Üdvözlök mindenkit az új év első IndieMixében. Ezt a cikket még az óévben írom nektek a jövőbe. A macskáim a jól befűtött nappaliban azt méregetik, hogy melyik karácsonyfadíszt rángassák le legközelebb. Kinn pedig a türelmetlenek már kerül-fordul felküldenek egy-egy figyelmeztetőlövést tűzijátékkal. Ti meg már jó eséllyel gályáztok a munkahelyen. És ha már ilyen kivételes helyzetbe kerültünk, ahol a kérlelhetetlen időn keresztülgépelve tudok veletek beszélni, megragadom az alkalmat, hogy legalább egy pillanatra visszainvitáljalak ide a karácsonyfa mellé. Ahol volt még bőven idő későn kelni és sokáig játszani. Ideje átnyálazni hát pár óévi játékot, amiket csak kissé megkésve, a két ünnep között sikerült az asztalomra raknom.
Skate Story
Kezdjünk is mindjárt a legcombosabb karácsonyi manóval. A Skate Story a Devolver gondozásában készült újhullámos gördeszkás játék. Ez a behatárolás azonban elhallgat egy rakás olyan tényezőt, ami miatt ez a mű sok ember listájának a tetejéig trükközte magát annak ellenére, hogy év vége előtt csupán pár héttel ugratott az online boltok polcaira. Ez ugyanis nem egyszerűen egy extrémsport-játék, ahol eszeveszett sebességgel tudunk félcsövek és korlátok között deszkát pörgetni. Fura amalgámja az akciójátékoknak, a sétaszimulátoroknak, az ügyességi-és sportjátékoknak. De kezdjük az elején.
Történetünk szerint főhősünk egy alaktalan démon az alvilágban. Egy nap (vagy éjjel, nehéz ezt megmondani innen lentről) szörnyen megéhezik, és az első gondolata, hogy nekiindul, és jól belakmározik a Holdból. Kézzel fogható test, száj és emésztőrendszer híján azonban ez nehéz lesz. Démonunk hát felajánlja lelkét egy mágikus, pentagramba zárt gördeszkának, amely tetőtől talpig üvegből öntött formát ad neki. Neki is indul hősünk – vagy gonosztevőnk, nézőpont kérdése -, hogy egyben lenyelje az éjszakai ég legfényesebb pontját. Igen ám, de útközben az aszfaltot figyelő szemek megébrednek, és nagyon zavarja őket a ramazuri, amit a deszkakerekek csapnak az aszfalton.
Ha nem esett volna le, a Skate Story narratívája egyáltalán nem explicit. Minden metaforákba és hasonlatokba van bugyolálva. Sőt, néha úgy érződik, hogy inkább érdekelt egy életérzés átadásában, mintsem konkrét cselekmény elmesélésében. Gyönyörű allegória a 90-es évek deszkakultúrájának rebelliójára, a fiatalság zabolázatlan lánglelkűségére, és mindennemű autoritással szembeni ellentartásra. Fiatalkoromban egész sokat toltam a Tony Hawks szériával, de most értettem csak meg igazán, miről szól a deszkázás. Bár a harmincon túl, sörhassal megtoldva már nem kínoznék egy szépen megformázott falapot azzal, hogy megpróbálok rajta csövön csúszni, de legalább a képernyőn keresztül jó volt belenézni. A Skate Story önreflektív, merész, és hihetetlenül hangulatos.
Deszkánaán
Persze az atmoszférához kell egy jól irányzott körítés is, a Skate Story pedig jórészt ebben is remekel. Valahol a retró, PS1 és PS2 éra közötti vizuális nosztalgiakanyonban ragadt a látvány, és piszok jól áll neki. Nyilván mindez meg van toldva egy rakás modern részecskeeffekttel és szörnyen ízléses világítással és színkezeléssel is. Mindehhez pedig olyan kellemes zenei felhozatal tartozik, ami mellett boldogan törtem össze magam a flaszteren újra meg újra.
