A Predator 2 anyagi és kritikai visszaesése arra késztette a Fox stúdiót, hogy hosszú időre szögre akassza a Yautja-faj emlékezetes gúnyáját. Szerencsére a feledés homályából előtörve időben visszatért a B-mozik egyik koronázatlan királya, hogy időutazással és evolúcióval karöltve áldozzon a jó ízlés oltárán.
Ragadozók (Predators; 2010)
Antal Nimród (Kontroll) személyének köszönhetően igazi hazafias lelkesedéssel üdvözölhetjük a húsz évvel később készült harmadik részt. A Ragadozók alapötlete bár Robert Rodríguez (Alkonyattól pirkadatig) köpönyegéből pattant elő még a kilencvenes évek közepén, és bár a munkálatok felett ott őrködött végig El Mariachi-szellemi atyja, a végleges, B-kategóriás formába igazán csak a magyar származású rendező öntötte. Meglehetősen nehéz fába vágták a fejszéjüket, hiszen a két felháborítóan pocsék Alien vs. Predator-mozi (2004, 2007) után a rajongók és az átlagnézők is melegebb éghajlatra kívánták a két szörnyeteget.
Pontosan ezért dicsérendő, hogy a film nem veszi figyelembe a crossovereket, sőt még a Predator 2-ről sincs érdemben tudomása, ellenben nyíltan, de ízlésesen utal az 1987-es klasszikusra. Maguk a szereplők is tisztában vannak az első rész eseményeivel, több túlélési praktikát el is sajátítanak az ott megismertek közül (pl. sárban fetrengés a hőérzékelők ellen). Az első filmre tett reflexiók nem állnak meg itt, történetszövésben, hangulatban, stílusban a Predators erőteljesen, ugyanakkor tiszteletteljesen hajaz az elődjére.
Felismerve a jól működő recept titkát Rodríguezék mindent megtartottak, amit annak idején imádott a közönség, annyi különbséggel, hogy minden komponenst a négyzetre emeltek. Szintén egy dzsungelben vesszük fel rögtön a történet fonalát – annyi különbséggel, hogy ezúttal nem a Földön, hanem a predátorok egyik idegen bolygóján vagyunk. Egy csapat profi – de a tagok közötti kémia hiányával küzdő – gyilkoson keresztül tetszelgünk az áldozati szerepkörben. A yautjaiak méretesebbek, veszedelmesebbek és változatosabbak, mint korábban, vadászataikra kedves ölebeik kísérik őket és egyáltalán nem riadnak vissza a testvérharcoktól sem, ha úgy adódik.
Amerikai önzetlen hazafiak helyett különböző nációjú és múltú antihősök színesítik a palettát. Annak ellenére, hogy a(z ebben a szerepében rendkívül karizmatikus Adrien Brody kezei alatt történő) csapattá formálódás ad hoc módon történik meg, a jakuza-tag, orosz kommandós, izraeli katona, zsoldos, drogkartelles, orvos, halálraítélt bűnöző és afrikai halálosztagos között létrejövő, üzemképes dinamika kifogástalanul működik a filmben. Pontosan annyit ismerünk meg belőlük, amennyi a – szintén – high concept történethez elengedhetetlenül szükséges.
Mindegyiküknek jut legalább egy emlékezetes pillanat vagy jelenet, ha másért nem, az elhalálozásukért felelős képsorokért érdemes kivárni a vérgőzös finálét. Kulturális és szociális különbségeik ellenére egy valami köti össze a szedett-vetett társaságot: a bármi áron történő túlélés. Ennek a szellemében fognak fegyvert, bujkálnak, kötnek szövetséget egymással, vagy éppen esnek neki fogvatartóiknak. Sokat látott, tapasztalt emberekről beszélünk, akiknek a ravasz meghúzása legalább annyira természetes, mint nekünk egy levegővétel, akiknek a sárba fagyott véres tetemek látványa nem több egy egyszerű harctéri fedezéknél.
Pados Gyula (Állítsátok meg Terézanyut!) operatőr képei megtagadják az ekkora divatossá vált digitális lassításokat és gyorsításokat, kompozíciói kimértek és a maguk mocskosságában is megkapóan gyönyörűek. Az akciójelenetek végig követhetőek és kreatívan koreografáltak, az egymástól eltérő harcstílusoknak, harcászati eszközöknek hála – legyen szó emberről vagy humanoid földönkívüliről – a vérben és szervekben fürdőző kegyetlenkedések mellett kirajzolódik előttünk az erőszaknak egyfajta variábilis esztétikuma.
