Jó rég jelentkeztünk IndieMix-szel, pontosabban még tavaly novemberben. Pedig szó sincs róla, hogy azóta ne jelent volna meg számtalan független cím, amely valamilyen formában említésre érdemes. Van, amelyik egy jelenséget képvisel hitelesen, van, amelyiknek az alapötlete szembemegy mindennel, amit a videojátékokról gondolunk, és van olyan is, amely egyszerűen csak egy rejtett gyöngyszem. Lehet, hogy egy teljes kritikát nem érnek meg, de így, rövidebben érdemes róluk beszélni. Következzen hát három közülük a legutóbbi Mix óta eltelt időből: az Amenti, a While Waiting és a Garden Trills.
Amenti – Földiekkel játszó égi tünemény
Az Amnesia: The Dark Descent egy kiváló horrorjáték, és 2010-es megjelenésekor is nagy hullámokat gerjesztett. Ezek a hullámok azonban már nem csak kellemesen simogatták a partokat, hanem kitartóan ostromolták az önismétlés szikláit. A Frictional Games remekműve nyomán sorra érkeztek azok az olcsó utánzatok, amelyek teljesen félreértelmezték a játék koncepcióját. Az olyan alkotások, amelyek egyedüli céljukként azt tűzték ki, hogy a felívelőben lévő Let’s Play videósokat minél hangosabb és teátrálisabb visításra késztessék. És ez a jelenség, bár az alanyai már inkább a streamerek, a mai napig nem kopott ki a horror-szcénából.
De miért is beszélünk erről? Nos, azért, mert a januárban megjelent Amenti is ezt a tábort „erősíti”. Kellően rövid ahhoz, hogy bármelyik tartalomgyártó szívesen nekiessen. Elegendően intenzív ahhoz, hogy látványos (és persze véletlenül sem megjátszott) reakciókat csikarhasson ki. És végül karakteres is annyira, hogy kitűnjön a hasonló próbálkozások közül. Ez utóbbit egyébként nem is szeretném elvenni tőle, az Amenti körítése és tematikája talán az egyetlen, amit az egyszeri pelenkacsere-katalizáláson túl értékelni lehet benne.
Az Amenti során egy régészt irányítunk, aki egy még feltáratlan fáraó-sír felfedezésére indul. Rejtély, hogy ez korábban másnak miért nem jutott eszébe (egy oszlopokkal szegélyezett sugárút vezet a bejáratáig), mindenesetre a kameránkkal felszerelkezve vetjük bele magunkat a sötétbe. Az előőrsök által otthagyott generátorok alig adnak fényt, de így is nehéz elkerülni a rossz megérzést, hogy nem vagyunk egyedül. Ahogy egyre mélyebbre jutunk, egyre többet tudunk meg egy titokzatos fenyegetésről, amely talán nem is evilági.
Ez a keménység úgyis eltemet
Azonban amivel elsősorban találkozunk odalent, az egy sétaszimulátort súroló pszichológiai horror. A játékmenet végtelenül egyszerű, és valahogy mégis zavaros. Az egyetlen különlegesség, hogy van egy kameránk, amivel bizonyos dolgokat lefotózhatunk. És csodák csodája, a legtöbbször ezáltal nyílik meg a továbbvezető út. Nincs benne túl sok következetesség, hogy mit kell lencsevégre kapni, de az a legtöbbször segít, hogy a kedves alany indokolatlan búgást áraszt magából. És hogy ezeknek milyen sorrendje nyitja meg a továbbhaladás lehetőségét, az majd próbálgatás után kiderül. Hasonlóan járunk az összes fejezetben: addig kell körbe-körbe mászkálni a pályadizájnt távolról sem ismerő helyszíneken, amíg meg nem lesz a megoldás.
Ez utóbbi egyébként – akár szándékosan, akár véletlenül – ad némi hátborzongató utóízt. Az emberben felépül egy feszültség a rengeteg torzított zaj hatására, miközben egyre bosszúsabban járja a köröket, egy párszor tényleg beleborsódzott a hátam. Azt most ne feszegessük, hogy ez jobb helyeken frusztráció nélkül is működik. Az egy-két tényleges puzzle valamennyi színt visz az összképbe, de ezekbe sem szorult sok kreativitás, és a fókusz látványosan nem is itt volt. Sokkal inkább az ijesztéseken, amelyek ugyan egyszer-egyszer meg tudtak lepni, de általánosságban inkább kiszámíthatóak voltak. Hatásvadász fogásokat láthatunk egymás hegyén-hátán, és tartós nyugtalanságot is mindig „erőből” okoz az Amenti. Nem teljesen csapnivaló horror, de a maradandó élménytől nagyon messze van.