Mégis, dizájn szempontjából az összes játékelem közül legfigyelemreméltóbb a játékmenet. Aki játszott a 2000-es évek elejétől a derekáig divatos deszkás játékokkal, az kábé tisztában van az alapvető játékmenettel. Eszelős sebességgel ugratunk neki mindenféle tereptárgynak, lejtőnek és csőnek, hogy azokról lepattanva látványosabbnál látványosabb trükköket nyomjunk a levegőben. Ezeknek a kivitelezése ráadásul kifejezetten intuitív. A végrehajtáshoz egyetlen gombra van szükségünk, amit egy másodlagos gombbal tudunk variálni. Fontos azonban az időzítés is, hogyan veszünk lendületet, milyen sebességgel és milyen magasról hajtjuk végre az adott mozdulatot.
A játéknak ezen része már önmagában is jól van kivitelezve. A nagy csavar azonban az, hogy mindez össze van fűzve egy akciójáték mecahnikáival. Kalandjaink során nemcsak a gravitáció lesz az ellenségünk. Időközönként szembetalálkozunk főellenségekkel is. Ők aztán mindenféle környezeti akadályt és támadást zúdítanak ránk, amelyeket a fenti trükkökkel tudunk kikerülni. Eközben persze épül fel a kombóméterünk, gyűlnek össze a pontjaink attól függően, hogy mennyire látványos a mutatvány. Utána pedig egy jól irányzott dobbantással az összeszedett pontokat ráverhetjük ellenfelünkre, aki a kombószint arányában sebződik. Hihetetlenül kielégítő minden pillanata ennek a furcsán pacifista, de annál stílusosabb harcrendszernek.
Ha egy kivetnivalóm lehet a játékkal kapcsolatban, az talán a helyenként kicsit gyengébb pályadizájn. Ez azonban csak ritkán érezteti magát igazán a játék minden testnyílásából áradozó atmoszféra-feromonok mellett.
Verdikt: 9/10
Silly Polly Beast
Magaspont után nézzünk valamit, ami kicsit gyengébb összképet produkál. Ha másért nem, öblítésnek. A Silly Polly Beast ugyanis bizonyítja, hogy mennyivel érdekesebb deszkázni, mint simán deszkával agyonverni dolgokat. Talán ennyire nem tragikus a helyzet. Azért ennek a játéknak is megvannak a maga fényes pillanatai.
Történetünk Pollyval, egy látszólag hajléktalan fiatallal kezdődik, aki barátnőjét várja egy köztéri padon. Közben azonban elbóbiskol, és a gyújtóját elhappolja egy hatalmas, sötét farkaskutya. Nosza, főhősnőnk nekiindul a nagyváros lepukkant lepratelepének, hogy visszaszerezze a Zippót. Közben rendőröket, gyanús férfiakat és szemétdombokat kerülget. Egészen addig, amíg hatalmasat nem esik egy mély tárnába, ahol találkozik egy enigmatikus, megbéklyózott humanoiddal. A fura lény üzletet ajánl a lánynak: segítsen kiszabadulni a fogságból azzal, hogy megöl három démont.
Innentől nagyon nehéz megmondani, hogy sztorinak mennyi része valós, és mennyi tévképzet. Annyi azonban biztos, hogy Polly nyakig merül egy, túlvilági árnyéklények között dúló polgárháborúba. Küldetése során pedig periodikusan betekintést nyerhetünk hősünk hányattatott múltjába. A Silly Polly Best igen merész témákhoz nyúl hozzá. Abúzus, különcség, árulás, egyedüllét. Ezeket pedig jórészt jól is kezeli. Már amikor a melankolikus nosztalgiaepizódok pörögnek. A jelenben kirajzolódó narratíva már messze nem ennyire ütős, vagy érdekes. Nem fut bele az sem hatalmas történeti lyukakba, vagy lesz teljesen érdektelen, de érezhetően gyengélkedik. Főleg amikor kontrasztot ad neki a sztori másik fele.
Poliesztelen a poliészterem
Ez viszont önmagában még nem rontotta volna el az élményt. Főleg, hogy a körítés is egész tisztességes. A kézzel rajzolt karaktermodellek és a kicsit régies textúrák megteremtik azt a szürreális, mégis kissé gyermeteg atmoszférát, amiben a Silly Poly Beast nagyon is otthonosan érzi magát. Nem a zsáner csimborasszója, de nem is tudok komoly kritikával élni az irányában.