Minden egyes összecsapás tartogat valami újdonságot, a repetitív közlésmódtól messzemenőkig elhatárolódik a film. Az akciójelenetek előtti feszültségkezelés által még a cselekmény felétől kimondottan érzékelhető ellaposodásról is könnyedén meg lehet feledkezni, nem beszélve a filmből áradó és a szubtextusért is felelős bizonytalanságról. Már a film első szakaszában megfogalmazódhat bennünk a kérdés, hogy a Ragadozók cím kikre is vonatkozik tulajdonképpen.
A vadászatot sportként felfogó, gerinceket trófeaként gyűjtő csúcsragadozókra, vagy esetleg a túlélésért társaikat is feláldozni kész, legyőzhető, de elpusztíthatatlan emberekre? Antal filmje az alkotói szándék szerint analógiát akar vonni a két csoport között, mindkét irányból egyaránt felvonultatva erényeseket és erkölcsteleneket, áldozatokat és elkövetőket. Meglehetősen mesterkélt meglátása ez egy zsigeri szórakoztatást megcélzó filmnek, ami valójában bármiféle érdemi tartalmi nóvum nélkül nézeti meg velünk a maga másfél óráját. 10/7
Predator – A Ragadozó (The Predator; 2018)
Egyet nekem, egyet nekik – hangzott el megannyi rendező/forgatókönyvíró fejében, amikor saját elképzeléseiket hátra dobva nekiálltak egy filmszéria keretein belül megvalósítani a megszorítások miatt csupán takaréklángon égő ötleteiket, mindez a jó fizetés és a későbbi önálló alkotói szabadság elérése végett. Ilyen sorsra jutott az eredeti film egyik comic relief mellékszereplője – az ekkor még kezdő, később kultikus írói, majd rendezői karriert befutó Shane Black (Az utolsó cserkész) – is, amikor a 70-es évekbe oltott buddy movie-ja, a Rendes fickók elhasalt a pénztáraknál.
A valóság persze ennél sokkal prózaibb, 2014-ben ugyanis már bőven voltak egyeztetések a rendezővel egy új Predator-projekt kapcsán, mondván: ha valakinél, nála biztos kezekben lesz a Yautja-faj tovább élése. Az elmondások alapján a film alapvető funkciója az lett volna, hogy új életet leheljen a haldokló szériába. Egy más jellegű, intimebb perspektívából akarták szemléltetni a hidegvérű gyilkolást. A 2017-es forgatás és a 2018-as újraforgatás után (ami főleg a film utolsó harmadát érintette a korai negatív nézői reakciók miatt) végül bemutatták az ígéretes alapokon nyugvó, összességében nézve kohéziótlan és stílustalan The Predatort.
Black tisztában van a ’87 óta folyamatosan bővülő Predator-univerzummal. Nem egyszer, akár egy karakter által, akár az science fiction műfaj ikonográfiáját segítségül hívva utal az előzményekre, ugyanakkor bátran (de eredménytelenül) mer új vizekre evezni. Az elődökre hajazó habitusára ékes példa az összeverődött, ezúttal PTSD-ben szenvedő katonák csapata, az egymás ellen harcoló idegenek, a környezeti adottságokból fakadó – arányértékvesztett – dzsungelharcok. A rendező korábbi munkáinak ismeretében az akciójelenetek korrekt levezénylése csupán másodlagos, az ő igazi terepe a dinamikus főszereplő duók közötti verbális szócsaták.
Éppen ezért az újonnan behozott elemek között találjuk az öniróniával megtámogatott dialógusokat, a fekete humort, a felnőttlét romlottságától mentes gyerekszereplőt. Ezek mellett a saját territóriumán idegennek számító, de még a Predator-franchiseban is frissnek ható, merész ötletekkel állt elő Black. A földönkívüliek kormányzati vizsgálatában, az egy, esetleges felsőbbrendű idegen kaszt mesterséges kitenyésztésében egyaránt volt potenciál, ahogy a géniusz-gyerek és az izommunkát biztosító ex-katonák közötti viszonyban és a poszttraumás stressz extrém körülmények között történő megélésében is. Azonban minden egyes újítással kapcsolatos akarásnak kényelmetlen nyögés lett a vége.
