáig idegenkedtem, majd jött a Biomorph, ami a “szörnymásolós” mechanikájával és a posztapokaliptikus világával rögtön belopta magát a szívembe. Már az elején lehűtve a kedélyeket, ez nem egy újabb Hollow Knight, szimplán csak egy korrekt metroidvania cím, aminek a szűk folyosóin hosszú órákra el lehet veszni.
Hova tűntél mondd?
A sztori egy kataklizma utáni, széthulló világba kalauzol el minket. Főhősünk, Harlo egy lezuhant űrhajóban ébred, a hibernáció okozta sokk miatt semmire sem emlékszik. Miután felfedezi lefagyasztott társát, Kleio-t a hajón, útra kel, hogy valamiképpen kiszabadítsa. Utunk során Blightmoor városát is meglátogatjuk, hogy választ találjunk a múltunkkal kapcsolatban. A Biomorph sztorija nem töri át ugyan a narratív-közfalat, ettől függetlenül a világépítésben kifejezetten ügyeskedik a csapat. Lényegében azt nézhetjük végig, hogy hogyan is mutálódik és alakul át a játéknak otthont adó Iliosz bolygó a planéta energiájának folyamatos begyűjtése miatt. Na gyerekek, mindig is mondtam, hogy ez a PAKS2 annyira nem jó ötlet!
Utunk során egy rakat fura karakterrel találkozhatunk, akiktől érdekes infókat gyűjthetünk be a bolygóról és az azon végigszáguldó kataklizmáról. A történet sajnos már az unásig ismert panelekből építkezik, viszont van annyira érdekes a Biomorph világa, hogy mindez ne zavarjon egy idő után. Kicsit olyan, mintha egy szombat reggeli sci-fi matinét néznék valamelyik Tv-csatornán. Szerencsére hősünk múltjából is kapunk ízelítőt különféle visszaemlékezések formájában. Lényegében folyamatosan csepegteti az infómorzsákat a játék, így a sablonos történet ellenére is le tudott kötni végig a Biomorph.
Szörnytől lopni nem bűn
A címadó biomorph képesség a játékmenetben is visszaköszön, Harlo ugyanis képes lemásolni a megölt szörnyek DNA-ját. Magyarán mindez azt jelenti, hogy a legyőzött rondaság kinézetét és tulajdonságait is megkapjuk. Plusz ráadásként, amennyiben adott számú szörnyet szedünk össze, azokat bárhol “előhívhatjuk” a gyorsmenüben. Szerezd meg hát mind! A rusnyaságok sok esetben a továbbjutást is jelentik egy-egy pályaszakaszon, a segítségükkel tudunk puzzle-feladványokat megoldani vagy csak szimplán továbbmenni egy új szintre. Az abszolút kedvencem a Dűne homokférgére hajazó állat, amivel járatokat fúrhatunk.
Az viszont kissé lelombozó, hogy majdnem mindig van kéznél egy szörny, amikor kellene, szóval a gyűjtögetős mechanika értelme minimum megkérdőjelezhető. Arra viszont érdemes figyelni, hogy a korábban lemásolt lények új képességeket vehetnek fel, szóval érhetnek minket meglepetések. Jó metroidvania szokás szerint érdemes visszatérni a korábbi pályaszakaszokra, mivel mindig találunk valami felfedeznivalót. Új képességeket, tervrajzokat rejtő ládák, relikviák vannak eldugva a leglehetetlenebb helyeken. Hősünk eszköztára fokozatosan bővül, lesz itt dupla ugrás a falakon, de még a különféle vezetékek között is szabadon csúszkálhatunk.
