Jelenleg a Bluepoint Games és a Vicarious Visions szállítja a legjobb minőségű remaster játékokat. Az újra kiadott alkotások létjogosultsága örök vita, ezúttal viszont nem fogok kontroverz témákba bonyolódni jelen bejegyzés alkalmával.
A Vicarious Visions 2017-ben a Crash Bandicoot ‘N’ Sane Trilogy során megmutatta, hogy milyen egy remek feldolgozás. A csapat korábban főleg portolással foglalkozott, így kerültek közel a Tony Hawk’s Pro Skater sorozathoz is. Ők portolták át például a harmadik részt, illetve a két Underground epizódot Game Boy Advance-re.
Így hát biztos volt némi tapasztalatuk a legnépszerűbb deszkás játékok terén, amit annak idején a megboldogult Neversoft fejlesztett. És ez meg is látszik, hiszen egy-két apró hibát leszámítva a THPS 1+2 egy kifejezetten jól sikerült nosztalgiabomba lett. Ami külön felüdülés, hiszen emlékezzünk vissza a korábbi remaster-próbálkozásokra, amik borzasztó nagy csalódásként kerültek be a videojátékok történelemkönyvébe.
[h]Gerilla Rádió[/h]
Számomra szinte a semmiből robbant be a felújított két epizód. Valamikor olvastam, hogy majd kiadják a két első Tony Hawk játék ráncfelvarrt verzióját, de ugyanabban a pillanatban le is tettem róla. Nem voltak jó tapasztalataim ezzel kapcsolatban, ki okolna emiatt?
Aztán már csak arra lettem figyelmes egyik reggel, hogy csomó cikk jelent meg azzal kapcsolatban, hogy tök jól sikerült a THPS 1+2. Mi? Már meg is jelent? Azzal a lendülettel zsákoltam a terméket, és 20 év eltéréssel, de ugyanúgy Playstation konzolon ültem le kedvenc deszkás játékom elé.
Mint oly sok korombeli srác, én is imádtam a deszkás kultúrát, sőt jómagam is előszeretettel pattantam deszkára, bár valljuk be, sosem voltam nagy tehetség.
Én a Tony Hawk 2-vel kezdtem annak idején, csak jóval később pótoltam az első részt, ami akkoriban valamiért kimaradt. Mondjuk a késő 90-es éveket írtuk, és kissrácként külön mágia volt számomra, hogy honnan szerezte tesóm a játékokat.
De mai napig élénken emlékszem, amikor először indítottam el a Hangar pályát, és megszólalt a Rage Against The Machine – Guerilla Radio című száma. Nem túlzás, ott megváltozott minden.
Sok-sok órán át nyomtam a játékot, hogy megcsináljak minden feladatot, és hogy minden pályán begyűjtsem a titkos kazit. Meg, hogy megtaláljam az összes rejtett zónát. Közben pedig üvöltött a punk meg a hip-hop.
[h]A világ összes kombója[/h]
Persze a játék sokkal tovább tartott, mint 2020-ban. Akkoriban nem volt YouTube, sem semmilyen internet, nem tudtam rákeresni, hogy például “School Secret Tape”. Újra és újra addig pörögtek a kétperces menetek, amíg egyszer csak rá nem leltünk. Vagy megkérdeztünk egy tapasztaltabb ismerőst, aki nagy mellénnyel vagánykodott, hogy ő már akkor kimaxolta a játékot, mielőtt megjelent volna.
Mostanra könnyebb dolgom volt. Egyrészt, emlékeztem a pályák javára mindkét részből. Ahol a fejlesztők nem variálták meg a begyűjtendő cuccok helyét, jobbára könnyedén összeszedtem mindent, miközben kisujjból kivágtam a Sick Score-t és a High Combo-t. Persze az emlékek és az ügyesség is megkopott, és pár szivatós résznek többször is neki kellett futni.
Nagyon örültem, hogy a mechanikákhoz és a gameplay-hez nem nagyon nyúltak. Minden pontosan ugyanúgy rémlik, mint annak idején. Ettől függetlenül lehet, hogy csiszoltak a mechanizmuson valamennyit, de nekem így 20 év távlatából nem tűnt fel a különbség; annyi biztos, hogy jól szerepelt a végeredmény.
