Kelet-Európában viszonylag ritkák a nagy költségvetésű látványfilmek. Nincs akkora piac, nincs annyi forrás, és maguk a filmkészítők sem feltétlenül vannak hozzászokva a hasonló filmekhez. Még akkor sem, ha gyakran jönnek hollywoodi produkciók hazánkba is. Teljesen saját blockbustert csinálni más. Nem is csoda, ha egy ilyet mindig különleges eseményként kezel az adott ország. Sőt, a tény, hogy a produkciós minőség megközelíti egy nyugati látványfilmét, gyakran felülírja, hogy milyen lett az alkotás többi része. Ha lefejtjük a politikai réteget, így járt a Most vagy soha! is. Az egy gyenge közepes kalandfilm volt, csak drágább, mint amilyet itthon megszoktunk.
Szóval nem lepett meg az sem, hogy az Iram (Cursa) nagy becsben áll sok román nézőnél. Elvégre hazájukban összekalapáltak egy teljesen működőképes utcai versenyzős akciófilmet. Az már más kérdés, hogy a „kelet-európai Halálos iramban” nem olyasmi, ami a legkomolyabb minőséggel kecsegtetett. És sajnos van, amikor az előítéletek valóra válnak. Igaz, minden hibája ellenére komolyan haragudni mégsem lehet az Iram bő másfél órájára.
Kísért a versenyszellem
Andrei (Denis Hanganu) egy tehetséges autószerelő és egy még tehetségesebb sofőr. Egy tuningműhelyt üzemeltet az öccsével, és a fejlesztéseket mindig egy kiadós drifteléssel demonstrálja a tulajdonosoknak. Versenyezni azonban nem hajlandó, amióta az apja ittasan vezetve balesetet szenvedett. Egy nap azonban az öccse, Petru összeakaszkodik Marioval (Codin Maticiuc), a dúsgazdag influenszerrel, aminek egy spontán utcai verseny lesz a vége. Az itt elért siker és a kistesó külföldi tanulmányai végül ráveszik arra, hogy újra rajtrácshoz álljon. Ehhez felveszi a kapcsolatot a család régi barátjának istállójával, és sorra nyeri futamokat. A cél nem más, mint a High Stakes, amely Európa tíz legjobb pilótáját tömöríti, és egymillió eurón kívül a riválisok autói is a nyereményalapot képezik. Csakhogy az ilyenkor lenni szokott, nem mindenki nézi jó szemmel a feltörekvő csillagot, és mindent megtesznek, hogy megállítsák.
Ha az ember megnéz néhány (főként korai) Halálos iramban-részt, vagy látott bármilyen Need for Speed-játékot, nagyon meglepődni nem fog az Iram felépítésén. Megvan a tragikus háttérsztori, a ranglétra megmászása, a riválisok szabotázsa, és persze a nagy ellenfél barátnője, aki végül a hős oldalán köt ki. Andreinek természetesen a saját, sikeres versenyző apja emlékével (és szintidőivel) is meg kell küzdenie, és oda kell figyelnie szeleburdi öccsére, aki időnként bajba kerül. Az utolsó tíz percig garantáltan nem fog senkit meglepetés érni, de meg kell hagyni, az Iram keblére öleli a sablonokat.
Illetve annyiban mégsem, hogy a legtöbb sport- és versenyzős film hagyja, hogy a hőse elbukjon. Legyen egy törés, ahonnan megerősödve, az élet értelmét felismerve térhet vissza, hogy a végső összecsapáson már ő diadalmaskodjon. Ez volt az, amit a Tokyo Drift addig erősített, hogy egy ponton fogalmam sem volt, miért bíz még bárki autót a főszereplőre. Nos, itt ennek az ellentéte érvényesül. Hamar rá kell jöjjünk, hogy Andrei nem igazán hisz a vereségben. Persze az izgalomhoz kell, hogy hátrányból induljon, de ez kizárólag külső okokból történik. A riválisok az életére törnek, valami elromlik a kocsin, de ő sosem hibás. Azért ez nem segít sem a feszültség felépítésében, sem abban, hogy a karaktere kapjon egy értelmes ívet.
Szuperverdaparaszt
Na nem mintha egyébként az Iram dúskálna a jól kidolgozott figurákban. Andrei egy igazi Terminátor, aki csak a versenyre fókuszál, és minden pillanatban görcsösen ragaszkodik hozzá, hogy gecikemény legyen. Egy idő után már rendkívül mulatságos a folyamatosan szúrós tekintetével és a tőmondataival. És a karakterfejlődése is abból áll, hogy még keményebb lesz, hiszen újra rajthoz áll. Mario és Petru egymásra licitálnak, hogy melyikük az idegesítőbb influenszer. Mindketten végiglájvolják a filmet, és ontják magukból a menőnek szánt beszólásokat, de az összkép inkább kínos. Fogalmam sincs, hogy ezek eredetiben jobban hangoztak-e, de már a puszta mennyiségtől is megfájdul az ember feje. Az Andrei és Mario oldalán is megforduló Cleo pedig egy teljesen jelentéktelen karakter lett. Az sem teljesen egyértelmű, hogy egyáltalán pozitív figurának szánták-e.