Apropó képességek, a különféle összeszedhető mementók hasznos passzívokat is adnak. Van, ami a bossok ellen lesz hasznos, van ami lecsökkenti a sebzést vagy éppen meggyorsítja a regenerációt. Fegyverek tekintetében sem fukarkodtak a fejlesztők, közelharci és távolsági mordályok széles választékából válogathatunk. Ezek a gyilokszerszámok saját skill-fát is kaptak, szóval még jobban testre is szabhatóak. A fegyvereket tervrajzok alapján tudjuk elkészíteni, Blightmoor városában pedig mindig akad egy árus, aki megpróbál ránk sózni valami tuti chip-et. Érdemes ellátogatni a településre, mivel különféle épületek felhúzásával további fejlesztések, új képességek és tárgyak érhetőek majd el. Szükség is lesz minden képességre, mivel a játék előszeretettel dobálja nekünk a túlméretezett bossokat. Amivel nem is lenne gond, ha nem lennének ennyire sótlanok.
Biomorfondírozás
Nagyjából arról szólnak a harcok, hogy ütünk, kitérünk a boss támadásai elől, majd kezdődik minden előröl. Persze mondhatnátok, de hát a Dark Souls is erről szól. Ennél azért kicsit kreatívabb formában is megoldhatták volna. Szerencsére nem ölik meg vele az élményt, hiszen a lényeg továbbra is a felfedezésen és a szörnyek “kihasználásán” van. Mondanom sem kell, a játéktér hatalmas, szerteágazó, különféle pályaszakaszokra oszlik el. Van itt ősi romokkal szegélyezett, elhagyatott senkiföldje, sivatag dűnékkel, buja erdős táj, földalatti tárnák, sőt még városi környezet is. Unatkozni tehát egy percig sem fogunk. A S.A.F.E.T pontoknál tudunk menteni, szerencsére gyorsutazásra is van lehetőség.
A Biomorph grafikai pedigré tekintetében sem tré. A rajzolt látványvilág az animációs filmeket idéző karaktereivel remekül fest a képernyőn. Az élénk színei és a stilizált hátterei egy szombat reggeli Cartoon Network rajzfilm érzetét keltik. Kicsit olyan, mintha a Mad Max posztapokaliptikus világa találkozott volna Tim Burton groteszk univerzumával. Mindez nyakon öntve egy kis sci-fi-vel. A szörny-dizájn remek, jó értelemben szaladt meg a készítők fantáziája. A hangok tekintetében sem lehet okunk a panaszra. A háttérben megbújó dallamok és a hangeffektek megteremtenek egyfajta misztikus atmoszférát.
Mindent összevetve a Biomorph egy korrekt metroidvania benyomását kelti. Még ha a sztori nem is egy nagy eresztés, a “másolós” mechanika szörnyen jó, a látvány pedig kellően elborult. A felfedezés élménye is jól el lett találva, a platformer és az akció-részek is kellően ki lettek dolgozva. Igazából a zsáner rajongói sok újdonságot nem fognak benne felfedezni, viszont az alapok rendben vannak. Talán egy kicsit izgalmasabb boss-dizájnal, egy megkapóbb, fordulatosabb sztorival a pontszám is feljebb kúszott volna. Így viszont megmarad egy, az átlagnál kicsit jobb akció-platformernek.
Verdikt: 7/10
Anger Foot – Talp-alávalók
Tanár úr: Amint megláttam az Anger Foot trailert a tavalyi Devolver Directen, azonnal felcsillant a szemem. Belső nézetes Hotline Miami? Közepesen undorító, karikaturizált vizuális dizájn? Teljesen komolyanvehetetlen sztori? Ennél már csak akkor vettek volna meg jobban, ha a játékkal egy korsó hideg sör és egy kis kézimunka járt volna grátiszba. Nem is volt kérdés, hogy első napos vétel lesz.
A rossz hírem az, hogy sajnos a játék nem váltotta be minden hozzá fűzött reményemet. A jó hír viszont az, hogy még így is egy felettébb szórakoztató cuccal bővült a könyvtáram. Valószínűleg nem ez jelenti majd az új sztenderdet a speedrunner-csalogató, kokain-fűtötte ADHD-játékok között, de könnyen fogyasztható, gyorsan lecsengő adrenalinbombaként mindenképp érdemes számontartani.
