A tízéves kisfiúk sorsa a náci Németországban teljességgel a politikai akarat alá volt rendelve, a diktatúra pedig igyekezett kihasználni a befolyásolhatóságukat. A személyes tapasztalatok és az állami propaganda közti ellentmondást azonban a keserűségen kívül jó adag humorral is be lehet mutatni. Ezt sikerül is elérnie a Jojo Nyuszinak, az események drámaisága ugyanakkor mégis elgondolkoztatja a nézőt.
Megszokhattuk Taika Waitititől a hajmeresztő ötleteket és a Hollywoodból manapság annyira hiányzó merészséget, a huszadik század egyik mélypontjának helyszínén játszódó, frenetikus poénokkal operáló vígjáték azonban még hozzá képest is rizikósnak hangzott. Talán végül a drámai szál pont ennek az első hallásra meredek műfajválasztásnak a tompítására került bele, de mindenesetre ez utóbbi ellensúlyozza a térdcsapkodós nevetéseket és mondanivalót is ad a történetnek.
[h]Nem tökéletes katona[/h]
Mivel a film elején a címszereplő (Roman Griffin Davis) szemszögén keresztül egyértelműen pozitív színben tűnnek fel a hitleri diktatúra és a Hitlerjugend mindennapjai, elkél a szatirikus humor, a történelmet ismerő, felnőtt néző számára egyértelműen karikatúra-szerű karakterek csetlése-botlása. Taika Waititi magára Hitler szerepét osztotta, aki a kisfiú képzeletbeli barátja, egy fajta lelki mentora lesz. Persze Jojo semmit nem tud a Führer viselt dolgairól, így leginkább a saját igényei szerint formálódik az így ábrázolt szürreális Hitler-kép, ami szintén inkább nevetésre, mint feszengésre ad okot a nézőnek. Rebel Wilson, Alfie Allen, Stephen Merchant és Sam Rockwell nagyszerű alakítást nyújt a mellékszereplők bőrébe bújva, bár hozzá kell tennem, hogy a legárnyaltabb szerepe pont Sam Rockwellnek van, ami eléggé hasonlít a Három óriásplakát…-ban ábrázolt karakteréhez. Tehát neki ez egy könnyű feladat volt, de ezzel együtt is ő az egyik legjobb a filmben.
[h]Gyerekkori mumusok[/h]
Később, ahogy megy előre a cselekmény, végig a kisfiú megélésein keresztül fordul komorabbra a történet hangulata, ahogy az ideológiai meggyőződéssel ellentétben álló valóság Jojot megannyi biztosnak hitt dolog megkérdőjelezésére készteti. Eközben édesanyja (Scarlet Johansson) kedvesen, féltő szeretettel leplezi fia előtt a háború szörnyű oldalát. Nyilvánvaló igaza és meggyőződése ellenére nem teljes elutasítással, hanem a figyelmet az emberségre és a gyermekkori játékosságra felhívva próbálja elérni, hogy Jojo ne adja át magát teljesen a gyilkos eszméknek.
Ahogy említettem, a filmnek van egy fajta életigenlő tanulsága, amit üzenetnek is nevezhetnénk. Azonban ez nem egy bölcselkedő, vagy nehezen emészthető mondanivaló, hanem a humoros elemek mellett abszolút megférő, egyszerű logikán alapuló gondolatmenet.
Ahhoz ugyanis, hogy Jojo belássa, hogy mivel nem elég vérszomjas, nem is lehet az általa idealizált náci hadigépezet tagja. Vagy, hogy a zsidók valójában egyáltalán nem olyanok amilyennek a propaganda lefestette őket. Így csak egy dolgot kell tennie: szembenézni a tényekkel. A történet itt azért bedobja az ehhez passzoló konfliktust, mivel a Hitlert képzeletbeli barátjának tekintő Jojo anyja egy zsidó lányt rejteget a házukban, szóval Jojo első kézből tapasztalhatja meg, hogy vannak-e a zsidóknak szarvaik.
A gyerekkorban elképzelt világkép után szembesülni a makacs tényekkel, és ebben a zordabb világban folytatni pedig nem más, mint a felnőtté válás. Történjen az bármilyen korban vagy helyszínen. A szórakoztatáson kívül erről szól a film.