[h]A barátságos és közkedvelt Joker… várj, mi?![/h]
Joker először majdnem 80 éve, 1940-ben látta meg a napvilágot a Batman #1 képregényfüzetben. Ez nem összetévesztendő a Világ Legjobb Detektívjének sorozatával, hiszen az 1937-ben indult a Detective Comics ekkor már három éve futott.
Joker az elmúlt 8 évtizedben rengeteg művészi megközelítést kapott. Felsorolni is szinte lehetetlen mennyi mindenben szerepelt filmektől a videojátékokig. Mozis megszemélyesítői is szépen befészkelték magukat a rajongók szívébe (kivéve Jared Leto-t), és ahogy annak idején a Christopher Nolan-féle A Sötét Lovagban Heath Ledger alakításától is előre féltek a nézők, úgy most Joaquin Phoenix-szel kapcsolatban is szkeptikusak voltak az emberek.
Egészen addig, amíg elkezdtek csöpögni az információk külföldi sajtósoktól, amik kifejezetten bizakodásra adott okot. Végül nagyon lassan, de elérkezett a premier pillanata, és már itthon is felduzzadt a már-már túlzó hájplavina.
Aki ismer, tudja, hogy igyekszem minél távolabb tartani magamat a túlzásokba vitt hájptól, mert az bizony sokszor kegyetlenül befolyásolhatja az ember véleményét. De ahogy teltek a napok, egyre kíváncsibb lettem én is, hogy mit tud Phoenix, mit tud a Másnaposok-filmek rendezője Todd Phillips, miközben attól rettegtem, hogy a nagy Joker lufi kipukkad, én pedig csalódottan távozom majd a vetítőteremből.
[h]A társadalom legmélyén[/h]
De most az egyszer úgy tűnik, hogy minden hájp igaz, a Joker egy mestermű lett. Minden porcikájából üvölt az elnyomás ellen érzett düh, és olyan betekintést enged egy elmebeteg mindennapjaiba, amit tényleg csak kevés film enged meg magának.
Arthur Fleck-kel (Joaquin Phoenix) nem bánik kesztyűskézzel az élet. A bérbohócként tevékenykedő Flecket folyamatosan elverik, megalázzák, és hamar a szociális pszichológiai kezelést is megvonják tőle – mondván a városnak nincs rá kerete.
Az egyébként is megtört elme egyre lejjebb csúszik a társadalom perifériáira, és egyre kevésbé tudja felfogni a valóság és képzelet közti határvonalat. Ahogy mélyebbre kerül, úgy oldódnak fel benne a gátlások, amik eddig a racionalitás határán belül tartották. Édesanyja mindig arra tanította, hogy mindenre boldogan tekintsen, amibe utolsó mentsvárként kapaszkodott. Végül eljön a pillanat, amikor mosolya mögött korántsem a kedvesség, hanem valami sokkal veszélyesebb lapul.
Ami a legfurább ebben a filmben, hogy nagyon hamar szimpatizálni kezdünk Arthurral. Tudjuk, hogy ő egy beteg ember, és azt is, hogy tetteire nincsenek kifogások, de mégis menthetetlenül elkezdjük megérteni: ő a rendszer áldozata, akivel nem foglalkozik senki. Ami még félelmetes, hogy ezzel az érzéssel nincs egyedül. Rajta kívül milliók élnek hasonlóképpen, egyik napról a másikra, valódi célok nélkül, úgy, hogy a társadalomtól várják a feloldozást. Azonban a társadalom igen mostoha. Mindig lesznek tehetősebbek és szegények, mindig lesz korrupció, és egyik napról a másikra nem fog feje tetejére állni a világ, hogy megismerje és felsegítse az elesetteket.
[h]Joker: Felemelkedés[/h]
Arthur azonban egy este olyat tesz, ami aztán beindít valamit. (Erről lehetne vitatkozni, hogy mennyire volt megalapozott a film ezen a téren, hiszen kulcsfontosságú jelenetről van szó, és valahol megértem azokat, akik szerint nem állt meg a lábán a későbbiek fényében. Spoilermentesen viszont nem tudok jobban belemenni; akik látták a filmet, jó eséllyel tudják, miről beszélek, az ő véleményükre pedig kíváncsi lennék!) Gotham városának polgárai már ígyis puskaporoshordó üzemmódban vannak, így egy apró szikra szépen lassan, de megmozgatja a hatalmas fogaskerekeket.
