A cikk eredetileg 2019 decemberében jelent meg a leet.hu-n. Hogy ne rontsam el az eredeti írás hangulatát (és mert lusta vagyok), a kommentárt ezúttal elhagytam.
A játékok és a filmek híresen nincsenek jó barátságban, ha adaptációkra kerül a sor. Szerintem a mai napig nem készült jó film egy videojáték alapján, és amiatt sem vagyok szomorú, hogy a sikerfilmek megjelenéséhez csapódó lehúzásszagú alkotások is kezdenek kimenni a divatból. Persze ezeket a jelenségeket sosem lehet teljesen temetni, hiszen mindig vannak vállalkozó csapatok vagy sarlatánok, akik egy-egy sikeres mozipremier mögött fizetőképes játékosok ezreit látják. Valahogy így készülhetett el a Jumanji: The Video Game is.
Maga a Jumanji világa egyébként szinte könyörög egy videojátékos feldolgozásért, bár az is igaz, hogy ez nem nagyon jelent semmit. A mobilos Edge of Tomorrow ugyanis gaming-közeli alapkoncepciója ellenére csúfos kudarc lett, és életem egyik legkellemetlenebb élménye. Itt mondjuk legalább a könnyed, de szórakoztató Vár a dzsungel, és a magasabb kategóriát jelző 40 Eurós árcímke biztatóan hatott az elvárásokra. A játékról viszont anyám egyik bölcsessége jutott eszembe: „ha valami drága, attól még lehet szar”. Nos, erre érdemes számítani az új Jumanji-játéknál.
[h]Gyenge kezdés után erős visszaesés[/h]
A Jumanji: The Video Game nem rendelkezik történettel, így kénytelenek vagyunk annyival beérni, hogy a filmből ismert négy jómadár fog ingerszegény pályákon kóricálni, és ősi szoborról ősi szoborra vándorolni. Út közben pedig le kell ölni egy halomnyi ellenfelet, begyűjteni néhány kisebb szobrot, feltölteni energiával egy tucatnyi obeliszket, és várni a jóleső sikerélményt. Ha ez a koncepció végtelenül egyszerűnek hangzik, az azért van, mert az is. Viszont ha a játékélmény egyben van, ez még lehet egy középszerű, családbarát produktum, ami a Nintendo kevésbé sikeres próbálkozásait lövi be versenytársnak.
A helyzet azonban ettől távol van. A Jumanji nagyjából akkora élményt jelent, mint az aranyér-hasmenés kombináció. A játék alapja egy kiherélt TPS-lövölde, amelyben négy irányítható karakter közül választhatunk. Minden karakternek egyedi fegyvere és képessége van, mindkettőből egy-egy darab, nehogy belezavarodjunk a nagy változatosságba. Ezeket ráadásul nem is fejleszthetjük vagy módosíthatjuk, szóval nem túl nagy az esélye, hogy ennek láttán fog a Blizzard kivonulni a hero shooterek piacáról.
[h]Csúzlizás ásítás közben[/h]
A fegyverek egyébként szörnyűek, ennél még a Lovely Planet 2 három poligonból álló varázspálcája is kellemesebben viselkedett a kezemben, pedig az a játék sem egy nívódíjas alkotás. Az pedig, hogy melyik lövés talál be, és melyik nem, az nettó szerencsejáték, lévén a hitboxok rettentő furcsák, és a célkereszt sem jelzi pontosan, hogy az adott szögből van-e esélyünk célt érni. Hasonló problémák jelentkeznek az út közben felszedhető elsősegélycsomagokkal vagy lőszerrel is, majd a játék eldönti, hogy valóban átsétáltunk-e fölöttük, vagy sem.
Mindez ki van egészítve egy rém primitív fedezékrendszerrel, de gyakorlatilag semmi értelme nincs, az ellenfeleinknek ugyanis annyi esze van, mint a szabadnapos hintalónak. Sokan csak állnak félig kilógva a fedezékből, és várják, hogy véget vessünk földi szenvedéseiknek (igaz, mások olyan tempóban hajolnak el egy-egy lövés elől, hogy Neo elszégyelli magát). Ha nagyon muszáj, dobhatunk rájuk gránátot is, de ez sem lesz örömünkre. A robbanószereket ugyanis nem lehet „megfőzni”, cserébe minden szereplő úgy szabadul meg tőlük, mintha egy általános erkölcsi fertőbe torkolló orgia utolsó maradványait tartanák a kezükben.
