Jól irányzott harapás – Vampyr teszt

Kicsit talán mindenkit meglepett a Dontnod stúdió, amikor a Life is Strange után egy teljesen más stílusú projektet indított el. Bátor és értékelendő húzás volt, hiszen a biztonsági játék helyett inkább belekezdtek valami újba, hogy megmutassák fantáziájuknak semmi sem szabhat határt. Így született hát a Vampyr, ami a vérszívó léttel járó nehézségeket igyekszik bemutatni.


A stúdió szerencséjére eddig nem igazán találkozhattunk maradandó élményt nyújtó vámpíros játékkal, úgyhogy itt volt a lehetőség egy kiemelkedő darabot kreálni. De mik is egy ilyen alkotás elengedhetetlen elemei? Talán a legfontosabb egy jó főszereplő, mellé pedig még pár érdekes mellék karakter. Nélkülözhetetlen persze a megfelelő hangulat is, főleg egy ilyen hangvételű játéknál. Itt gondolok a díszletre és a hozzá társuló hangokra, főként a zenére. Ha mindez megvan, akkor egy jól összerakott történet már csak hab a tortán, viszont mégis esszenciális darabja lesz a nagy egésznek. Ez eddig mind oké, viszont a technikai háttér is fontos tényező. A Vampyr lényegében egy hack and slash, így elengedhetetlen a jól kidolgozott harcrendszer, amihez kezelhető irányítás társul. És akkor már az sem árt, ha a játék szépen néz ki.

Tudom, nem szokás így kezdeni egy tesztet, de pontosan ezeken a tényezőkön áll vagy bukik a Vampyr sikere.

Történetünk főszereplője Dr. Jonathan Reid, aki az Első Világháborút túlélve hazatér Angliába. Pontosabban Londonba, ahol éppen egy furcsa járvány szedi áldozatait. Hamar bele is csapunk az események közepébe, ugyanis egy rejtélyes, erősen Dishonoredre hajazó bevezető után újszülött vámpírként kezdjük el a kalandot. Rögtön balhéba is keveredünk, hiszen a vérszomj miatt kába Jonathan az első útjába kerülő személlyel végez. Áldozata sajnálatos módon nem más, mint nővére, aki hónapok óta kereste elveszettnek hitt fivérét. Hamar üldözött személlyé válunk tehát. Feladatunk pedig az lesz, hogy kétségbeesett főszereplőnket kimentsük a bajból, majd megoldjuk vele az előtte álló rejtélyeket.

    Ez nem az Alkonyat

Nézzük meg a fent említett pontokat szépen sorrendben. Kezdjük a szereplőkkel. Igazából Dr. Reid az egyetlen említésre méltó személy a játékban, a többiek csak töltelékként funkcionálnak a sztori során. Na jó, néhányan velünk tartanak a kaland nagy részében, de egyikük sem lett említésre méltó személyiség. Nincs bennük egy csepp egyedi vonás sem. Olyan karakterek ők, akiket korábban már mind láttuk valahol, de nem tudjuk hol, hiszen ott sem nyűgöztek le minket. Így itt a főszereplőre hárult az egész feladat, viszont neki sem sikerült megbirkózni vele. Dr. Reid ugyan tök jól megmutatja, hogy milyen a vámpírok kínkeserves élete, sőt egy teljesen új szemszögből közelíti meg az egész vérszívó mítoszt, a doki mégsem lett megnyerő személyiség. Ennek legfőbb oka, hogy végig narrálja minden egyes cselekedetét. Más játékoknál működik is ez a formula, viszont ott adott a jó főszereplő. Itt ezáltal buknak ki Jonathan gyengéi, a karakter ugyanis egy hatalmas kliségyűjtemény. Önálló gondolatai közt nincs semmi érdekes, vagy figyelemfelkeltő, minden egyes monológja kiszámítható, ahogy cselekedetei is.

A hangulati elemeknél már más a helyzet. London kiváló helyszíne egy ilyen hangvételű karakterdrámának. A sötét, mocskos utcák nagyszerű helyszínt adnak az ott dúló járványnak és a sorozatgyilkosok tevékenységeinek. Emellé társul egy dallamos soundtrack, ami sajnos túl rövid, így nem tart ki a játék végéig.

A világháborúból visszatérő újszülött vámpír sztorija első hallásra izgalmasnak tűnik, de ez éppen hogy alapként elegendő. Ezután jön csak a lényegi rész, hiszen a doktor elhatározza, hogy mindenféleképp megtalálja a személyt, aki tönkretette hátralévő életét. Hamar el is kezdjük a nyomozást, a szó legszorosabb értelmében, ugyanis nyomok után kutatunk és embereket is kikérdezhetünk majd. Ettől elég interakívvá válik a játék, egészen addig, míg rá nem jövünk, hogy döntéseink nem okoznak lényegi változást a történetben.

A játék igyekszik elhitetni velünk, hogy minden megszerzett információ fontos, és hogy döntéseink jelentősen befolyásolnak mindent, de ez nem igaz. Választhatunk ugyan, hogy életben hagyunk valakit, vagy sem, a sztori ettől nem igazán fog változni. Kikérdezhetünk mindenkit és meghallgathatjuk minden marhaságukat. Elhihetjük, hogy foglalkozunk velük, de értelmetlen. A lényeges információt egy indikátor segítségével hamar megszerezhetjük, így fölösleges megismerni bárkit is. Ezzel a sztori, ahogy maga a játékmenet elég lineáris lesz, viszont még így is szórakoztató tud lenni egy unalmas szombat délután.