Szarból várost
Sztorink Shit Cityben kezdődik, ahol az élet minden szegmensét az utcai bandák és az őket kiszolgáló rendőrség uralja. Ennek a nagy kulakupacnak az élén pedig – mily meglepő – korrupt politikusok állnak. Ezzel azonban mindenki teljesen ki van békülve, és ha tudnának se akarnának más életet és szebb lakhelyet maguknak. De ennyit Magyarországról.
Főszereplőnk éppen bezsebeli surranókollekciójának utolsó koronaékszerét, amikor az egyik helyi banda falastul kitépi gyönyörű sportcipőit védelmező páncélszobáját, és meglépnek a zsákmánnyal. Mi természetesen nem hagyhatjuk annyiban, utánuk is eredünk, hogy visszaszerezzük muzeális értékű lábbelijeinket. Ehhez azonban egy seregnyi gengszteren kell végiglőnünk – vagyis inkább végigrugdosnunk magunkat.
Ehhez a teljesen agyament alapkoncepcióhoz illően idióta, de semmiképp nem igénytelen látvány és megfelelően pihent dialógus társul. Sajnos a játék olyan állapotomban kapott el, amikor kevésbé voltam befogadó ezzel a stílussal. Azonban látom magam előtt azt a tudatállapotot, amikor hatalmasakat röhögtem volna minden hülye szóviccen. Például szombat reggel másnaposan, a kanapén feküdve, miközben müzlit zabálok. Ennek hiányában az Anger Foot csak elvétve tudott kicsikarni belőlem pár kacajt.
Elteszlek láb alá
Gyanítom azonban, hogy az Anger Foot elsősorban nem a vizuális dizájnnal, a sztorival, vagy ne adj’ isten a humorával akar hódítani. Ahogy a legtöbb hiperaktív játék esetén, úgy itt is a játékmenet van fókuszban. És becsületére váljék, ez bizony egészen a helyén van. Ha valaki játszott anno a Hotline Miamival, akkor nagyjából tudja, miről van szó. Aki nem: extrém rövid pályák sok ellenféllel, kis szobákkal, szinte azonnali halállal. Erre gyorsan rá kellett eszmélnem talán a második helyiségben, ahol nagy elánnal befutottam a szoba közepére, majd három tizedmásodperc múlva már stabil oldalfekvésben szagoltam az ibolyát.
A nyaktörő tempó ellenére tehát az Anger Foot játékmenete nem agyatlan. Gyors reakcióidőt, helyzetfelismerést, és nem kevés gyakorlást igényel, ha valaki minél sebesebben akarja letudni az egyes szekciókat. A mozgáson kívül két opciónk van, hogy hidegre tegyük ellenfeleinket: lövünk vagy rúgunk. Utóbbit természetesen egészen addig csinálhatjuk, míg vagy mi, vagy ellenfelünk el nem dől. Előbbi viszont véges erőforrás. Ellenfeleinktől felszedett fegyverek nagyon limitált lőszerrel érhetőek el. És ha kifogy? Semmi gond, még mindig van egy nagy darab acél a kezünkben, amit hozzávághatunk az ellenfelünkhöz.
Azt hiszem, erre mondják, hogy egyszerű, de nagyszerű. A limitált lehetőségek és a hihetetlenül gyors játékmenet fúziója elképesztően élvezetes flow-élményt tud nyújtani. Egy ideig legalábbis. Sajnos az Anger Footból egy idő után kifogy a lendület. Sosem válik kimondottan unalmassá, de a kezdeti adrenalinszint alábbhagy, elkezdi újra előhúzni ugyanazokat a trükköket. A bossok valamelyest megtörik a monotonitást, de messze túl kevés van belőlük, hogy sokat nyomjanak a latban.
Összességében tehát az Anger Foot egy nagyon nemes helyről inspirálódott, kiváló alapkoncepcióval rendelkező játék, ami sajnos lassan, de biztosan ellaposodik menet közben. Nincs ezzel semmi baj, de mégis kicsit csalódott vagyok, mert úgy érzem, sokkal többet is ki lehetett volna ebből hozni.
Verdikt: 7/10