[h]Rutinmeló, nem sok köszönettel[/h]
A képességek pedig szintén nem adnak hozzá az élményhez, kivéve talán a magnót, amelyik végre harchoz méltó, pörgős dallamokat csempész az összecsapásokba. Legyen intő jel, hogy ez a Jumanji: The Video game egyetlen pozitívuma. A dolgokat még bonyolíthatná, hogy egy ékszert is cipelünk magunkkal, aminek hatására erősebb lesz a fegyverünk, cserébe villámok sebeznek minket út közben. Ezt azonban nyugodtan rátukmálhatjuk egyik társunkra, és máris nem minket csapkod az istennyila, a fegyverek érzete pedig az amulett birtokában sem javul jelentősen.
A végigjátszás során egyébként három dolgot kell ismételgetni. Egyrészt, vannak elvileg nyíltabb, gyakorlatilag kisebb leágazásokkal tarkított lineáris pályák, ahol négy kisplasztikát szerezhetünk be, hogy ezzel kinyithassuk a továbbjutást jelentő ajtót. Itt raklapnyi ellenfél szakad a nyakunkba, de ez nem jelent komoly kihívást, sokkal inkább enervált, unott futkosást, míg be nem szereztünk mindent. Ezután következik egy-egy csapdákkal teli folyosórendszer, ugyanolyan tájolással és elrendezéssel, minimális nehézséggel. Végül egy aréna kerül elénk, ahol egy obeliszk közelében kell maradni az amulettel, míg az fel nem töltődik, addig pedig özönlenek ránk az ellenfelek. Ha ezt átvészeltük, haladhatunk tovább, és kezdődik minden elölről.
[h]A lehúzáshoz is ötlettelen[/h]
Nos, ez így marha kiszámíthatóvá és unalmassá válik egy idő után, főleg, hogy más téren sem domborít nagyot a tartalom mennyisége. Út közben nagyjából háromféle opponenssel hozhat össze minket a balsors, és az egyes pályaszakaszok is kísértetiesen ismerősek lesznek olyan jó húsz perc után. Pofátlanul újra lett hasznosítva minden, az arénák szinte mind ugyanúgy néznek ki, a csapdás folyosók pedig annyira ugyanannak az építésznek a munkáját dicsérik, hogy a textúrákat sem nagyon bolygatták meg. Ezáltal a Jumanji egy végtelenül lusta munka, olyasmi, mintha alulfizetett gyakornokokkal csináltatták volna kéthetes határidőre. Aztán ki tudja, lehet, hogy így történt.
Ráadásul a meglévő pályák is rosszak, annyira ötletesek, mint a menzás paradicsomos káposzta. Mivel az ugrás nem telik ki kalandoraink combizmaiból (nem kellett volna kihagyni azt a lábnapot), ezért a magaslatokra feljutást is megspórolhatjuk, a pályák kis mérete és a leágazások egyértelműsége miatt a keresendő szobrok maximum az ócska bevilágítás miatt kerülik el a tekintetet. Márpedig a keresgélést érdemes lesz lerövidíteni, hangulat ugyanis egy szemernyi sem szorult a Jumanji-ba. Ehhez képest az alfa-tesztelőknek adott textúramentes pályakezdemények is az Ég áldásának tűnnek.
[h]Több a kérdés, mint a válasz[/h]
Az sem segít a helyzeten, hogy mindössze négy, kb. fél tucat részletből álló területet sikerült a kész csomagba pakolni. Bár ez lehet, hogy kegyes húzás, és csak nekünk akarnak jót, mert a gép előtt elaludni nem olyan kellemes. További érdekességként az utolsó helyszín jó fele egy az egyben az első város éjszakai változata lesz, míg az oktatómód is az utolsó fűszálig egyezni fog egy hivatalos pályarészlettel. Ha már tutorial, nagyjából két perce voltam a játékban, amikor már találkoztam egy beakadó szkripttel. Ez a játék egy merénylet a jó ízlés ellen.
Aztán az is rejtély, hogy kinek hiányzott egy sebezhetetlen, de minket azonnal kifektető vadállat minden pályáról, de legalább a mozgásterük szűkebb, mint egy alcatrazi fogolyé, és udvariasan megállnak egy-egy kapualjban. Micsoda úriemberek. A mindenfelé felbukkanó, kilőhető totemoszlopokat pedig abszolút nem tudtam hová tenni, mert az értük kapott pontokat semmi értelme nincs gyűjteni. Az összes jutalmazás annyi, hogy szintlépésenként feloldhatunk egy új ruhát valamelyik balfácánra. A minden barlangban sebészi pontossággal ugyanott megtalálható pocsolya tükre jóval fényesebb, mint az egyszeri játékos jövőképe ebben a förmedvényben. Szerintem mindenki pompásan ki van segítve, hogy szépen be is csomagolhatja azt a kupac szart, amit elé pakoltak a fejlesztők. Ja, és kíváncsi lennék arra a mazochistára, aki a 30-as szintig elcaplat az adventi naptárban, mert ehhez számításaim szerint vagy hat végigjátszás kell.