A Jokernek tényleg sikerül más megvilágításba helyezni a gyilkos bohócot. Az eddig annyira kényelmesnek tűnő komfortzónából egészen biztosan ki fogja szakítani a nézőt, és a gyakran ártatlannak ábrázolt Wayne család is csak egy arisztokrata família, ami mit sem törődik a társadalom szélén élőkkel.
Ezt a filmet rengetegszer kényelmetlen nézni, de nem a rossz értelemben. Mert igenis szembe kell néznünk minden megaláztatással, minden titokkal, lázálommal, vággyal, bűnténnyel. Hogy megérthessük – nem csak a főszereplő Jokerré válását, hanem ezzel rávilágít olyan problémákra és filozófiai kérdésekre, amikkel gyakorlatilag senki sem hajlandó foglalkozni.
Elhiszem, sőt megértem, hogy a Joker nem fog mindenkinek tetszeni. Lassan építkezik, tele van roppant kényelmetlen képsorral, és gyakran groteszk humort képvisel, amit bevallom néha én sem tudtam a helyén kezelni. Egyszerűen nem mertem nevetni, mert a helyzetből adódóan komikus lehetett volna, de legbelül meg rendkívül szomorú. (A moziban mellettem ülő srác nem zavartatta magát és a fejét a támlába verve röhögött.)
Phoenix egész egyszerűen tökéletesen, mesterien hozza a karaktert, ez nem is vitás. Tényleg minden mozdulatából, gesztusából, szavából süt a mondanivaló, a mélység és az átgondolt karakterépítés. A többi szereplő ugyancsak kiváló, mindannyian hozzátesznek nem csak saját alakításukhoz, de Arthur életútjához is, de talán a mellékszereplőket kicsit jobban bontogathatták volna.
[h]A bűn bohóc hercege[/h]
A rendezés szintén remek munka, szinte láttam magam előtt egy képzeletbeli grafikont, ahol a film íve emelkedik a legelső jelentéktelennek tűnő képsoroktól a végső kiteljesedésig és a komplett katarzisig. Mindent Fleck szemszögéből látunk, így gyakran a számunkra teljesen egyértelműnek tartott dolgokat is más kontextusba kell helyezni. Például mindenki, akinek tette látszólag ellene irányul azt a film igazi baromnak ábrázolja. Így tovább nőhet a szimpátia Arthur felé, miközben fogalmunk sincs, hogy ezek az emberek tényleg ekkora rohadékok, vagy csak ő nagyította fel az amúgy labilis elméjében, hogy önigazolást nyerhessen.
Sosem pontoztam még semmit ezen a blogon, csak a miheztartás végett filmek közül egyedül talán a Fight Club ért nálam 10/10 pontot, de most becsatlakozott mellé a Joker is. Érdekes egyébként, hogy elég sok párhuzamot lehet vonni a két film között (bár a Taxisofőr talán jobb példa lenne), de ezt döntse el mindenki magának.
Összeségében tehát a Joker egy olyan szuperhős film, ami nem fogja alapjaiban megváltoztatni a műfajt, de egy nagyon erős mérföldkő, aminek megérdemelt helye lenne az Oscar-gálán. Illetve helyén kezelendő, önmagában is egy piszkosul erős karakterdráma kitűnő színészi alakításokkal, gyönyörű fényképezéssel és operatőri munkával megtámogatva. Gotham rettenetesen életszerű, szinte érezni a metró és az aluljáró jellegzetes szagát, mi is ott vagyunk Arthur apró lakásában, de az egész városról süt a bűn, a mocsok és az apátia.
Persze a jól sikerült rendezés mellett még a mély bőgő által dominált zene is igen hatásos tud lenni. Kemény karakterdráma, rengeteg társadalom- és médiakritikával átitatva, amit rengeteg nagyon erős jeleneten keresztül nézhetünk meg. Sikerült végre megmutatni, hogy miként vált egy rendszer által kiselejtezett emberből az a Joker, akit immáron 80 éve a Bűn Bohóc Hercegeként ismerünk.
[h]Csatlakozz a Geek Világ közösséghez![/h]
