A modern horror (értsd: az elmúlt 5-10 év) talán legnépszerűbb témája és egyik legjobban lerágott csontja a gyász és az azon keresztül megélt traumák feldolgozása. Nyilván egy univerzális jelenségről beszélünk, minden ember keresztülmegy szerettei elvesztésén, élete során többször is. Nincs kibúvó alóla, kivétel nélkül mindenkit érint. Az alkotók pedig gyakran terápiás jelleggel, saját élményeiket, tapasztalataikat vetik papírra, hogy a saját megküzdésükben is segítsenek. Azt nem tudom, hogy John Langan Horgok című regénye tartalmaz bármiféle önéletrajzi ihletést, de annyi szent, hogy nagyon hatásosan ás le a gyász mélyére.
Lovecrafton túl is van élet
Minimális előzetes tudással lapoztam fel a Horgok-at. Egyébként is szeretem, ha a lehető legkevesebbet tudok az adott könyvről, hogy ne érhessen ideje korán olyan inger, ami befolyásolhatná nem csupán az olvasási élményemet, de a véleményemet is. A borító és a fülszöveg alapján egy modern köntösbe csavart kozmikus horrorra számítottam. Ez többé-kevésbé igaz is rá, de van itt némi csúsztatás, amire később ki is térek.
Azt is tudom, hogy mára a zsáner puszta említése is Lovecraftért kiált, de ha valami jót tett ennek a könyvnek, akkor az az, hogy nem próbált meg lovecrafti lenni. Nem utánoz, nem hatásvadász, és nem akarja tettetni, hogy valami más volna, mint ami. Ettől Langan és a Horgok is önazonosnak hat, így hibái ellenére is egy igazán hátborzongató horrort olvashatunk.
Eeeekkora halat fogtam!
Nem vagyok nagy pecás. Egy kezemen meg tudom számolni hányszor voltam életem során vízparton halfogási szándékkal. Szóval maradjunk annyiban, hogy az ég világon semmit sem tudok botokról, csalikról, halakról. És hiába történt megannyi para és felfoghatatlanul weird dolog a regényben, mégis többször kedvet kaptam a horgászathoz.
És ha ennyire működött az illúzió nálam, akkor az azt jelenti, hogy Langan hitelesen mutatta be ezt a hobbit, vagy mindinkább talán a mögötte húzódó ideát.
A történet két férfiról szól, akik elvesztették szeretteiket, és a gyászukon keresztül barátságra leltek. Nagyon erőteljesen mutatja be a regény, hogy tragédia és tragédia között is mennyi különbség lehet. Abe a rák miatt vesztette el feleségét, Dan családja pedig egy autóbalesetben halt meg.
Míg Abe-nek volt lehetősége elbúcsúzni, és ideje, hogy ha apránként is, de fel tudja fogni az elkerülhetetlen véget, addig Dantől a tragikus hirtelenség vette el a feleségét és két fiát. Minden ember különböző, és mindenki máshogy dolgozza fel a veszteséget, de ahogy a könyvben is olvashatjuk, ez senkinek sem könnyű, vagy egyszerű feladat.
Abe a horgászatban találta meg a gyógyulás felé vezető utat. Fokozatosan merült el új hobbijában, és egyre elszántabban űzte a pecázást. Dannel ugyan munkatársak voltak, de az irodai illemen kívül nem túl sokat beszélgettek korábban. Azonban mikor kollégájával megtörtént a tragédia, Abe gondolt egyet, és elhívta magával horgászni. A rendszeres közös pecázásból barátság lett, és mégha Dant többször is maga alá gyűrte a gyász súlya, egy idő után újra visszatalált új barátjához és közös hobbijukhoz. Egy alkalommal pedig ő maga ajánlott egy remek helyet, ahol megpróbálkozhatnak kifogni valamit, ami mindkettőjük számára emlékezetes lesz. Céljuk, a Dutchman’s Creek nevű vidék viszont hátborzongató múlttal rendelkezik, aminek a regéjét a helyi étkezde tulaja nem is rest elmesélni.
Történet a történetben
És itt szakad ketté a történet, és maga a könyv is. Ezen a ponton teljesen magával ragadt Abe és Dan melankolikus, megrázó és gyásszal teli, mégis sztoikus és békésnek tűnő barátsága. Az elvárásaim már egy jól kivájt mederben voltak, így egy kissé csalódnom kellett, amikor a Horgok úgy döntött, hogy a könyv a következő 160 oldalon egy tök más sztoriba vág bele.
Valamiért azt hittem, hogy kapunk egy ijesztő horgásztörténetet, ami legfeljebb néhány fejezet lesz és folytatjuk is tovább Abe-ék kalandját a rejtélyes patak felé. Ez a húzás nagyon váratlanul ért, hiszen ez a mese a regény felét kitöltötte.
Szó se róla, a 20. század hajnalából elmesélt különös eset egy fantasztikusan megkomponált rémtörténet. Érzékletesen mutatta be a New York állambeli vidéket, ahol főként európai bevándorlók éltek és dolgoztak egy víztározó megépítésén.
Az itt történt eseményektől csomószor borsódzott a hátam. Nagyon jól működött a cselekmény, és a szereplők is teljesen rendben voltak. Aztán, a lassú égésű, de feszültségtől egyáltalán nem mentes horrorból egy nagyszabású weird, már-már kozmikus mértékű történet kerekedett.
Mire a könyv végére értem, addigra bőven túltettem magamat a kezdeti, mondjuk úgy, csalódáson. Azon is elméláztam, hogy lehet Langan eredetileg csak az egyik történetet találta ki. Időközben pedig rájött, hogy az legfeljebb egy kisregényt tenne ki, így valahogy fel kellett duzzasztani. A történet a történetben szerkezet pedig kisegítette, és a különálló sztorikból mégis egy egymásba fonódó, összefüggő kerek egészet tudott alkotni. Tecnhikailag ez sikerült is.
De mégis az a benyomásom, hogy a két történet csak egymástól függetlenül működik kiválóan. És ugyan Abe és Dan kalandja jó keretet ad az egésznek, és az évszázados szálak is összeérnek, mégsem éreztem azt, hogy végül maradéktalanul jól működnének együtt.
Verdikt
John Langan Horgok című könyve “történet a történetben” struktúrával dolgozik. A kötetben szereplő két, összefüggő sztori egyikében a gyász elviselhetetlen traumájáról és nem várt helyről érkező barátságról olvashatunk. A másikban pedig egy klasszikusnak induló, majd felfoghatatlan léptékbe torkolló rémmesét követhetünk végig a 20. század hajnalából.
A Horgok egy furcsa élmény volt számomra, hiszen menet közben annyit változtak az elvárásaim, hogy még engem is meghökkentett. A könyvet semmiképpen nem mondanám rossznak, hiszen mindkét történet a maga módján parádésan működik. Langan írása szuper, a történetmesélési módszerei pedig pontosan olyanok, mint ahogy azt elvárnánk egy 18 éven át kreatív írást oktató embertől.
De ahogy az író is megemlítette a Horgok szépirodalomnak túl horror, horrornak meg túl szépirodalom, és az olvasói ellentmondás talán valahol itt keresendő. Horrorrajongóknak viszont így is bátran merem ajánlani, és azoknak is, akik a lovecrafti örökséget keresik egy könyv lapjain.
A recenziós példányt ezúton is köszönöm az Agave kiadónak!