Az In Other Waters egy meglepő alapkoncepcióval rendelkezik: egy mesterséges intelligenciát irányítunk, előttünk pedig csak egy kezelőfelület van. Vajon képes így is meggyőző lenni?
Amikor új tesztelendő játékokat keresek, a legtöbbször nem megálmodom az alanyt, hanem például különböző YouTube-csatornákról szerzek ihletet. Ilyen a kollégáim által ajánlott Get Indie Gaming, ahol nem sokkal annak megjelenése előtt találkoztam az In Other Waters ajánlójával. A játék remek hangulatú, egyedi, és rendkívül inoffenzív címnek tűnt, ehhez képest meglepett, mennyire megosztotta a játékosokat. A kritikák többnyire dicsérték, és rengeteg az áradozó vélemény, sokan mégis kifejezetten negatívan nyilatkoztak róla, ismétlődőnek és unalmasnak nevezve ezt az alkotást. Az igazság szerintem valahol a kettő között található.
Felületi kezelés
A kezelőfelület érdekes része a videojátékoknak. Számos információt tárolnak, amelyek megkönnyíthetik a döntéshozást, és kezdetben segítenek eligazodni a mechanikák között. Egy idő után mégis sokszor útban van: túl sok helyet foglal, rosszul néz ki, vagy egyszerűen csak rontja a beleélést. Legyen szó filmszerűbb felvételek készítéséről vagy némi plusz kihívásról, megesik, hogy kiiktatjuk az egészet. Az viszont nem éppen gyakori, hogy az egész játék csak interface-ből áll, és jobban belegondolva nem is véletlenül. Mégis ezt az abszurd koncepciót követte tavaly ősszel a Nauticrawl, és idén tavasszal az In Other Waters is.
A játékban egy Ellery Vas nevű biológus búvárruhájának mesterséges intelligenciáját alakítjuk. Ellery célja, hogy megtalálja eltűnt társát, Minae-t, a Gliese 667 Cc nevű bolygó ismeretlen vizeiben. Minae rendíthetetlenül kutatott titokzatos dolgok iránt, amelyek túlmutatnak a helyi élővilág felfedezésén, amikor nyoma veszett. Ellery tehát a mi segítségünkre szorul, hogy megtaláljuk a kolléganőjét, és egyben megfejtsük, milyen rejtélyek bújnak meg az óceán fenekén. Közben pedig, ha már arra járunk, feltérképezhetjük a helyi flórát és faunát is.
A víz érintése
Nem igazán szeretek indie játékokat kritizálni, különösen, ha van bennük ötlet, és mégsem tudom őket ajánlani. Kicsit bűntudattal tölt el, amikor egy-egy elemmel kapcsolatban a nemtetszésemet fejezem ki, hiszen ilyenkor kis csapatok kemény munkájáról, és nem cégóriások marketinggel tapétázott tömegtermékéről van szó. Utóbbi mögött nehezebb látni az alulfizetett és túlhajtott, szintén szívvel-lélekkel teperő programozót. Pont ezért szögezem le jó előre, hogy az In Other Waters nem egy rossz játék, és aki szereti a történetalapú, hangulatos címeket, az nyugodtan tegyen vele egy próbát.
Az összkép már rögtön az elején lenyűgözött, pedig tényleg csak minimalista designnal megáldott menüpontokat kapunk, és egy kis iránytűt, amelyen keresztül a tengerfenék stilizált, kétdimenziós képét figyelhetjük. Mindennek mégis megvan egy elegáns stílusa, és egy varázslatos színvilága, amely miatt fapadossága ellenére is Krakenként magával ragad a látványvilág (még ha ilyen agresszív állat nem is fészkelte be magát a mélyben).
“A tenger felől megtalálom Indiát”
Mindig éppen elegendő információ jut el hozzánk, amely alapján nem tekintettem idegenként a „tájra”, és nem szükséges komoly képzettársítás, hogy elfogadható mértékben beleéljük magunkat a navigáció súlyos feladatába. Ez egyébként aránylag egyszerűen működik. A radarunk segítségével jelennek meg előttünk az interakcióképes pontok. Az előre kijelölt helyszínek között mozoghatunk, de előtte megvizsgálhatjuk őket, hogy érdemes-e arra bennünk az irányt. Ezen kívül lényegében csak megvizsgálható élőlényekkel találkozunk, akikről szintén rövid leírást kapunk.
A mozgás tehát egyszerű, de rövid távon körülményesnek hathat, hiszen minden pontot ki kell jelölni, meghatározni a hozzá tartozó vektort, majd jóváhagyni az utat, de ezt hamar meg lehet szokni, hiszen néhány gomb rutinszerű lenyomásáról lesz szó. Egy idő után már sokkal inkább a környezetünkre érdemes koncentrálni. Az egyes növények vagy állatok mind újabb adatokról szolgálnak a felfedezendő fajról, elég sok egyed megvizsgálása után pedig Ellery el is nevezi őket.
Mélységi bejárás
További ismeretekkel is gazdagodhatunk, ha egy kis szerkezet segítségével mintákat hozunk felszínre. Ez a művelet sem bonyolult, de legalább megtöri a monoton siklást a fix koordináták között. A horogra akadó fosszíliák vagy maradványok pedig a búvárruha erőforrásait is újratöltik, persze nem érdemes őket erre elpazarolni, amíg meg nem vizsgáltuk őket. Az üzemanyag ugyanis lassan fogy, a kevésbé barátságos vizekben pedig az oxigéntartalékaink is apránként kimerülnek.