Az egyetlen tényleg mentő kvalitása az egyiptomi helyszín, amelyet egészen korrekten kidolgoztak. A grafika ugyan hajlamos elpixelesedni, de az összkép még mutatósnak is nevezhető. A fejlesztők korrekten lemodelleztek egy csomó, legalább autentikusnak tűnő ókori emléket, és ez mindenképp megsüvegelendő. Az, hogy mellé egy sablonos történet társul, vagy hogy a kezelőfelülettől a bugokon át a furcsán nehézkes irányításig minden egy filléres, igénytelen játékot mutat, már más kérdés. Bár az is igaz, hogy ha már produkciós minőség hiányzik, ez legalább az árban is tükröződik.
Verdikt: 4/10
While Waiting – Tavaszom, vígságom téli búra vált
A várakozás olyasmi, amit a legtöbb ember szívből rühell. Szinte bármit megteszünk azért, hogy az unalmat elűzzük, és ennek nem elhanyagolható eszközei a videojátékok. Nem véletlen, hogy globálisan olyan népszerűek a mobilos játékok, hiszen ezeket lehet előkapni, amíg a buszon ülünk vagy a rendelőben várunk. Éppen ezért különös egy olyan alkotással találkozni, ami kifejezetten a várakozásról szól. A While Waiting pontosan azt várja tőlünk, hogy minden fejezetben várjunk valamire, és közben, ha szeretnénk, foglaljuk el magunkat. És ironikus módon nagyságrendekkel jobban működne egy mobilkészüléken.
A While Waiting egy férfi életét követi végig, a születésétől kezdve a haláláig. Ezalatt összesen száz jelenetet kapunk, ahol valamire várakoznunk kell. Az elején arra, hogy megszülessünk, később arra, hogy a Mikulás meghozza az ajándékot, letöltődjön az új játékunk, vagy megszülessen a gyerekünk. Ezek az epizódok akkor is teljesítettek lesznek, ha közben nem teszünk semmit, de a játék felkínál néhány lehetőséget, amivel eltölthetjük az időt. Ezek kisebb kihívásokként jelennek meg, amelynek csak a címét ismerjük, de általában nem nehéz kikövetkeztetni, hogy mit vár tőlünk a While Waiting. De a próbálkozás maga is tud szórakoztató lenni.
Maga a koncepció egyébként kifejezetten érdekes. Különösen, hogy van egy pozitív üzenete is. A legtöbbször nem éri meg küzdeni a várakozás ellen, a tolakodásnak vagy a kiskapuk keresésének általában csak még több malmozás a vége. Viszont ha elfogadjuk, hogy múlik az idő, és próbáljuk kitölteni valami hasznossal vagy szórakoztatóval, akkor már nem olyan unalmas a procedúra. És eleinte kellő változatosságban kapjuk a minijátékokat is. Játszhatunk régi árkádjátékokkal, bujkálhatunk a dolgozatokat osztó tanár elől, macskák sziluettjeit kereshetjük távcsővel, vagy doboztologatós feladványokat fejthetünk a kislányunk segítségével.
Gondolatim minden reggel, mint a fürge méh
Lehetőség van bőven, és ha nem is mindegyik kiemelkedően kreatív, és pláne nem teljes értékűen kidolgozott, egy-egy mosolyt ki tudnak csalni az arcokra. A gond csak az, hogy nem nagyjából 300 minijátéknyi ez az ötlet. Visszatérnek bizonyos elemek, és a legtöbbször amúgy is csak egy lecsupaszított point & click vázat kapunk. Ez nem csak nem képes komolyan megújulni, de ráadásul az irányítása sem áll kézre. A játék ugyan figyelmeztet, hogy használjunk kontrollert, de a legtöbb esetben inkább egy érintőképernyő segítene, amikor például egy koffer tartalmát kell csoportosítani drag & drop módszerrel és egy förtelmesen pontatlan kurzorral.
Mindazonáltal tagadhatatlan, hogy a While Waiting eléri a célját. A vége felé érezhetően jobban viseltem a monotonitást, és egyre kevesebb volt a nyomás, hogy csinálni kell valamit. Az egyes kihívások tényleg opcionálisnak érződnek, és hagynak pontosan annyira elmerülni bennük, amennyire szeretnénk. A maximalistáknak azért újra kell majd indítani néhányszor az egyes jeleneteket, de mivel egyesével ezek nem tartanak sokáig, számukra sem szörnyű a helyzet. És bár ez furcsán hangozhat, a While Waiting alapvetően tiszteli az időnket. Nem nyúlik túl nagyjából 5 órán, hagyja, hogy felgyorsítsuk a várakozást, és egy „türelmetlenség-gombbal” át is léphetünk fejezeteket.