A látványt is sikerült remekül átemelni: a pályák részletesek, ízlésesek és szépek. Habár PS4 Pro-n néha tapasztaltam frame dropot, és a töltési idő sem 2020-szint (a menü is érthetetlen okok miatt szaggatós, lassúcska), azért összeségében technikai oldalról is egy pofás remasterről beszélhetünk.
[h]Közös nevező[/h]
A két részt összevonták kiválasztott karakterünk révén. Nincs úgy elszeparálva a két epizód, hogy mindegyik játszható karakterrel (és custom skaterrel) újra meg újra végig kéne pörgetni az egész játékot. Amit megszerzünk Stat pontot akár az első, akár a második részben, rápakolhatjuk arra a deszkásra, amelyikkel éppen játszunk, így bármikor variálhatjuk melyik játékban szeretnénk gurulni.
Ha például Rodney Mullennel 100%-ra megcsináltuk az összes pályát, akkor nem kell a feladatokat újra elvégezni másik játékossal – csupán a Stat pontokat gyűjthetjük be újra. Ez újrajátszhatósági szempontból nem biztos, hogy jó ötlet volt. Habár lehet már nekem sem lett volna kedvem újra az összes deszkással végigvinni az egész játékot.
Így hát tapasztaltabb Tony Hawk-játékosok egy rövid kalandnak örvendhetnek. A 16 pályán néhány óra alatt átvergődhetünk úgy, hogy hellyel-közzel 100%-ra teljesítünk.
Ezt próbálták megfejelni kihívásokkal, gyűjthető ruhákkal, deszka lapokkal, griptape-ekkel. Ezek korábban is benne voltak a játékban, csak most más kioldási mechanika társult mellé, ezzel ösztönözve, hogy többet játszunk vele.
Illetve még hozzácsaptak egy ranked opciót is a Skate Tourhoz, ami farokméregetésen kívül nem ad hozzá túl sokat a plusz kihívások nyújtotta élményhez.
[h]Sok jó ember egy skate parkban is elfér[/h]
És hát van multiplayer is. Régen azt hittem, tűrhetően ügyes THPS-játékos vagyok, mára viszont a kétévtizedes tévhitem megdőlni látszik. Oké, egy csomó multi-meccsen végeztem dobogósként, de nálam fényévekkel királyabb játékosok uralják az online módot. És egyébként, ami régen órákig le tudott kötni, mostanra már nem biztos, hogy hosszan fog tartani.
Az online meccsek is kétpercesek, és van Score Challenge (az nyer, akinek több pontja lesz), Combo Challenge (az nyer, aki jobb kombókat tol), Combo Mambo (az nyer, aki először éri el a kitűzött kombót), és még néhány mód. De pár kör után egyszerűen unalmassá válik. Mindig van egy random arc, akit lehetetlen legyőzni, nincs túl jól belőve a belátható kihívás-faktor, és igazán közösségi élmény sincs jelen. Franc gondolta, hogy egyszer hiányként rovom fel, hogy nincsenek emote-ok. Öregszem.
A fentebb említett néhány hibája ellenére imádtam a Tony Hawk’s Pro Skater 1+2-t. Újra visszautaztam az időben, amikor kissrácként megszámlálhatatlan órát töltöttem a PS előtt, és ez baromi jó érzés volt. Aki hozzám hasonlóan imádta a THPS-játékokat, biztos nem lő mellé, ha beszerzi a felújított verziót. Még akkor sem, ha néhány óra alatt végigszaladhat az egész játékon.
Valamennyire azért visszacsábítanak a kihívások (de nem a Playstation trófeák, amiket robotoknak találtak ki), és néha egy-egy multi meccs is jól esik. Na meg a zenék: a mai stílusom nagyban a Tony Hawk-játékoknak köszönhető. A felcsendülő soundtrackek legtöbbjét a mai napig szívesen hallgatom, és kedvenceim között vannak; ezek miatt már megérte. Illetve kiegészült új trekkekkel is a játék. Ugyan ezen dalok már jóval távolabb állnak az ízlésemtől, de nem hazudok, egy-két új nótára elég király koptatni a deszkát.
[h]Csatlakozz a Geek Világ közösséghez![/h]
[h]Támogatlak![/h]
