Aki egy kicsit is otthon van a számítógépes játékok világában, már biztosan hallott a zsánerteremtő Doomról (pontosabban majdnem zsánerteremtő, hiszen az FPS-játékok atyjaként a Wolfenstein 3D pont egy évvel a legelső Doom előtt jelent meg).
Az 1993-as belső nézetes lövöldözős, azaz First Person Shooter (FPS) játékot a mai napig emlegetjük, videojáték történelmi mérföldkőnek tekinthetjük. Azóta megjelent pár folytatás, filmadaptáció, regény, és persze képregény is. Majd 2012-től nagyjából négy évre csend lett a franchise körül.
2016-ban, brutális gitár riffek arcunkba szaggatásával feltámadt a pokol a Marson: megérkezett a next-gen Doom.
A Doom érdekes koncepcióval rendezte át az FPS-ek közötti hierarchiát. Jó ideje évről évre ugyanazokat a bevett szokásokat kaptuk minden belsőnézetes lövöldözős játék esetében, kisebb-nagyobb eltérésekkel. Rövid, semmit mondó kampány, végtelen mennyiségű multiplayer DLC, tonnányi mikro tranzakció, és bugyuta skinek, illetve emote-ok. Mára minden “jóravaló” játék tartalmaz fegyver és karakter skineket, emote nélkül meg már nem is élet az élet, úgyhogy ez is részét képezi a Doom többjátékos módjának, de jelen esetben a fene bánja.
[h]Doom Slayer[/h]
Nézzük, hogy a 2016-os Doom miképpen csobbant bele az állóvízbe méretes hullámokat keltve: Az egyjátékos kampány alsó hangon is nagyjából 10 órás, és véletlenül sem akar többnek látszani, mint ami valójában: darálás. Elmegyünk A-ból B-be, lemészároljuk az adott démon csapatot, majd megyünk tovább. Közben szedhetünk fel pajzsot, bővíthetjük fegyverarzenálunk, fejleszthetjük ruhánkat és méretes lőfegyvereinket egyaránt. Azonban egy idő után, nagyjából a játék utolsó harmadára hiába magyarázzuk bele mekkora poén a nosztalgia rózsaszín függönye mögül, inkább csak végtelenül önismétlő lesz. A kampány struktúrája remekül idézi a régi játékokat linearitásban, és egyszerűségben, ami egy ideig tök buli, utána már csak “haladjunk már” sóhajtással irtjuk a következő démon hordát.
Mivel másabb a Doom, mint mondjuk egy Call Of Duty, vagy Battlefield? Talán annyiban, hogy egyáltalán nem akar minket átvágni valami megfoghatatlan pátosszal. Nincsenek alibik, kifogások, mondvacsinált feladatok: csak zúzás és színtiszta játékmenet. A legújabb Doom képes volt a retro hangulatot végigvinni az egész játék során, mégis sikerült megtartani a modern látványvilág elvárható mércéjét. Mit megtartani? Kegyetlenül jól néz ki!
Technikailag is szép teljesítményt ér el a játék, hiszen PS4-en Full HD felbontással a 60FPS szinte mindig megvolt, PC-n pedig Ultra beállítások mellett kereshetjük az állkapcsunkat a földön. Hát még 4K felbontás mellett!
[h]Írtsátok egymást is, ne csak a démonokat[/h]
A multiplayer szintén nem hordoz túl sok újdonságot, mégis egyszerre nosztalgikus felüdülés, és újszerű. Bármennyit gondolkoztam, hogyan fejtsem ki jobban a többjátékos módot, nem tudok sok mindent hozzáfűzni: klasszikus játékmódok, klasszikus fegyverek, klasszikusnak ható pályák, megidézhető démonok, cicomázható felszerelések, és természetesen emote-ok tömkelege várja az egymás gyilkolását választó játékosokat.
A SnapMap játékmód pedig az egyik legjobb dolog, amit a Doommal tehettek. A mód alapjában véve egy közösségi map kreátor – ha szeretném lesarkosítani. Játékosok készíthetnek el különféle pályákat, a lehető legkülönfélébb módokon, amiket akár egyedül, akár co-opban vihetünk végig. Vannak retro-kinézetű szintek, 1-2 órás kampány-szerűségek, meg persze idétlen és indokolatlan tömegmészárlás-szimulátorok. Ami biztos: rengeteget hozzáad az amúgy is gazdag játékélményhez.
A Doom Update 6.66 frissítéssel minden multiplayer DLC-t ingyenessé tettek, és néhány változást is beújítottak a többjátékos módba.
Hogy miért ajánlanám a 2016-os Doomot? Mert a brutális adrenalinbombaként is remekül helytálló program képes poént csinálni saját magából és a konkurens címekből is. Egy könnyed kikapcsolódás pedig valljuk be, szükséges sok már-már túlságosan is komolyan vett játék között. Továbbá szintén előnyös, hogy mind PC-re, mind konzolra igazán baráti árakon beszerezhető már, és nincs is valami pokoli gépigénye. Pörgős, kellő kihívást állíthatunk magunk elé, rengeteg extra tartalom van benne, szóval szórakozásnak mindenképpen kiváló. Aki pedig kicsit szemfüles a játék során, egy-két igen komoly filozófiai felvetésbe is beleütközhet a történet kapcsán (Mars->Pokol->Emberi kapzsiság vonalon érdemes keresgélni).