De nem feltétlenül érdemes, mert maga a történet tud megkapó lenni. Még akkor is, ha semmi nem történik egy átlagos emberi életen kívül. Mégis, látva azt, hogy mennyi helyzetben várakozunk, és közben idősödve egyre kevésbé van igényünk arra, hogy gyorsan teljenek a percek, megmozdult bennem valami. Hiába csak egy-egy pillanatra csíphető el valami üzenet, és pláne valami a készítők világlátásából (egy-két ponton mondjuk nem voltam biztos benne, hogy a megfelelő komolysággal lett kezelve a szituáció), ad teret arra, hogy gondolkozzunk. Az életünkről, az időnk eltöltéséről, és azokról, akikre ezt szánhatjuk. Ettől még nem lesz jó játék a While Waiting, de érdemes lehet vele kivárni egy leárazást.
Verdikt: 6/10
Garden Trills – Bájoló lágy trillák, tarka képzetek
A Garden Trills egyike azoknak a játékoknak, amire képtelenség neheztelni. A tavaly decemberben megjelent kismadár-szimulátor nemcsak végtelenül aranyos, de egy meglepően kompetens puzzle-platformer is. Egy frissen költöző verébcsalád sarját irányítjuk, aki szüleivel próbál berendezkedni az új környéken. A kertjükben bőven van munka: a virágok egy része kiszáradt, szúrós tövisek állják el az utat, az öntözőberendezés pedig nem működik. Cserébe ott a számtalan szomszéd, akiknél jó lenne bevágódni némi ajándékkal. A kis Tomi feladata lesz, hogy mindezt intézze, amíg a szülei kipakolnak a dobozokból.
Madárként természetesen repülhetünk, de a gyenge szárnyaink nem bírják bármilyen hosszan az iramot. Különösen, ha valamit magunkkal is szeretnénk vonszolni. Ilyenkor érdemes apránként, tárgyról tárgyra röpködni, míg el nem érjük a kívánt pontot. Ebben pedig sokszor a különböző virágok is segítenek: a tulipánokkal a magasba röppenhetünk, a liliomokkal célzottan lőhetjük ki magunkat, az íriszek pedig parittyaként szolgálnak, ha van hozzájuk segítő szárny. De lesz olyan virág, amivel a töviseket füstölhetjük ki, vagy amit felfuttathatunk lugasokra, hogy utazhassunk bennük.
Ezeket a virágokat mi is elültethetjük, ha elég szorgalmasan gyűjtjük a magokat gyomlálással, vagy a szomszédok köszöntésével. A magot meg is kell locsolni, ehhez pedig a legtöbbször segítség kell, mert a locsolókannákat csak két vagy három madár tudja megemelni. A cél tehát a legtöbbször az lesz, hogy a megfelelő virágokat a megfelelő helyre ültetve tudjuk magunkat, vagy bizonyos tárgyakat eljuttatni a célba. Ez a feladat pedig a legtöbbször nem is triviális, a Garden Trills nem hagyja, hogy erőből csináljuk a dolgokat (kivéve a casual játékmódban).
Kertem nárcissokkal végigűltetéd
És az az igazság, hogy ez a játékciklus pofátlanul szórakoztató. Az irányítás kézre áll, a mozgás pedig remek érzés, legyen szó a repkedésről vagy a virágok között pattogásról. Az objektívák elérése általában nem triviális, de nem is lehetetlen, csak okosan kell használni az eszközeinket. Az újabb és újabb elemek, azok kombinációi pedig frissen tartják az élményt, még a harmadik nagy területen is. Mindig remek érzés volt kikísérletezni egy megoldást, majd példás könnyedséggel végigszáguldani a szekvencián, ha az építőkockák a helyükön voltak. Maga a repülés szinte mindig egy jutalomként hatott egy-egy puzzle végén.
De az is szimpatikus volt, hogy a Garden Trills rengeteg szabadságot ad nekünk. A legtöbbször nincs kőbe vésve egy megoldás, és azt sem mondja meg senki, hogy az egyes területeket milyen sorrendben járjuk be. Persze néha lesznek kötelező elemek, például NPC-k képében, akiknek a megbízását teljesíteni kell. Akár azért, mert kellenek a történethez, akár azért, hogy valaki segítsen kannát cipelni. De a kötelezőkön túl mindig van egy csomó nehezebben megközelíthető madárház, ahova beköszönhetünk egy ajándék gyümölccsel. Vagy apró üveggolyó, amit ruhákra költhetünk – ez utóbbiak is kifejezetten aranyosak.
Mert ezt sem lehet figyelmen kívül hagyni. A Garden Trills egy végtelenül szerethető kis játék. A madarak aranyosak, és ezen csak emel, hogy némelyikük szándékosan nem egy földre szállt angyal. Nem kell igazán sutyerák szárnyasokra gondolni, de azért van néhány karakterhibájuk, amely egyrészt vicces, másrészt távol tartja a játékot a giccstől. Grafikailag ugyan nem lenyűgöző a szó technológiai értelmében, és az aláfestő zene sem túl komplex, az audiovizuális oldalnak mégis van egy kellemes, megnyugtató összhatása. Ez egy hangulatos, élvezetes és meglepően kompetens játék, amely biztosan jóval több figyelmet érdemel.
Verdikt: 8/10