Merész ötlet volt ugyan, de mégis jól működik, hogy a londoni járványnak köze van a vámpírokhoz. Ebből eredendően fakadnak a főszereplő jobb pillanatai is, hiszen teljesen átértékeli a vérszívók helyzetét. Eleinte inkább csak az utcán bandázó gyilkosokkal gyűlik meg a bajunk, de később fertőzött lényeket is le kell győznünk. Ezek zombi szerű vérszívók, akik ártatlanokat fertőznek meg, és alakítanak át hozzájuk hasonló lényekké. Igen, gyakorlatilag zombivámpírok. Szerencsére egyszerre nem fogunk túl sokkal összefutni, hiszen elég erősek ahhoz, hogy többen könnyedén megállítsanak minket. A játék bemutatásakor jelezték is, hogy nehéz összecsapások várnak majd ránk, és ennek sokan megörültek, majd a megjelenéskor mind csúnyán fel is sültek.

 

    Drakula halott, és élvezi

 

A Vampyr harcrendszere valahogy az élvezhetetlen és a frusztráló közt találta meg a tökéletes egyensúlyt. Alapból a Force Unleashedből nyúlt kitérésnek titulált előreugrásokkal tudjuk elkerülni az ellenfél csapásait, de ez néha irányíthatatlan, és a rengeteg indokolatlan terepakadálynak köszönhetően sokszor használhatatlan is. Vannak persze különleges képességeink, amelyeket xp segítségével oldhatunk ki, és ezek közül a legtöbb hasznos is. De nem, ezt a harcrendszert ez sem menti meg. Dr. Reid nem mellesleg sokszor lassú, hibásan reagál az általunk kiadott parancsokra. Ehhez társul az, hogy az ellenfelek hiába teljesen kiszámíthatóak, a botrányos kameramozgás miatt nem mindig látjuk őket. Ezt ki lehet küszöbölni azzal, hogy nem jelöljük ki célpontunkat, úgy viszont sebezni lesz sokkal nehezebb.

Hack and Slash játékhoz híven nem maradhattak ki a jó öreg boss harcok sem, ahol már szerencsére nincs ekkora probléma. Itt sem teljes az elégedettség, főleg a játék elején van pár botrányosan rosszul kivitelezett csata, de java része jól megmunkált, sőt a végső kifejezetten tetszetős lett.

A már említett kamerakezelési problémák sajnos nem csak a csatározások közben észlehetőek, sőt ott kevésbé zavaróak, inkább párbeszédek közben üti fel fejét igazán a probléma. Amikor  leállunk valakivel beszélgetni, legtöbbször egy teljesen random képet kapunk a szituációról, és mindig valami abszolút lényegtelenre összpontosít a kamera. Néha sikerül ezt kiküszöbölnie a játéknak… sajnos. Ekkor látjuk meg ugyanis, hogy a Vampyr mennyire csúnya lett. Oké, a készítők megmondták, hogy a grafika nem lesz kitűnő és nem ez lesz idei év legszebb darabja, de a Vampyr ezt a címet 6-7 évvel ezelőtt sem érdemelte volna ki.

Maga a textúra még rendben van, eléggé kidolgozott annyira, hogy megnyerő hangulata legyen a városnak. A karakterek viszont már láthatóan el lettek hanyagolva. Az öltözék csak a dokinál néz ki valahogy, minden más szereplőn fakó, minőségtelen textúrájú ruhadarabok vannak. Az arcok kidolgozása már teljesen elmaradt, lélektelen érzésektől mentes ábrázattal bámul mindenki a kamerába, már ha az éppen őt mutatja, nem pedig a mellette lévő hatalmas semmit. Alig néhány szereplőnek tudnám megmondani a szeme színét, annyira egybeolvad az arca többi részével. A hajak első ránézésre valószínűleg a FIFA karriermódjából kerülhettek ide, a különböző sebhelyek pedig a Mass Effect első felvonásából lehettek nyúlva.

A Vampyr egy hibrid játék akart lenni, amely megfelel a mostani játékosok elvárásainak, de régi elemeket is felhasznál az idősebb generáció megnyeréséhez. Lényegében sikerült is összehozni, csak nem minden eleme került a megfelelő helyre. Összességében a Dontnod vámpíros kalandja nem nyűgözött le, sőt néha inkább kikergetett a világból, ennek ellenére mégis képes volt lekötni egy rövid ideig. A Vampyr végül egy olyan játék lett, amire nehéz lesz visszaemlékezni, nem hagy bennünk maradandó nyomot. Tipikus példánya lett azoknak a könnyen felejthető, nem túl rossz, de a jó szintjét el nem érő daraboknak, amelyekkel tele van a játékpiac. A mostani teljes ár kész rablás érte, de egy nagyobb akció alkalmából be lehet rá ruházni unaloműzés gyanánt.

 

Ha tetszett a cikk, és szeretnél még többet olvasni tőlünk, akkor kedveld Facebook és Instagram oldalunkat, vagy kövess minket Twitteren, hogy ne maradj le a legfrissebb írásainkról!

Ha tetszik a munkánk és úgy érzed szívesen támogatnál:

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.