Mindenféle egységes koncepció nélkül, a film a címszereplőjéhez hasonlóan mindenbe (és mindenkibe) beleharap, belekarmol, anélkül, hogy megismerné, interaktálna, urambocsá’ közelebbről szemügyre venné az áldozatát. Felmerülhetne az esetleges kritikai szemléletmód a felső vezetés irányába, de két rövid jeleneten belül úgyis a megjátszott (és nem eljátszott) macsó kötelességtudat venné át a helyét. Az éveken keresztül titokban, de államilag megfigyelt humanoidok a képességeikkel meglepetéseket tudnak okozni az őket obszerváló tudósoknak. Kérdem én, mit kutattak olyan szorgosan ezalatt az idő alatt?
Egyszerűen nincs épkézláb cselekmény, csak gyorsan egymás után lefolyó történések, amelyekbe erőltetetten, logikai hibákban tobzódva kerülnek bele a csapattagok, élükön egy karizmátlan főhőssel (az egyébként Boyd Holbrook látványosan nem tud mit kezdeni alulírt szerepével). A felületes hatáskeltés kedvéért – legtöbbször olcsó, sötétben játszódó, közepes CGI-munkák szoros ölelésében – kerülnek bele a karakterek újabbnál újabb és veszélyesebbnél veszélyesebb szituációkba, hogy aztán a széteső dramaturgia biztosítson mindannyiuk számára bizonyos mértékű abszolúciót.
Black stílusjegyei teljes mértékben a visszájukra fordultak. A korábban szeretett, a cselekmény szöveteibe szépen beágyazott, öntudatos humort nagyítóval sem lehetne találni a filmben. Az érdektelen mellékszereplőknek a cselekmény sodrását megtörő dialógusaik az ironikus hozzáállást hivatottak szolgálni, de a sokszor fárasztó, a kialakult zsáneri helyzetekre tett viccelődések miatt – amiknek a jelentős hányadát a káromkodások teszik ki, – a műfaji revízió alapjaiban van bukásra ítélve. A Holbrook személyével beemelt magánéleti szál is inkább túlnyújtottra, érzelgősre és feleslegesre sikeredett a kelleténél, a Jacob Tremblay által játszott Rory nevű kisfiú egy érdekes adaléka a történetnek, de az autizmusának a problematikus kezelése is inkább a film hátrányává válik. A The Predator mindenáron egy akar lenni a nyolcvanas évek sci-fi akciófilmjei közül, de stílus- és atmoszférateremtésben csupán a felszínt kapargatja.
Hiába erőlködik a muszklikkal, az eltökélt női arcokkal, az áltudományos okfejtéseivel, a fehér orvosi szemüvegekkel és köpönyegekkel, se egy beállítás, egy őszinte momentum, egy véres összecsapás, egy elhangzó egysoros nem emlékeztet a negyven évvel ezelőtti bájosan naiv állapotokra. Túlságosan öntörvényű, átgondolatlan és infantilis ahhoz, hogy megadjuk neki ezt a szabadságot, holott a mélyén belül ott lapul egy megalkuvásra képtelen ember szórakoztató víziója. Talán a gonzó-újságírás atyjától, Hunter S. Thompson-tól származó szövegrészlet tudja a legfrappánsabban összefoglalni ezt a majdnem két órányi eredménytelen erőlködést. Idézet a Félelem és reszketés Las Vegasban (1971) című, méltán rendhagyó és progresszív könyvből:
,, Íme, ott megy Isten egyik prototípusa. Egy nagyhatalmú mutánsa valaminek, amit sosem akartak tömeggyártásban kipróbálni. Túl bizarr, hogy éljen. Túl ritka, hogy meghaljon”. 10/5
Préda (Prey; 2022)
A számára sikertelen, de bátyjának a törzsük újabb megbecsülését kivívó oroszlánvadászat után Narunak (Amber Midthunder) az elszántsága még további méreteket ölt és felfegyverezve elindul a közeli erdőbe. Meggyőződése nem hagyja nyugodni, miszerint egy olyan, eddig nem tapasztalt ragadozóval van dolguk, ami sorra teríti le még a legnagyobb vadakat is. A hajnal derengő fényeinél találkozik a klánjának asszonyaival. Mindegyikük a megszokott reggeli tevékenységét végzi: rendet raknak a sátor körül, gyűjtögetnek, élelmet készítenek elő, a kisgyermekekkel foglalkoznak.