Egy-két szórakoztatóbb karakterrel azért találkozhatunk. Ilyen Dinu, Andrei apjának régi barátja, vagy az ügyfél, akinek csak az számít, hogy kellően sárga legyen a sportkocsija. A fináléra pedig belefért néhány valószerűtlen, és több szempontból is megkérdőjelezhető, de kellően laza jelenet, amely miatt egy viszonylagos csúcsponton ér véget az Iram. Már csak azért is, mert ezt megelőzi egy egészen működőképes csavar is, amely ha röviden is, de teker egyet a papírformán. És így a lezárás átcsap egy szerethető trashbe, amely a humor jó felét is szolgáltatja, és a maga módján egészen szórakoztató is.
Addig viszont át kell vészelni jó pár atrocitást. A párbeszédek valami elképesztően kellemetlenek tudnak lenni. A túljátszott kivagyiság és keménység kifejezetten neander-völgyi mederbe terel minden beszélgetést. A különböző logikai bakikról pedig könyveket lehetne írni. Például a nagy versenyen mindenki karambolozik vagy lekapcsolják, de valahogy mégis lesz plusz egy autó a fináléra. Vagy ugyanígy meg lehet kérdőjelezni néhány motivációt és döntést, úgyhogy az Iramnak tényleg jó szolgálatot tesz, ha nem akarjuk közben használni az agyunkat.
Amikor a vágó nyeri a versenyt
Viszont meg kell hagyni, hogy az autók jól néznek ki, és rendes versenyeket is tartanak velük. Látszik, hogy szántak rá pénzt, és ha az élethűségre nem is, a látványra ráfeküdtek. (Meg a román rapszámokra is). És ez a rész elismerésre méltó, hiszen tényleg elkészült Kelet-Európában egy működőképes versenyzős látványfilm, jó kocsikkal és változatos kamerabeállításokkal. Talán túlságosan is változatosakkal. Ugyanis az Iram olyan figyelemzavarosan lett megvágva, hogy az teljesen tönkreteszi a versenyeket. Két-három másodpercnél tovább egy snitt sincs kitartva, így pedig feldarabolódik az egész, és ezt nagyon megsínyli a sebességélmény. Pedig nem arról van szó, hogy így kellett palástolni valamit, mert vannak kifejezetten jó beállítások, csupán ezekről mindig idő előtt elváltanak.
Ez pedig nagy kár, mert a maga kopottasságában is egy bőven látványos autós film lehetett volna, és így maradt helyette a káosz. A High Stakes alatt már szinte képtelenség követni, hogy mi történik, ki vezet ki előtt, vagy hogy éppen melyik karakterhez melyik autó tartozik. Hiába vezettek be még nyolc, jócskán sztereotipikus riválist, ha a későbbiekben mintha ott sem lennének a pályán, csak az autóik. Így persze kötődni sem lehet hozzájuk, de a feszültség is elmarad. Mire kiélvezhetnénk egy küzdelmet egy előzésért, már régen valamelyik autó hátulját nézzük, aztán azt, hogy valaki más agresszívan vált egyet.
És sajnos nemcsak a képi világ hagy maga után kívánni valót. A színészi játék is kriminális, élen a már említett, végig szúrósan néző Denis Hangaunval. A Mariót játszó Codin Maticiuc sem egy őstehetség, de a Cleót alakító Cristina Ștefania Codreanu is az arcizmai energiaminimumára törekedett. A Petrut alakító srác viszont inkább átesik a ló másik oldalára, igaz, ebben a korban ez még bőven elfogadható. Végeredményben nemcsak bennünk nem fog kialakulni sok érzelem, de a színészek arcáról sem lehet azt leolvasni.
Verdikt
Ebben a közös harmóniában telik hát az Iram 97 perce. Sem a színészek, sem mi nem zaklatjuk fel magunkat, miközben egy gagyi, ritkán szórakoztató, de gyakran ostoba filmet nézünk. Ez akár egy Halálos iramban-folytatás leírása is lehetne, ez pedig inkább Vin Dieseléknek kínos, ugyanis az Iram a költségvetésük töredékéből jött létre. Ha innen nézzük, jár az elismerés a román kollégáknak, hiszen keleti körülmények között elkészítettek egy gyenge közepes látványfilmet. Viszont így is fájó, hogy a vágással a saját érdemeiket rövidítették meg, amikor feleslegesen szétszabdalták a versenyeket, és a velük járó izgalmakat is. Mindazonáltal nem tudok haragudni az Iramra: ez egy ártalmatlan, és egy-egy pillanatra vicces trash, amely egyáltalán nem nézhetetlen.