Ami ténylegesen keserű szájízt hagyott a számban, az a játékmenet. Műfaját tekintve ez egy izometrikus soulslike-replika. Stamina csíkkal, gyors és erős támadásokkal, külön kitérés gombbal, és egy kis extra fűszerrel a lőfegyverek képében. És ennek a kivitelezése nagy általánosságban nem is szörnyű. Érdekes az erőforrásmenedzsment, ahogy a gránátokként szolgáló lárvákkal kell gazdálkodni, vagy ahogy az erősebb fegyverekbe való lőszert a combosabb ellenfelekre kell tartogatni. Ez sem kiemelkedő, de megáll a maga két lábán.
Ahol valóban elcsúszik a Silly Polly Beast, az a rendszerek finomhangolása. Soha nem lesz annyi töltényünk, hogy szitává lőjünk minden ellenfelet egy-egy arénában. Előbb-utóbb rá fogunk fanyalodni a közelharcra. Ez pedig egy kimondottan szenvedős művelet. Polly erőnléte ugyanis nincs a helyzet magaslatán. Egymás után 3-4 támadást tud végrehajtani a hátára erősített gördeszkával. Utána pedig kínosan hosszú ideig tart, mire kifújja magát és újra támadhatunk. Az ellenfelek ehhez képest olyan tockosokat küldenek szegény kislány felé, hogy az életereje harmadát, vagy negyven százalékát lekapja egy-egy jól irányzott pofon. Így aztán a központi játékmenet normál fokozaton többnyire abból áll, hogy ütünk párat, majd rohangálunk az ellenfelek körül, mint a mérgezett egér, várva, hogy megint a mi körünk következzen.
Mélyen idegesítő, fárasztó, és hosszú távon felettébb unalmas művelet. Olyannyira, hogy levettem a nehézséget, hogy kevesebbet kelljen elszenvednem a harcrendszerből. Ezen pedig még a későbbi fejlesztések sem segítenek túl sokat. És hiába a tökös sztori, sajnos ettől nem tudok eltekinteni.
Verdikt: 5/10
and Roger
Zárjuk egy nyúlfarknyi játékkal a sort. Ami ráadásul még játékmenet szintjén könnyedebb is, még ha a történetről ugyanez nem is mondható el. Az and Roger stílusát tekintve egy vizuális novella és egy logikai játék viszonylag egyszerű keveréke. A csodálatosan minimalista játékelemek mechanikákká avanzsálódnak. Így lesz a beszélgetés hanghullámaiból labirintus, a lábnyomokból lopakodó karakter, a lámpából pedig elkerülendő keresőfény. Ezek ráadásul kiválóan alátámasztják a narratíva által prezentált témákat. Szóval van itt pár érdekes húzás mechanikai szinten is, de vákuumban vizsgálva semmi olyan, amit ne láttunk volna előtte.
Szerencsére bármilyen hiányérzetet, amit az egyszerű játékmenet miatt érezhetünk, bőven kárpótolja a kiváló sztori. Az and Roger narratívája már önmagában is kiváló. Olyan témákat boncolgat nagyon érzékletesen, mint a családi kapcsolatok inherens ereje, az egymás melletti töretlen kitartás és a mentális betegségekkel történő megküzdés. Ráadásul ezeket sokszor egyetlen szó nélkül, pusztán látványmozaikokkal sikerül tökéletesen reprezentálni. Ez persze nem jelenti, hogy a játék ne tudna kiváló dialógusokat puffogtatni, sőt! Megható, emberközeli és néha lélekőrlő sorok hangzanak el úgy, hogy minden alkalommal megadják a nekik járó hangsúlyt és komolyságot.
Ha pedig ez nem lenne elég, ez a játék tartalmazza az év egyik legjobb narratív csavarját. Nyilván a tesztelői kódex spoilermentességet ír elő, így nem mondhatok el túl sokat. De félreértés ne essék, ez a fordulat ott van olyan örökzöld történetek közt, mint a Silent Hill 2, vagy a Spec Ops: The Line. Mindehhez pedig imádnivaló és ízléses vizuális dizájn társul, ami a narratívával és a játékmenettel tandemben egy gyönyörű kerek egészet alkot. Sokszor szó szerint.
Ennél sokkal többet nem is akarom koptatni a klaviatúrát erről a játékról. Teljes áron is aprópénzben kifejezhető a költsége, és maximum egy egész estés film időtartamát követeli meg a játékostól. Aki egy kis léleknyomorgatás utáni szívsimogatásra vágyik, annak mindenképp érdemes lecsekkolni.
Verdikt: 8/10