[h]Inverz Dark Souls[/h]
Időnként eljön az a pillanat, amikor annyira gyér egy játék, hogy saját magamat kell elszórakoztatnom közben. No nem kell rosszra gondolni, elkezdtem kísérletezni, csak hogy a volt kémiatanárom büszke legyen rám. Azt megfigyeltem, hogy a Jumanji nehézsége a súlyosan hátrányos helyzetűek számára is sértő tartományokba van belőve, de a további tapasztalatok egészen megleptek. Egyrészt, normál nehézségen minden egyes csapdasorozaton egyenesen átszaladhatunk, és nem halunk meg, a kötszerek úgyis maximumra töltik utána az életünket. A legnehezebb fokozaton pedig a legintenzívebbnek számító arénaharcokat is ki lehet húzni úgy, hogy egyetlen lövést nem adunk le. Az AI majd szépen elintézi a dolgot, csak arra kell figyelnünk, hogy azért ne álló céltáblák legyünk. A Jumanji valahol itt vesztette el minden becsületét a szememben.
[h]Olcsó mázolmánynak a kerete sem mahagóni[/h]
Ha nem lenne elég rossz az összkép, beszéljünk a körítésről. Ez a játék olyan ronda, hogy az Alien elvenné feleségül. A modellek elnagyoltak, a textúrák ocsmányak, az animációk pedig két generációval ezelőttről szöktek át hozzánk. Erre azért nem jó kifogás, hogy rajzfilmes a látvány, pláne, hogy nem sok művészi munkát erőltettek ki magukból a készítők. Sablonos, ismétlődő elemeket lelünk mindenhol, úgyhogy a környezethez fűződő emlékeink mennyisége Jason Bourne-éval fog vetekedni.
A hangzás is gyenge lábakon áll. A zene nem rossz, csak feledhető, csakúgy, mint a különböző zörejek, de azonnal felértékelődnek a szinkronhangok hallatán. A karakterek megszólalásainál már csak a viccesnek szánt megérkezés-animációik kínosabbak, de a csata közbeni kommentjeik is pusztítóak. Ilyen sorokból pontosan egy létezik fejenként, és ehhez képest túl vannak tolva, mint a Baby Yoda-mémek. Amikor pedig egy mérges orrszarvú zaklatni kezdi őket, úgy óbégatnak, mint akik nagyon eltévesztették a műfajt.
A trágyakupacot pedig egy pocsék menürendszer koronázza. Grafikai beállításokra nincs lehetőség, az egyéb opciók is fapadosak, mint az ingyen repülőút. A fekete betűs szöveg lelóg a fehér alapról, máskor egy ábra csúszik rá, és a design is olyan áramvonalas, mintha a Windows 95 inspirálta volna. Itt talán érdemes megemlíteni, hogy találunk multiplayert is, mivel kooperatív módban is nekiugorhatunk a pöcegödörnek, de ha fakír ismerőseink vannak, inkább egy új szöges ágyat vegyünk nekik, és ne ezzel zaklassuk fel a lelki világukat.
[h]Sok pénzért keveset, rosszul[/h]
A legszebb az egészben az, hogy másfél óra alatt végére érünk minden tartalomnak, és csak nézhetjük, mire is költöttünk el 40 eurót. Mert ezt az ipari hulladékot a teljes ár kétharmadáért kínálják, bármennyire is abszurd ez a tény. Értem én, hogy a jogdíjakat meg kell valamiből fizetni, de mint felhasználó, ez engem nem nagyon hat meg. Telefonon, ingyen nem játszanék ilyesmivel. Egy jó tíz évvel ezelőtt, bérmentve egy egészen rossz játék lehetett volna a Jumanji, így viszont ezt a szintet sem nagyon éri el. Ahogy olvasgattam a készítők leírását a játékról, amiben gyönyörű helyszíneket és változatos játékmenetet ígértek, és elnéztem az árazását, Mikee Mykanic Ki-be című számának sorai jutottak eszembe: „Az álmod az, hogy egyszer kipofozd a Bentley-det / de kiszállsz a Ladádból mer’ kifogyott a benzined”. Nincsenek olyan szerény ígéretek, amely mellett a Jumanji: The Video Game nem érződik egy vaskos lehúzásnak. Mondanám, hogy messzire kerüljétek, de nincs rá szükség. Sanszosan olyan hamar a végére értek, hogy még lazán refund-olhatjátok. A viccet félretéve, ez nem pénz kérdése: nem érdemes ebbe időt fektetni. Inkább nézzétek meg még egyszer a Vár a dzsungel-t, ha rá akartok hangolódni a héten megjelenő második részre.