Ezek a mechanikák próbálják némileg színesíteni az egyre kevésbé izgalmas közlekedést, de kevés sikerrel. A kihívás szintje nem túlságosan magas, ez egyrészt jó, mert tudunk nyugodtan felfedezni, másrészt kellemetlen is, mert a legkisebb izgalmakat is nagyítóval kell majd keresni. A legtöbb helyzetben raklapszámra találhatunk üzemanyagot és oxigént, drónjaink segítségével pedig bármikor visszavonulót fújhatunk. A játék szépen terelget is minket a meghatározott cél felé, a nagy felfedezések közepette sem leszünk Kolombusz utódai. Mondjuk amikor egyetlen egyszer egy nagyobb, többszintes roncsot kellett felfedezni, és nyersanyagok hiányában és az eszköztár szűkössége miatt a meg sem vizsgált leletek egyedüli példányait kellett feláldoznom, az sem töltött el felhőtlen örömmel. Talán jobb is, hogy nem volt több ilyen, mert ez nagyobb mennyiségben bosszantó lett volna.
Az óceán szimfóniája
A hangulat szerencsére többnyire elviszi a hátán az élményt, a zene pedig zseniális: egy-egy pillanatra képes akár fenyegető atmoszférát varázsolni egy olyan játéknak, ahol egy többnyire egyszínű képernyőt és néhány letisztult műszert bámulunk. Emiatt tartottam ki végig, anélkül, hogy nehezemre esett volna, de az önismétlés ellensúlyozásán nem sikerült túllépni. Az utunk így sajnos inkább semleges, sőt, hosszú távon majdnem érdektelen lesz (ezen az időnként meggyújtandó fáklya sem igazán segít).
Amikor ritkán egy tengeri bázisban megpihentem, azért rendszeresen előtört belőlem az OCD, és gyermeki izgalommal vetettem alá laborvizsgálatnak a talált mintákat. A felfedezést is többnyire élveztem, és mindig örültem, ha rátaláltam egy új fajra, de annyira nem voltam elhivatott, hogy az opcionális, útba nem eső példányokat is begyűjtsem. Egyszerűen ehhez nem elég szórakoztató az idő után rém egyhangúvá váló játékmenet.
Varázsát vesztő vízi világ
Pedig az egyes élőlények részletes leírást kaptak, amelyet viselkedés-elemzéssel és róluk készült ábrával is bővíthetünk. Ha már itt tartunk, rengeteg a szöveg az In Other Waters-ben, és mind igényes darabok. Minden lehetséges pozíció egyedi leírással rendelkezik, a párbeszédek sem ismétlődnek, és Ellery feljegyzésiről még csak nem is beszéltünk. Valahol érthető a sok írás jelenléte, hiszen vizuálisan nagyon keveset ad át a játék. Talán túl keveset. A fajokról készült ceruzavázlat lesz az egytelen, amit megtapasztalunk a körülöttünk történő dolgokból, és ez valahol szomorú, mert az érdeklődésemet megragadta Gliese 667 Cc világa.
Egy jó világépítéshez viszont lehet, hogy ez kevés. A körülmények érzékletes láttatásához sokkal hosszabb irodalmi szövegekre lenne szükség, de annyit senki nem olvas szívesen egy játékban, még egy ehhez hasonló, szövegalapú címben sem. Így marad a fantáziánk, és a minimalista, de esztétikus látvány, amelyből így is egy vállalható élmény áll össze, de nem voltam megelégedve.
Nem elég mély
A legnagyobb kár pedig az, hogy a történet nem elég erős. A kutatás eleinte érdekes, a felbukkanó csavarok egy ideig foglalkoztatnak, hogy végül kapjunk egy halovány „rácsodálkozást” és egy pozitív üzenetet. Nyilván fontos témát boncolgat az In Other Waters, a környezetvédelemre pedig sosem lehet eleget figyelmeztetni az embereket, de nem éreztem elég hatásosnak ennek tolmácsolását. A cselekmény kicsit tovább tart, mint ameddig a történések érdekesek, és nem kapunk elég átütő pillanatot.
A játék egyébként erősen épít az Ellery-vel való párbeszédekre, de ezek sem győztek meg igazán. A szövegek korrekt módon lettek megírva, de a mi alig kapunk válaszlehetőséget, és akkor is inkább erőltetettnek érződik a döntés. Ellery monodrámája pedig nem igazán halad így sehova, jellemfejlődésről nincs szó. Nem ettől akarok a cápák vacsorája lenni, és így sem lesz rossz a sztori, de nem is merül elég mély vízbe.
Nem akarok, és nem is tudok haragudni az In Other Waters-re. A végigjátszás 3-4 órája kellemes volt, igaz, nem nagyon maradandó. A szép hátterek és a hangulatos dallamok végig hajtottak előre, ahogy a felfedezés is, de nagyobb erőbefektetést mégsem tettem érte. Amint a stáblista végén lehetőséget kaptam, hogy befejezzem az élővilág feltérképezését, meg sem fontoltam a lehetőséget, egyszerűen csak kiléptem. Szerintem ez jól jellemzi a játékot, főleg működés szintjén: egyszer nem volt rossz, de nem hagyott bennem mély nyomot.