Naru némán elsétál mellettük, nőtársaival ellentétben egy másik sorsot akar beteljesíteni. Az ő otthona nem a tábortűz meleg fényénél és a sátrak puha érintésénél keresendő, sokkal inkább a sárral és lehullott falevelekkel teli vadonban. Dan Trachtenberg rendező ebben az egy jelenetben tökéletes karakterleírást ad a főszereplőjéről. Hiába ad konkrét, vagy áttételesen értelmezhető mondatokat az emancipációról a hősnője szájába, ennél a két perces jelenetnél jobban nem tudja megfogni a karakter – és általa a filmje mondanivalóját.
1719-ben járunk, Samuel Colt és Alfred Nobel világégéseket okozó találmányaik előtt. A militarista felütés először – és reméljük nem utoljára – hagyta el a Predator-filmeket, más fegyverarzenállal kell mindkét félnek beérnie, ráadásul a ragadozó külsőségeiben is kicsi változáson esett át. Naru számára a balta, az íj, a lándzsa jelenti a támaszt az útja során, a Yautja-zarándok sincs még a későbbi készlete teljes birtokában, páncélzata hiányos, pajzsot és pengéket forgat. Jeff Cutter (Cloverfield Lane 10) gyönyörű felvételei a technológiamentes, ipari forradalom előtti környezetről, a belőlük áradó szépség mellett a kilátástalan zsigeri félelemről is árulkodnak.
A földanya iránti kettős szemlélet mellett – miszerint ápol és eltakar, valamint megöl, ha óvatlan vagy – az esztétikai minimalizmusé a reflektorfény végig a filmben. Naru, a megsegítésére induló komancsok, a fehér telepesek, de még maga a predátor is a kezdetleges eszközöknek van kiszolgáltatva. Az egymás közötti szabályrendszereket, az alá-fölé rendelt viszonyokat itt még csak tanulják, fogalmuk sincsen hogyan reagáljanak a másik megnyilvánulásaira. Az indiánok élvezik a leginkább a természet adta páratlan ajándékokat. Harmóniában élnek vele, nem áll szándékukban többet elvenni belőle, mint amennyit ténylegesen felhasználnak.
A fehér prémvadászok pusztítást, termelésre alkalmatlan, füst és állati tetemek által ellepett földeket hagynak maguk után, semmilyen élet nem marad meg a közvetlen környezetükben. Kettejük között a félúton helyezkedik el az idegen, aki ugyan a sport szenvedélye miatt méretben és mennyiségben is egyre nagyobb állatokat öl meg, folyamatosan tanul és alkalmazkodik a természet adta lehetőségekhez. A felmerülő indiánromantika a szkeptikus komancsok miatt nem tud kellő fókuszba kerülni, a főhősnő személye által beemelt női szerepkör kérdése sokkal fajsúlyosabb.
Trachtenberg előző munkáiban (Cloverfield Lane 10, Black Mirror) is az elnyomás lélektanát boncolgatta, ezúttal konkrétan a tradicionális férfi-női viszony került a fókuszába. Bátyja kivételével törzsének tagjai lesajnálva, szánakozva figyelik a kitörési kísérleteit (pl. a közelharci eszközökkel való gyakorlásait), de még így is kellőképp jártas a gyógynövények és a felhasználásuk világában. Naru karakterében egyaránt összpontosul a szerencse és a rátermettség. Eszének, találékonyságának és esendőségének köszönheti, hogy folyamatosan tanul a korábbi hibáiból, ismereteket szerez, majd ezeket újrahasznosítva kerekedik felül az éppen aktuális problémáján. Az egyéni érdekérvényesítés itt a közösség biztonságát is szolgálja. Naru fejlődése nélkül a faluja képtelen lenne bármit kezdeni az ismeretlen jövevénnyel, a túlélés érdekében szükségük van a tapasztalataira, a védelmére.
A film végére megbecsült tagja lesz a törzsének, kivívva az őt megillető tiszteletet az életeket mentő tettével. A Prey egyszerre működik vérfrissítésként, folytatásként, önálló kalandként, de még kiinduló alapként is egy esetleges második részhez, miközben úgy tud egy szórakoztató akciófilm is lenni, hogy a borzalmas CGI-jal életre keltett állatok, illetve az anakronisztikus nyelvezet pár alkalommal kizökkentőnek tudnak hatni a néző számára. Az álcázást szeretjük, azt már kevésbé, ha a zavarunkban nem tudunk elmélyedni a háromlézeres mészárlás gore pillanataiban. 10/7